Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1999. november Kisebbségi kaleidoszkóp „Leszázalékolt” százalékok Röviden a tényről: Maros megye prefektusa - megyefőnöke - Dórin Florea egyik szeptemberi rendeletével kinevezte a Közigazgatási Bizottság tagjait. A kormány bizalmi embere, vagyis a prefektus mellett ennek a bizottságnak igen nagy szerepe van a megye ügyeinek intézésében. A demokrácia szabályai szerint a megye Közigazgatási Bizottságát a lakosság nemzeti összetételének tiszteletben tartásával kell létrehozni. Vagyis ahány százalék a népességből román nemzetiségű, annyi lehet a román bizottsági tagok aránya, és ugyanennek az elvnek kell érvényesülnie a magyar vagy a német lakosság esetében. Maros megye történelmi-közigazgatási egység, melynek lakosságát igen nagy arányban székelyek alkotják. Szálláshelyük az Erdély történelmében és a székelység sorsában oly nagy szerepet játszott Marosszék. Noha a mai maros megye határai nem azonosak az 1876-ban kialakított Maros-Torda vármegye területi kiteijedésével, mivel a legutóbbi. 1968-as romániai területrendezés hozzácsatolt olyan vidékeket is, mint a hajdani Kisküküllő vármegyéből Dicsőszentmártont és környékét, továbbá Nagyküküllő vármegyéből Segesvárt, a maga nem magyar körzetével együtt, a magyar lakosság még így is legalább 42 százalékot tesz ki. „Legalább”, írom, mivel ennyit tüntetett fel az 1992-es népszámlálás. Ettől még lehet több is, tekintve a romániai népszámlálások „megbízhatóságát”... De maradjunk a 42 százaléknál! Maros megyében, a lakosság összlétszámát tekintve, a kormányhivatal - prefektura - mellett működő Közigzgatási Bizottság 38 tagból állhat. A nemzetiségi megoszlás alapján ebből legalább 15 személynek magyarnak kellene lennie. Ezzel szemben összesen 3 (írd és mondd: három) magyart neveztek ki a bizottságba, a 35 román nemzetiségű személy mellé. Vagyis a tagok 92,1 százaléka román, és csak 7,9 százalékuk magyar! Folyatatódik tovább a diktatúrában kialakított, de valójában sokkal mélyebb, történelmi gyökerű román „kisebbségi politika", amely nemcsak az erdélyi magyarság egészét zárta el a nemzettől, de Erdélyen belül is szétszakította a magyarlakta régiókat. Falvak közigazgatási beosztását „rendezték át” oly módon, hogy kárát látta valamennyi érintett település, csak a román nacionalizmus nyert az ügyön: kevesebb lett egy-egy helység magyarsága. Miként a székelyek mondogatják: „leszázalékolták a százalékokat”. így került Kovászna megyéhez a színromán Bodzavidék, amelynek természetes központja Brassó lenne, így került Maroshévíz környéke Hargita megyéhez, holott Marosvásárhely volt mindig a megyeszékhelye. Az a lényeg, hogy jelentősebb számú románok is kerüljenek a székely megyékbe, legyen, akiket helyi emberekként - „ demokrácia szabályai szerint” - vezetőknek kiszemelni. Csupán ez a taktika indokolta Dicsőszentmárton és Segesvár már említett átcsatolását a mai Maros megyéhez. így ez a székely szék lassan a köztudatban is „román vidékké” lett: a közvélemény már nem is nagyon számítja a Székelyföldhöz. Valóban: igazgatást, a lakosság hangulatát, a magyarság megmaradt jogait tekintve, Maros megye gyökeresen különbözik a két másik székely megyétől! Egyebek között abban is, hogy Hargita és Kovászna megyékben a prefektusok nem mernék ilyen mértékben mellőzni a magyarságot a vezetői tisztségek betöltésénél. Mellőzni? Ugyan, kérem, legyintenek a „kinevezők”, ők szigorúan betartották az arányokat. Csak éppen „országos szintre" emelték őket. Mivel az ország összlakosságában a magyarok lélekszáma 7,9 százalékot tesz ki, ezt vették alapul a megye Közigazgatási Bizottságának az összeállításánál is. Ez a százalék irányadó az országos választásokon, miért kellene máshoz igazodni a megyében? Elvégre, a magyarok nemcsak Maros megyében élvezik a .jogegyenlőségüket”, hanem országosan is. Érezzék magukat mindenütt az egész ország