Nyugati Magyarság, 2000 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
2000. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal HORVÁTH ARANY A kultúra a leszakadt nemzetközösségben Siratózó helyett CZIRE DÉNES Gyűlölködés és tenyérből kiolvasott történelem Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nemcsak arról álmodozhatott, amiről szeretett, hanem arról is, amiről kellett, amiről muszáj volt. Azóta is rikán volt könnyű álmunk Erdélyben. 1918-ban végleg megfosztottak kellemes álmainktól, majd a trianoni sorspecsételés után úgy maradt a nemzetközösség, mint az elnémult harang. Mint a pusztába sodort család. A valóságos életre figyelők legelőbb az irodalomban, a művészetben, népi kultúránk újjáélesztésén munkálkodtak. Miközben két és félmillió magyar a testvértelenség búbánatát hordozta magában, az írástudók élesztgették egymást, hogy a tetszhalálból felébredjenek. Lassan bekövetkezett a szemléletváltás. 1920-ban a transzszilvanizmus eszméje köré tömörült írók az érintkezési pontokat keresték. Meg kellett tanulni és tanítani az állam helyett népben, családban gondolkodást! Ki kellett mondani: a megmaradáshoz, a továbbfejlődéshez, az együttgondolkodáshoz, a leszakadt nemzetközösség építéséhez a kultúra adhat téglákat. Nagyszüleink apáinknak ígértek könnyű álmot, ha ősi törvényeinket töretlenül betartják. A nagy család törvényeihez fordultak vissza. A családfő, a családanya óriási szerepet vállalt a továbbélésben, az anyanyelv megőrzésében, a hagyományok megtartásában. Ezt a veszteségállapotot látva, feltartotta fejét az Erdővidéken, Kisbaconban Benedek Elek, Kalotaszegen Kós Károly. A pusztuláson érzett keserűség a pusztulással szembeszállókká tette őket, kik az utolsó vonattal nem nyugat felé indultak, hanem keletre: hazajöttek a kicsiny hazába. Oda, ahol bölcsesség van a tájban. Oda, ahol erőlködve, megfeszülve kell embernek lenni. Hazajöttek, hogy a mélységből beszéljenek az elszakított nemzethez. Költőket, írókat szólongattak. Elek apó „fiai”, írók, költők, összegyűltek és a költői nyelv gazdagságával helységről helységre zarándokoltak. Próféták voltak? Nem azzal a szándékkal cselekedtek, de fennen hirdették: nem lehet valaki egyben próféta és talpnyaló. Műveikben a magyar történelmi elégiát drámaibb, sajátos erdélyi stílusra hangszerelték... Szenvedélyes kifejezésre cserélték az eddigi tartózkodóbb stílust. Történelmi egyházaink megtartó értékeket adtak. Németh László szavaival élve: „nem csak Isten magyarba ültetett igéje” indult útjára az eldugott kicsiny falvakban. Az írók mellett papok, tanítók, tanárok, ki-ki vezérként állott a nép élére. Hirdették, hogy Isten csak úgy segít meg, ha magunkon segítünk. Lassan átalakult az erdélyi magyar társadalom kultúrája. Megteremtették az erdélyi kultúra új rendszerét a román elnyomás terhe alatt. És ebbe a rendszerbe kapcsolódott a kisközösség, a család. Alighogy felocsúdott a magyar lakosság, hagyományos kollégiumainkban - Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Zilahon -, az iskola falai közé befogadták a szegény sorsú csizmás diákokat. Mentették a tehetséget. Tanítók, papok ezreit nevelték arra a tanárok: „Itt élned, halnod kell”. Áprily Lajos osztályfőnökként tanította, hirdette: fel kell vállalni a félénkeket, hurcolni kell a szellemi bénultakat, minden táj sajátos kultúráját előtérbe kell