Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
1999. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Kiszabadult várfogságából az aradi Szabadság-szobor! Az a néhány ezer ember, akik ott voltunk a 150 évvel ezelőtt kivégzett 13 mártír tábornok tiszteletére rendezett emlékünnepségen, életünk végéig nem felejtjük el azt a vak gyűlöletet, amellyel szélsőséges román nacionalisták próbálták megzavarni a magyar nép és magyarnemzet azon jogát, hogy fejet hajtson hősei előtt, hogy elzarándokoljon a magyar Golgotaként emlegetett hajdani vesztőhelyre, az 1881- ben emelt obeliszkhez. „Bizony: ez a jövő még mindig olyan, mint a múlt! A világszabadság még várat magára, a testvériség még várat magára, és az egyenlőség is várat magára. Hát ezért adtuk az életünket? - néz egymásra döbbenten a tizenhárom bátor férfi.” - mondotta Markó Béla 1999-ben a Vesztőhelyen elhangzott beszédében. Ami Aradon október 6-a előtt, a megemlékezés napján és azt követően történt, nem lehet zárójelbe tenni, nem lehet rá egyszerűen legyinteni! Talán csak ők, a közvetlen leszármazottak hittek abban, hogy Arad oltára egyre nő, hiába hordják szét a szent köveket, a magyarság soha nem felejti el azokat a hősöket, akik számára a szabadság többet jelentett, mint maga az élet. Mellettem állt Csemovics Péternek New Yorkban élő egyik leszármazottja. A hangoskodó, obszcén szavakat skandáló román csőcselék láttán és hallatán, már-már letaglózva, keserűen jegyezte meg: az én ősöm, Csemovics Péter mácsai földbirtokos 100 aranyat adott a komornyikjának, hogy minden áron szerezze meg a hóhértól sógora, Damjanich János holttestét, s ha lehet, a vele közeli kapcsolatban álló Lahner György, Vécsey Károly, Leiningen- Westerburg Károly hamvait is. Mint ismeretes, a komornyik megvásárolta Damjanich és Lahner tetemeit, s a mácsai kastély kertjében jeltelenül el is temettette. Most hallottam, hogy a nemrég helyreállított síremléket újból ledöntötték. Ami itt történik, arra egyszerűen nincs kifejezés! Ugyanezt érezték és mondták a most 35. évfordulóját ünneplő bécsi „Európa- Klub” tagjai, akik éppen a 150. évforduló tiszteletére szerveztek emléktúrát a Bánságban, hogy felkeressék azokat a helyeket, ahol magyarok és nem magyarok harcoltak a legdrágább kincsért, a szabadságért. A döbbenet félreérthetetlen jelei látszottak az arcokon.- A huszadik század végén, a harmadik évezred küszöbén ez is megtörténhet? Egy világhírű művészeti alkotás ilyen féktelen gyűlölködést, a legvadabb indulatok elszabadulását eredményezheti Romániában? A román újságok egymást túllicitálva próbálták bizonygatni azt a képtelen és „tenyérjós történészek”-től származó állítást, miszerint 1848-ban és 1849-ben a magyar forradalmi csapatok 40.000 ártatlan románt mészároltak le. A magyar írott és elektronikus sajtó még véletlenül sem elítette Nagyenyed, Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Sárd és számos más település magyarságának kiirtását, magatehetetlen öregek, nők, gyermekek lemészárlását, azt a tényt, hogy a dél-erdélyi magyarság azóta sem tudta kiheverni a román népfelkelők által okozott pusztítást. Ideje lenne magyarul is megjelentetni a Nagyenyed felgyújtásával, mintegy ezer magyar meggyilkolásával vádolt Axente Sever kötetnyi „válaszát” ifjú Báró Kemény István Fekete könyvére. A ma hősként tisztelt Avram láncúról például azt írja: „A Habsburg-dinasztia védelmezője, támogatója volt, azt adicsőséges dinasztiát védte, amely Erdély függetlenségét biztosította. Iancu nem Dákóromániáért harcolt - ahogyan ellenségeink állítják -, nem a trikolór (piros-sárga-kék - T.Z.) volt a nemzeti jelképünk, hanem az osztrák fekete-sárga.” Túlságosan „szépen”, már-már mesebelien indult, ahhoz, hogy látványos áttörés következzen be a románmagyar kapcsolattörténetben. 