gazdáinak! Ilyen álnok érvekkel alkalmazták a 7.9 százalékot a diktatúrában minden téren: a főiskolai oktatásban, a helyi tanácsoknál, még az akadémikusok kiválasztásánál is. Mit sem törődve azzal, hogy ez a százalék egyszerűen nem alkalmazható mondjuk Ploiesti-ben vagy Galacon. mivel a Kárpátoktól délre csak elenyésző számban élnek magyarok, azok is „véletlen” lakosok ott. Nincsenek magyarok az Ókirályságban? Hát költözzenek oda Erdélyből, s mindjárt beválasztják őket a helyi önkormányzatokba, a társadalmi szervezetek vezetőségébe vagy akár az ottani közigazgatási bizottságokba! Ez a nagy „átköltöztetés” már a két háború idején elkezdődött: vitték a szatmári, aradi gyárakat, menniük kellett a munkásaiknak is; áthelyezték a vasutasokat, jegyzőket, orvosokat, azzal az ürüggyel, hogy legyen alkalmuk jól elsajátítani a román nyelvet. Szerencsés volt, aki nem ragadt ott örökre! Ez az „egyenlőség" érvényesülne megint, az „új típusú" romániai demokrácia tizedik évében? Van ennek a történetnek egy szomorú, „belső magyar” vonatkozása is. Ezt pedig Kincses Előd, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Maros megyei elnöke mondta ki, az Erdélyi Napló 1999. október 5-i számában: „Az említett vezető testületben részt vevő magyarok száma megegyezik a magyarságnak az ország összlakosságához viszonyított arányával, vagyis mindössze 7,9 százalék. Ez a két adat úgy is felfogható, interpretálható, mint a koalíció kudarca... Úgy vélem, hogy a kialakult hely zet - amelyért mindenki felelős, aki a ’96-os választásokat követő időszakban döntő pozícióban volt a szövetségen belül - tarthatatlan, minden ezzel kapcsolatban megfogalmazott kritika jogos.” Oly távol van - még mindig! - a közigazgatás Romániában az „igazgatott" néptől, hogy félő: ezt a jelzést kevesen fogják fel halálos veszélyként a kisebbségi magyarság és egyáltalán, az európai demokratikus politizálásra nézve! B.Gy. TAMASKA PETER Selmecbányától át a nyelvhatáron Selmecbányára érve mindig egy kicsit úgy érezzük, mintha meseország fővárosába kerültünk volna. A még erősen romladozó, hátsó udvarain teljesen lelakott házak mellett - amelyekben a vissza-visszatérő cigányok húzzák meg magukat - egyre több a már rendbehozott későgótikus, reneszánsz és barokk épület. A várost vigyázó régi és a vele átellenben, egy nagy meredélyen álló új vár, továbbá a város peremén álló híres kálvária templom mintha a magyar idők kissé holdkóros, csontvárys építészeti képzeletét őrizte volna meg. Mária Terézia korában még 25 ezren lakták a várost, 1910-ben a bányák lehanyatlásával e szám 15 ezerre csökkent: ebből az akkori népszámlálás szerint 6340fő magyarnak, 453 németnek és 8431 szlováknak találtatott. Az 1918-as államfordulat vihara az erdészeti és bányászati egyetem törzskarát és diákjait Sopronba (s részben Brünnbe) sodorta, s amikor a Tiso-féle önálló Szlovákia megalakult, az 1910. évinek a felére zsugorodott lakosság már szinte teljesen szlovák volt. Az 1944-es szlovák nemzeti felkelés során augusztustól októberig Selmecbánya a felkelés egyik központja lett. A szlovák politikai kultúra játékszabályai szerint a Besztercebányán kitört felkelés baloldali jellege ellenére a szlovák történelem romantikus és lelkesítő rekvizituma maradt: az „ideálkapitalizmus” éveiben is éppoly hévvel ünnepük meg, mint a reálszocializmus évtizedeiben. Arról nemigen esik szó, hogy magyarok is részt vettek a harcban, de amikor a Magyar Kolaíció Pártja (MKL) Csáky Pál személyében miniszterelnökhelyettest állított s az egy tanulmányában némi jogos kétkedéssel megemlítette, hogy a felkelők úgy számoltak le más nézeten lévő honfitársaikkal, ahogy azt idegen betolakodók szokták, általános lett a felháborodás: a meciarista képviselő, Dusán Slobodnik Hazugság és demagógia címen intézett támadást Csáky ellen a jobboldal lapjában, a Republikában. (Ilyenkor az ember eltűnődik, miféle jobboldal is az, amely