hozni. Foglalkoztatni kell a népet, mert csak a tevékenység, a cselekvés tartja ébren a nemzetet. Amilyen a pásztor, olyan a nyáj. A fokozódó román nacionalista elnyomásban pásztoraink lehajoltak a megrettent néphez, és saját kultúrájának gyakorlásával az önművelés örömét csillantották fel. 1937-ben a Küküllőmenti Országos Dalárdaversenyre ezrével érkeztek Dicsőszentmártonba. A verseny szelleme, a kitűnni akarás példás volt. Művelődéstörténeti feljegyzések szerint egy háromszáz lelket számláló faluban 100 férfitagja volt a dalárdának, és Kiss Lajos tanító Verdi művét vezényelte a versenyen. Az öregek így emlékeznek: minden család dicsőségnek, kitüntetésnek tartotta, ha valamelyik tagja részt vett a műkedvelő mozgalomban. Leszármazottjaik most is készséggel beállnak a kultúra közös gyakorlásába. Ők az egykori „kiemelkedő” családok utódjai. Van múltjuk, büszkeségük. Van, kire emlékezni. Van kihez hűségesnek lenni! Hűség nélkül, emlékek nélkül nehéz megtartani egy nemzetközösséget. A nemzet nagy családjától, az anyaországtól elcsatolt nemzeti közösség ma még árva gyermek. Nincs biztonságban. Mindig támogatásra, védelemre vágyik. Vagy véletlen volt-e vajon, hogy a diktatúra idején Sütő András Csillag a máglyán című drámájának előadásaira nem csak a kolozsváriak, hanem Erdély minden részéből érkeztek? Hitték, hogy nem megalkudni, nem elmenni, hanem maradandó jövőt kell teremteni ebben a gyönyörű Erdélyországban. Szellemi országot kell teremteni, mert akkor felérünk a világ legnagyobb országaihoz. És a táncházban felszabadult lélekkel táncoltak a városi diákok. A szülők felügyeletével, részvételével korosztályok nőttek ki ebből a mozgalomból, és magas műveltségű értelmiségiként teszik a dolgukat, kit hova sodort a sorsa. Most már gyermekeik járnak a táncházba, szüleik népdalra tanítják kicsinyeiket. „Ez esztendőt megáldjad” - éneklik a református zsoltárt, és a gyermek tudja, hogy minden elődje így hallgatta a tornácon, kívánta, kérte, könyörögte Istenünk előtt, hogy áldja meg az új esztendőt. Már sok esztendő maradt mögöttünk nagy nehézségben, veszteséggel. Aki más országba megy, azt úgy elbúcsúztatja a család, mint az öröklétbe távozót. Mert idegenben minden megtörténhet. Nincs ott a védő család, a közösség, nincs ott az édesanya óvó tekintete, szava. Erdélyben olyan falvak térnek magukhoz, amelyek eddig nem érezték szükségét a kulturális megmutatkozásnak. Kézdiszéken Esztelnek nevű faluról 470 esztendeje vannak hivatalos feljegyzések. Valószínűleg a honfoglalás korától „ Aki még nem volt magyar, nem tudja mi a fájdalom.” (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus) laknak a Kárpátok könyökében. Fakitermelésből éltek s jócskán ma is abból. Egyszerre felütötték fejüket a férfiak, hallani akarták, hogy mit is tud róluk a történelem, a művelődéstörténet. Ünnepelni hívtak össze bennünket, írástudókat, s mi tisztességgel megjelentünk. Azóta hagyományosították az esztelneki napokat, a millenniumi év jegyében magyarországi olvasótábor érkezik az erdőalji faluba. így válnak gazdagabbá a mindennapok s a testvéri lelkek. Romániai magyarnak lenni nyolcvan év után sem jelent gondtalanságot, felhőtlen életet. Magatartásban, jellemben viszont a trianoni határon túl élők másságát hordozzuk. A nemzeti sajátosság magyar jegyét viselik az erdélyi magyarok: a mindent kibírást, a