1999. október elsején reggel Moise Iercosan, az aradi helyőrség parancsnoka és Csergő Ervin atya az aradi minorista rendház részéről aláírta a protokollt, amely szerint Huszár Adolf és Zala György világhírű alkotását 74 évi várfogság után kiszabadul, s egyelőre a rendház udvarán helyezik el. A román Hivatalos Közlöny szeptember 30-i számában jelent meg az a kormányhatározat, amely a „Románmagyar megbékélési park” rendeltetésével „intézkedett”, azzal a megjegyzéssel, hogy hét napon belül az Arad municípiumi helyhatósági tanácsa köteles a Művelődési Minisztérium rendelkezésére bocsátai az emlékparknak szánt területet. A világsajtót bejárta: az alapkő letételére Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök, valamint a két ország igazságügyminisztereinek jelenlétében, több tízezer ember előtt kerül sor. Mindebből csak a szobor kihozatalára, Orbán Viktor néhány órás, az aradi román sajtó gúnyos megjegyzéseitől kísért színházi látogatására s a trágár bekiáltásokkal tarkított október 6-i megemlékezésre került sor. Az aradi önkormányzat 1999. október 4-én 12- 11 arányban leszavazta az emlékpark létrehozását! A Szabadság-szobor kiszabadulása után ezrek és ezrek indultak a római katolikus belvárosi templom, a minorita rendház udvara felé, hogy a szemükkel lássák, a kezükkel megsimogassák az örökre elveszettnek, elzártnak tűnt szoborelemeket. Ennyi örömkönnyet, ilyen boldogságot ritkán filmeztek a különböző tévéstúdiók riporterei, ennyi önfeledt magyar vallomást talán soha nem rögzítettek a napi és hetilapok tudósítói. A bécsi „Európa- Klub” 26 fős kiránduló csoportja akkor érkezett meg, amikor az első két elem az udvaron volt. Ennyire időzíteni egy kirándulást az életben talán csak egyszer lehet! A „gyökerek” következetes keresése, az elszakított területeken 1990- óta évente szervezett honismereti kirándulások ezúttal páratlan élménnyel ajándékozták meg a dr. Smuk András főtitkár vezette bécsi magyarokat: dr. Dávid Ibolya igazságügyi miniszter az autóbuszban külön is megköszönte a bécsi és nyugati magyaroknak azt a törődést, amellyel a magyarság egészének sorskérdéseit követik, ahogyan fizikai kiállásukkal is bizonyítják a magyarság egészéhez való tartozásukat. Miniszter asszonyt mindannyian először láttunk örömkönnyeket hullatni. Vallomása mindennél szemléletesebben összegzi: mit jelent, mit kellene jelentenie a magyarság tudatában az aradi vértanúk emlékének, a most kiszabadított Szabadság-szobornak.- Köszönöm, köszönöm, köszönöm a Jóistennek, hogy megérhettem ezt a pillanatot! Tudom, hogy kis részem van a szobor kihozatalában, de így is számomra ajándék az élettől. A Hunnia-szoborhoz apró gyermekkorom óta kötődésem van: nagyapám dolgozószobájában volt egy fénykép erről a szoborról. Ő Erdélyből, Brassó mellől származott (a hétfalusi csángók köréből - Kiemelés: T. Z.), s mindennap, amikor bementem a dolgozószobájába, szembenéztem Hunniával. És annyi méltóságot, emberséget, ami ebből a Hunniából sugárzott, én még nem láttam. Én bejártam a világot, New York mellett megnéztem a Szabadságszobrot, és még nagyon sok mindent, Michelangelo gyönyörű műveit, de ezt a szobrot soha nem lehetett elfelejteni. És amikor megadta a Teremtő, hogy politikus lettem, úgy gondoltam, teszek egy kísérletet rá. Megsegített a Jóisten, mert Valeriu Stoica miniszter segédletével bejutottam Radu Vasile román miniszterelnök úrhoz, és sikerült elérni, hogy ezt a szoborcsoportot hozzuk ki a rabságából. Több mint hetvenéves rabságából, a laktanyából, mert ez művészet ez érték. Ezt a brüsszeli világkiállításon különdíjjal jutalmazták, pontosan ezt a szobrot, ami az Ébredő Szabadság szobra volt. És