a kommunizmus nyitányát merő hazafiasságból bálványozni kénytelen, s arra a következtetésre jut, hogy az 1944-es felkelés hadászati indokoltsága csak ürügy az ingatag lábakon álló szlovák nemzeti egység demonstrálására.) A híres líceum bejáratánál lévő két emléktáblán Petőfi Sándor, illetve Ondrej Sladkovic viharvert emléktáblája látható, mindketten az iskola diákjai voltak a múlt század harmincas éveinek végén: Petőfit itt „ponálták szekundába.” A két nagy költő emlékén kívül a táj legnagyobb büszkesége a 120 kilométer hosszan húzódó, Mikoviny Sámuel létesítette 26 tóból álló bányató-rendszer, amelynek 16 kilométer hosszú földalatti járata a Simplon alagút megépítéséig a leghosszabb volt Európában. A szabadtéri bányamúzeumot elhagyva, a Selmecbányái Érchegységen át Léva felé fordul az út: hivatalosan itt rajzolható meg a szlovák-magyar nyelvhatár, a „limes” egy fortifikációs pontja. Léva várától - amellyel szinte egy síkban egy újgazdag húzta fel kéklő, neocikis haj lékát-továbbra is délnyugatra vesszük az irányt, azaz ettől kezdve többségében magyarlaka területen utazunk. Zselizben megelégedéssel konstatáljuk, hogy az Esterházy kastély tetőzete - ahol nyaranként gyár voltának kihangsúlyozása. Amikor a várat védő Klapka tábornok szobrát újra visszaállították a városháza előtti főtéren, a szlovák Matica a főútra felállíttatta Stefánik tábornokét, most pedig az esztergom-párkányi Mária Valéria híd ellensúlyozására a két „szláv apostol”, Cirill és Metód szobrát Selmecbánya, Újvár Schubert mester okította 1818 és 1824 között főúri tanítványait - ismét teljes szépségében piroslik s hogy Nagysallónál, a honvédsereg 1849. április 19-i győzelmének emlékoszlopánál október 6-án is elhelyezték a kegyelet koszorúját. Az ellenzékben lévő Szlovák Nemzeti Párt az örökös panaszkodást - így azt, hogy a választáson kevesebb szavazatot kaptak, mint a magyar párt s ezért az igazi szlovák érdek alárendelődik a magyarokénak - és a kifelé való szakadatlan sopánkodást választotta a társadalmi turisztika mozgató elvévé: a Jan Slotáékat támogató alsó középosztálybeli tömegek lehetőleg mercédeszen és magyarok nélkül szeretnének feljutni a szlovák felemelkedés szent hegyére. Slota amolyan nagyétkű és nagyivó zsolnai Gargantua, akit kicsapongásai és botrányai miatt - nemrég épp egy szálloda erkélyéről vizelt le az arra járókra - leváltották ugyan pártja éléről, de a fölé kerekedett Anna Malikovát és Éva Slavkovskát sem kell félteni: magyargyűlölő fantomviláguk nő létükre sem nőiesebb, mint a Budapestet a földdel egyenlővé tenni akaró zsolnai polgármesteré. A nacionalisták által támadott kisebbségi nyelvtörvény sem kedvez a magyar önkormányzatoknak, hiszen a kisebbségi nyelv használatát kizárólag a községek területére szűkítette le s akár egy személy kérésére is el lehet vetni. így volt ez mindig a Felvidéken, de így is lesz az idők végezetéig is? Csáky kabinetirodája augusztusra új javaslatot dolgozott ki ennek megoldására, de az ügy elodázása azt mutatja, hogy az ország romlott közéleti levegőjét már csak a magyarellenesség tudja „felfrissíteni". A Duna-menti nagy síkságon kulcsfontosságú számunkra Komárom ma-Magyarózdi torony alatt Kicsi falu Magyarózd Erdély legközepén, hegyek-völgyek ölelő karjában, távol a nagyvilág zajongásaitól. Ősi gyökerű hiedelmek, dalok és táncok, beszédes emlékek földje. Innen indult el nehéz vándorlásaira egy magyar író: Horváth István. A paraszti mélyvilág kimeríthetetlen élményanyagával jelentkezett irodalmunkban századunk negyvenes éveinek elején. A kolozsvári egyetem Filozófiai Intézetében alkalmazott altiszt, egykor szolgalegény és szegény sorsú földműves első verseit Jékely Zoltán ajánlásával közölte volt a Pásztort űz című folyóirat. Aztán Szabédi Lászlóék, Bözödi Györgyék, Asztalos Istvánék körében- közösségében, a Termés hasábjain vált neve egyre ismertebbé. Mint Sinka István vagy Veres