felépülést és fegyelmet. Nemrég találkoztam a fenti jellemvonásokkal Borsos Miklós szobrászművész Gyergyócsomafalván megrendezett kiállításán. Azokban a napokban mínusz harminchárom fok hideg volt a Gyergyói-medencében. Más tájakon ilyen hidegben ki sem mozdulnak a házból. A Borsos Miklós Művelődési Egyesület a Csomafalváról elszármazott értelmiségieket erre a neves napra mind összehívta. Kiállító terem hiányában a plébánia tágas, fehér ebédlőjében állították ki a szobrokat, rajzokat. Bétűrt kucsmás földművesek, Háromszéken dolgozó tanárok, Kolozsváron tanuló egyetemisták, végzős teológusok a gyulafehérvári teológiáról... Hát nem „család” a mi közösségünk? Európának ezen a fagyos talaján népünk valóban hozzáforrt az ősi röghöz. Egymás válla fölött szállt a lehelet, és melegedett a szív. Felragyogtak a szemek, amikor közéjük állott a falu szülöttje, Czirják Árpád érseki helynök, a kolozsvári Szent Mihály templom kanonokja. Mint családi otthonban az anya, mindenkit számbavettek, majd megnyugvással megállapították: együtt vagyunk. És másnap Gyergyószentmiklóson is összegyűltek a könyvbemutatón. A szegény országban inkább kenyér után járnak, nem a könyveket vásárolják. A székely-magyarok nemcsak igénylik, szinte követelik a számukra érthető, hozzájuk szóló irodalmi alkotásokat. Szülőfalumban, Magyarózdon az anyák szembeszálltak a román tanügyi hatalmasságokkal, akik nem akarták visszaadni a magyar iskolát. A diktatúra égbekiáltó gyalázattal a színtiszta magyar helységben megszüntette a magyar osztályokat, és egy másik faluba - az is színmagyar -, román iskolába kényszerítette a gyermekeket. Az eredmény: szinte írástudatlanok maradtak. Itt és most szólnom kell a lappangó félelemről: a schengeni határ rémségéről. Ha újra elzárnak az anyaországtól, az erdélyi nemzetrész elkezd siratózni. Úgy, ahogy nálunk a halottakat siratják el: hangosan, jajveszékelve. Nem hiszem, hogy az elszakítás elviseléséhez annyi erőt adhat a fennvaló, amennyivel újrakezdhetjük árva életünket. Mert az elszigeteltségben megfullad, ha nem a kitörést választja az ember. A románok balkáni származását bizonyítják a történelmi feljegyzések, az albánnal közös szavak létezése a román nyelvben, a románság egész hitvilága, valamint az, hogy semmi nincs a román nyelvben a gót, a hún, az avar népek nyelvéből, bár ezek a népek Erdélyben hosszú ideig éltek és uralkodtak. A bizánci görög írók, akik a vlachokat - hiszen a román kifejezés csak a XIX. században honosodott meg - a Balkánon sokszor emlegetik, ám egyszer sem említik őket Erdély lakóiként. Mindez azt bizonyítja, hogy ezekkel a népekkel ez a népcsoport nem is érintkezett, mert nem volt Erdélyben. Az úgynevezett dák-római eredetmítosz tarthatatlanságát nemcsak olyan német tudósok cáfolták, mint Schulzer, Roesler, Georg Statmüller és olyan francia tudósok mint Gaston Paris, C. de la Berge, vagy a cseh Karel Kadlec, hanem a nemzetközi hírnévnek méltán örvendő olyan román tudósok is, mint E. Hurmuzaki, A. Philippide, Vasié Parvan és mások. íme mit írt erről a kérdésről a XIX. század végén Vasile Ureche román nyelvésznek Grigore Moldovan kolozsvári egyetemi tanár: „... ezelőtt mintegy ezer esztendővel egy Ázsiából bevándorló nép itt ezt az országot saját karjával és vérével meghódította és elnevezte a maga nevéről Magyarországnak... És tudni fogja a történelemből, hogy