most köszönöm mindkét politikusnak, az egész román népnek, hogy ezt a nagy örömet most nekünk lehetővé tették. Nagyon meg fogjuk becsülni ezt a szoborcsoportot, s talán soha jobbkor nem szabadulhatott volna, mint a magyar szabadságharc leverésének 150. évfordulóján. Hiszen ez a szobor azért született. Azért született, mert Arad népe összeadta annak az emlékműnek a költségét, amiről hosszú évszázadokon vagy évezredeken keresztül emlékezni kívánt. Azokra a hősökre, akik németek, osztrákok, lengyelek, magyarok voltak, akik az életüket adták a szabadságért. Ez a szabadságharc nemcsak a mi szabadságharcunk volt, hanem Európa szabadságharca. Hogy ez a kettő az én életemben együtt megadatott, a szoborszabadítással párhuzamosan, a Jóistennek ismételten hálával tartozom.- Ilyen pontosan időzítette a mai aradi látogatását?- Napok óta óránként telefonáltam, s mint a katonák, számoltam, mikor jár le a tíz nap. És a kilencedik napon érdeklődtem mindenhol, a kormánynál, miniszterelnöknél, mindenkinél, hogy mikor lesz a szoborcsoport kihozásának időpontja. Úgy gondoltam tegnap este, hogy eljövök Aradra, s addig itt ülök, amíg a szobrot ide nem hozzák, mert ha már van egy papír róla, s úri becsületszó is (! ?) köti a román érintetteket, s kormányhatározat is van minderről, amelyet kihirdettek, akkor én bíztam abban, hogy az új román politika betartja a szavát. Ami október elseje után történt, az éppen az oly sokat hangoztatott románmagyar megbékéléstől állt a legtávolabb. A kinyújtott baráti jobbott így félretaszítani? A felhecceit tömeget sem a történelmi igazság megfellebezhetetlen tényeivel, sem az RMDSZ- vezetők érveivel nem lehetett meggyőzni. Nemcsak a szélsőséges román pártok, hanem a kormánykoalíció számos vezéregyénisége a hordószónokoknak adott igazat, szinte óránként öntött olajat a tűzre, újabb és újabb abszurd állításokkal - természetesen Erdély elrablásával, Románia föderalizálásával - riogatta a nacionalista maszlagot mindig bevevő román közvéleményt. A Huszár Adolf tervét művészeti tökéllyel átdolgozó Zala György az Ébredő Szabadság nőalakját úgy mintázta meg, hogy két kezén a széttépett láncokkal, arcán a kiállott szenvedés ellenére, egész alakja a jövő iránti lelkesedést fejezze ki, a föléje hajló géniuszra tekint, ki széttörte a bilincseit, kezébe adta a kardot, egyik kezével felemelkedni segíti, a másikat pedig a lobogó szövétnekkel elébe világít. Zala György Hungáriája magasan emeli fel a tölgy- és babérkoszorút tartó jobb kezét, s egy boldogabb jövő reményével tekint le az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok dombormű-arcmására, bizonyságául egy eszme diadalának. Baljával egy kardra támaszkodik, annak a kardnak az utánzatára, amelyet Ipolyi Arnold valóban az első királyénak mond. Fején Mátyás király híres fekete seregének sisakja látható, a sisakot korona veszi körül, annak a koronának a mintájára, amely Szent Margité lehetett, s amely a Margitszigeti ásatások során a romok közül került elő. Testét sodrony páncéling borítja, amilyent a harcosok viseltek, magyar motívumokkal gazdagon díszített ruha van rajta. Bal kaijáról a Mátyás királynak tulajdonított pajzs csüng alá, jobb válláról pedig az Árpád vezérre emlékeztető párducbőr. Égész alakja fennséges, méltóságteljes. Hasonló művészi érzékkel mintázta meg a Harckészség, Áldozatkészség és a Haldokló harcos szoborcsoportot, a tizenhárom tábornok talapzatra elhelyezett érem-arcképcsarnokát. Mindez a köztudatban évtizedeken át a szabadság jelképeként élt tovább. 