Péter: a nép hiteles üzenetét tolmácsolta minden műfajban. Kilencven éve született (1909. október 9-én) - s már szinte negyedszázada pihennek porai szülőfaluja temetőjében; 1977. január 5-én, kolozsvári lakása közelében gázolta halálra egy eszeveszett román rendőr vezette autó. Költő volt, eredeti hangvételű poéta, és regények, novellák szerzője, de talán a Magyarózdi toronyalja című „falurajzával” mondott el legtöbbet az otthoni világról, szülőföldjéről, annak népéről. Pályájának, sorsának eligazító dokumentuma - valóban „fókusza” - ez a remek könyv. (1971-ben jelent meg Kolozsváron.) „Nagyobb szeretettel aligha örökítettek meg még szülőfalut az irodalomban; a művészet egyik legszebb tornyát építette föl benne Horváth István; térben és időben is messze látszót” - írta annak idején Czine Mihály, s mindez Horváth István egész életművének lényegére utal. A kilencven éve született Horváth Istvánra emlékezett idén ősszel Magyarázd népe, az író barátainak, olvasóinak és tisztelőinek tábora. Síiján a virágok elhervadhattak, de a szülőház tornácán elhangzottak (Sütő András szívvel értékelő mondatai), a templomi ünnepség felemelő hangulata (Czirják Árpád, Bustya Dezső, Pálfy G. István, Fábián Gyula méltató szava, Boér Ferenc színművész műsora) sokakban tovább él és munkál változatlanul. A magyarózdi torony alól Horváth Istvánnak mindig lesz meghallgatásra érdemes üzenete népéhez. (n.p.) szeretné látni és láttatni a komáromi hídfőn. A Szent Korona I. Gézáé vagy Szvatopluké volt eredetileg? - veti fel a költői kérdést. Amennyiben a koronán lévőGEO-VIT görögül a svet (világ) és a pluk (ezred) szavak tükörfordítása, akkor világos, hogy azt III. Mihály császár küldte Szvatopluknak, mondják. Az, hogy efféle tükörfordítás nem volt jellemző a bizánciakra, s hogy Géza, a turkok nemes királyának a rövidítéséről van szó (a magyarokat Bizáncban következetesen turkoknak nevezték), mitsem számít a hívő maticásoknak. Amikor aztán a Pásztor István vezette komáromi önkormányzat elvetette az apostoli szoborcsoport felállítását - mondván, e szláv szenteknek a templomban jobb helyük volna - s az MKL koalíciós nyomásra sem vol hajlandó befolyásolni a komáromiakat, Jan Camogursky s kereszténydemokratái megakadályozták, hogy a Magyar Koalíció Pártját felvegyék az európai kereszténydemokrata pártok uniójába. Hát nem tiszteletreméltó kísérlet ez arra, hogy csökkenjen a magyarok közéleti respektusa nyugaton? Szlovákia ugyanis most áll a nagyprivatizációs törvény végrehajtása előtt. Kifújóban az orosz típusú hadiipar: utoljára a boszniai háború adott lökést neki. A Szlovák Demokratikus Baloldal - a kormánykoalíció leggyengébb láncszeme, amely egalitáriánus eszméket ötvöz balos nacionalizmussal - azt követeli, hogy az állami részesedés a privatizált cégeknél mindig 50 százalék fölött maradjon. Miközben képviselői ízelítőt próbálnak adni puritanizmusból, nagyon is jól tudják, hogy a közéleti pálya a vagyonosodás útja lett. Az állami részesedéssel való manipuláció pedig az a fügefalevél, amely a meztelen igazságot eltakarja. Komáromot, Dunaszerdahelyt s egyáltalán a Csallóközt-ezt a Székelyföld utáni legnagyobb szín magyar tömböt - a privatizációból való kiszorulása ellenére regionalizmus élteti. A regionalizmus amolyan földrajzi demokrácia s a múlt és az anyaország dimenziójával bővíti a világnak azt a kis darabját, amelyen a felvidéki magyarságjó része él; a kitágult tér a jelen intenzívebb érzékelésére sarkall. A jövő várományosa lehet még akkor is, ha a szlovákság a régi és túlhaladott monopol jellegű állami gazdálkodásba próbál kapaszkodni, a stratégiai ágazatok terén. A kormány is ódzkodik a nevesítetlen, állami kezelésbe került földek önkormányzati tulajdonba való adásától, csak azért, mert az a zömében magyar lakta déli területeknek kedvezne. Pedig a régiók Európájához több ész, mint könnyen elfolyó állami tőke szükségeltetne.