mi, románok abban az időben a Balkánon éltünk: az albán, a bolgár és görög nép között szétszóródva, akiktől és ahonnan nyelvünket, szokásainkat, egész hitvilágunkat kölcsönvettük...” Ma viszont a „rendszerváltó” Romániában azokat a történészeket, akik megpróbálják politikai indíttatástól mentesen, tisztességesen megírni a románok valóságos történelmét, kiátkozzák, börtönnel fenyegetik. Ezt bizonyítja az 1999-ben a Nemzeti Nevelés Minisztériuma által kiadott, Florin Mim úr által koordonált, a XII. osztályok számára írt, A románok történelme” alternatív tankönyv sorsa is, amelyet a politikai elit és a soviniszta román történészek betiltattak. íme mit ír például a Romania Mare, 2000. február 4-i számában Neagu Cosma, a „legbarátibb” hadsereg tartalékos hadosztálytábornoka: „Romániát rendszeresen és állandó jelleggel befeketítik a magyar urak, akik nem tudják kiverni a fejükből azt a rögeszmét, hogy Erdély magyar. Nem volt az soha és az idők végezetéig nem lesz az, még akkor sem, ha másodszor is ki kell akasztanunk a bocskort a magyar parlament kupolájára.” A Vatra megalakulásának tizedik évfordulóján (2000. január) az egyik bukaresti szenátor üdvözlő beszédében azt mondotta, hogy a bukarestiek számára a Vatra létrehozása a jó tündér megszületését jelentette. íme mit írtak a szervezet programjának 16. pontjában: „Erdély a miénk volt és örökké a miénk lesz! Szent román földjét sajnos még mindig ázsiai hún lábak, cigányok és egyéb söpredékek mocskolják be... Ne féljetek harcolni és mocskos vérüket ontani! A szőrös majmoknak nincs keresnivalójuk a mi drága hazánkban.” Romániában a gyűlölködés, az uszítás más népek nyelvének szidalmazásában is megnyilvánul. A múltszázad végén Mihai Eminescu, a románok által messiásként imádott nemzeti költő a következőket írta a magyarokról: „Mijük van? A nyelvük? Szégyenkezhetnek miatta. A hangok a köveket is elborzasztják. A magyar nyelvet én is megtanulhattam volna, hogy megsimogassam a tigrist, de én inkább megölöm.” A gyűlölködés apostolai továbbra is a más népek lelkiségét kifejező nyelvek kioltására törekednek. A Vatra-program egyik mondata például a következőket tartalmazza: „A román nyelv legyen az egyedüli uralkodó nyelv! Nem akarunk hallani másféle nyikorgást, egyetlen más szót sem, csak kizárólag a román szót!!!” Megható ez a román tolerancia. De ne adjuk fel! Már fél éve 2000-et írunk, és hajlamosak vagyunk hinni a nyelvi szabadság, a nyelvhasználat új megközelítésében, a humanizmus, az európaiság előretörésében. A román felfogásban azonban nincs semmiféle változás. 2000 januárjában az említett ünnepségen egy kétségtelen nagyformátumú költő-politikus a következőket mondotta: „A magyar nyelv, mint valami szúrósdrót sérti a fülünket.” Nem túlzás az a megállapítás, hogy a románság vezetőitől idegen az európai szellemiség, más népek tisztelete. Vigyáznunk kell, mert létünk, anyanyelvűnk ellen totális háborút folytatnak. Igazságos harcunkban legyenek irányadóak nagy erdélyi fejedelmünk, Bocskai István gondolatai: „...a dolgot önmagát nézzük, csak azt, ami nemzetünk javát és magunk megmaradását szolgálja, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit sem fognak.” A sepsiszentgyörgyi református templom. Épült és felavatták 1996-ban, a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozója alkalmával. (Fotó: Albert Levente)