1999. október 6-án ezt a jelképet a románok lábbal tiporták, a sárba taposták. Elgondolkodtató, hogy Románia kormányfője, igazságügyminisztere nem merte vállalni az aradi jelenlétet, hanem Gheorge Neamtiu, Arad megye prefektusára bízták a néhány nappal korábban megfogalmazott miniszterelnöki üzenet tolmácsolását. A prefektus pedig - a szövegnek megfelelően - egy nem létező dologról, az emlékpark létrehozásáról „beszélt”, mintha a negyedik dimenzió világából érkezett volna az obeliszk előtti térre. Már a belvárosi római katolikus templomból kijövőket a „tünető brigád” tagjai - mintegy ötven román - fogadta. Trágár szavakat kiabálva, román nemzeti lobogókat lengetve, végigvonultak a főtéren, egészen a Városházáig, onnan pedig a vesztőhelyre. Az október 6-i időjárás is a 150 évvel ezelőtti véres tragédiára emlékeztetett: Mintha Teleki Sándor, Petőfi Sándor és Victor Hugó barátjának az aradi várban, 1849. október ötödikén és hatodikén megfogalmazott gondolatai „vezérelnék” a felhők és szél mozgását: „Szomorú és sötét volt az éj. (...) 1849. október 5-éről 6-ára virradó éjjel volt ez. Mintha halotti ruhát vont volna magára Arad városa és az aradi citadella, a Maros is gyorsabban látszott folyni mély vizével, mintha valami titkos katasztrófától fenyegetve futna a folyam.” Dávid Ibolya autóját körbevették, s a kormány biztonsági embereinek és a magyarországi testőröknek köszönhető, hogy nem lett nagyobb baj. Hiába mondta Tokay György kisebbségi exminiszter, RMDSZ-parlamenti képviselő, hogy azoknak a nevében beszél, akik a szoborra a maguk utolsó hét krajcárját adták oda, a saját bevallásuk szerint 150.000 lejt (mintegy 11- 12.000 forintot) zsebrevágó, leitatott tüntetők fennhangon üvöltözték: „Ki a magyarokkal az országból! Árulók! Gyilkosok!” Egyesek azt is „eldöntötték”, hogy a Szabadság-szobrot be kell olvasztani, a bronzból harangokat kell önteni a román ortodox templomok számára. Volt, aki kilónként szeretné elhordani a szobrokat. Az aradiak azt is tudni vélik, hogy valójában a pankotai fiatalok köréből toborozták a „tüntető brigádot”, de voltak közöttük temesváriak is. A rendőrök engedékenysége nyomán mind közelebb és közelebb kerültek a megemlékezőkhöz. A tüntetők között ott voltak nem csak a Nagy-Románia Párt hívei, hanem a mind nagyobb népszerűségnek örvendő légionárius mozgalom képviselői is:-A magyarok tettei szétrombolják Nagy-Románia eszméjét. A szobor a horthysta időszakban készült, a magyar „rossz” jelképe, ezért be kell olvasztani! A magyarság ezúttal is jelesre vizsgázott emberi méltóságból. Nem vette fel az örjöngők által feléje dobott kesztyűt, nem válaszolt a sértésekre. A világ számos országából jelenlévő tudósítók jóvoltából immár a nagyvilág is meggyőződhetett: valójában kik akadályozzák a román-magyar megbékélést? Kik azok, akiknek eszük ágában sincs az Európához való csatlakozás? Tófalvi Zoltán ( \ Szószegés Az aradi magyar-román barátsági park felavatásától távol maradó román kormányfő magatartását elemzi „Szószegés” című jegyzetében a Háromszék. A cikkíró megállapítja: Bukarest - híven politikai hagyományaihoz - nem sokat ad korábbi vállalásaira, és amint látni lehet, gyáva is. Pedig a fővárosban gondolhatták volna, hogy az aradi tanács hatalmas nyomásnak lesz kitéve, és mert feje fölött döntöttek, akár hiúságból is keresztbe tesz a tervnek. „Szerencsétlen népek élnek a világnak ezen a táján” - jegyzi meg a szerző. „Az itt élők 30-50 évenként lerombolják a szobrokat, meggyalázzák a kegy helyeket, ellopják a másik iskoláit, múzeumait, eltüntetik utcaneveiket és nincs, aki megállítsa a rablás törvényesítési folyamatát, a ha-zugságot, a felgyülemlő szennyáradatot. Mert ma is kétkulacsos és gyáva politikusok kezében van az ország sorsa” - olvasható a háromszéki magyar újságban. Ismeretlen szerző felvétele. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona, a Történeti Fényképtár anyagában található.
