Nyugati Magyarság, 1999 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1999-10-01 / 10. szám
1999. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Megbecsüljük-e hőseinket? HORNYIK MIKLÓS A menekülő ország (Folytatás az 1. oldalról) Nagyszüleiül elbeszéléséből hallottam, hogy a századforduló idején - a Bükkalján - március tizenötödikén ingyen ihattak az öreg honvédek. Megtiszteltetésnek érezték a kocsmárosok, ha betértek hozzájuk a már hetvenes éveikben járó honvédek, és népes hallgatóságtól övezve beszélték el negyvennyolcas emlékeiket. Számukra természetesen nem az ingyen bor és pálinka jelentett társadalmi elismerést, hanem a falu közfigyelme és az elbeszéléseket követően a Kossuth nóták eléneklése. A volt honvédekhez viszonyítva a mai öreg 56-osok szinte az ismeretlenségben, a társadalmi lét peremén élnek. Nagyon ritka az a település, ahol például beengedik az iskolába az idős ötvenhatosokat, hogy elmondják emlékeiket. Ma is féltik az állásukat az igazgatók azoktól a szocialista politikusoktól, akik szerint az iskolában tilos a politizálás. Holott hivatalosan, de sajnos csak formálisan - 1956. október 23-a Nemzeti Ünnep, azaz az ezzel kapcsolatos megemlékezéseket és találkozókat nem szabadna politizálásnak minősíteni. Miért nem születhettek 56-ról dalok? Tavasszal hosszabb időmbe tellett, hogy legalább három, 1956-ban közismert dallamot előkerítsek egy 1958- ban kivégzett honvéd emlékére készítendő film zenéjéhez. A zenei életben járatos ismerőseim szerint születtek értékes dalok és zenei művek 56-ról, de a még ma is működő cenzúra miatt nincs esélyük adásidőre és így megmaradtak az ismeretlenség, majd az elfeledés világában. Meg kell jegyeznem, hogy a tervezett film készítése meghiúsult, mivel a filmvilágot uraló szociálliberális alapítványok ötvenhatosokra egy fillért se szánnak. 1848 honvédéit a hivatalos hatalom hallgatása ellenére is életük végéig elkísérte a közmegbecsülés és a köztisztelet. 1956 hőseire oly sok rágalom és hazugság tapadt, hogy a lakosság többsége egyszerűen kerüli a velük való kapcsolatot, és nem akar saját lelkiismeretével - korábbi megalkuvó magatartásával sem - szembesülni. Nem az a meglepő, hogy a szocialista-szabaddemokrata politikai tábor lépten-nyomon „szélsőségesnek” nyilvánítja a volt forradalmárokat, hanem az, hogy még a nem hozzájuk tartozó átlagembereket is zavarja a létezésük. Mintha azt gondolnák, hogy majd méltó módon megünneplik őket, ha már egy sem él közülük! Az áldozatok hozzátartozóinak és a súlyos börtönéveket elszenvedetteknek a megbecsülése különösen 1994 után szenvedett csorbát, amikor a politikai hatalmát visszaszerző Kádár nómenklatúra megosztotta és elsorvasztotta a szervezeteiket. Pongrácz Gergely 56-os emlékeket és tárgyakat gyűjtő múzeumát Budapest szabaddemokrata és posztkommunista városatyái úgy tették tönkre, hogy az egyik napról a másikra húszszorosára növelték a múzeum bérleti díját! Akik 1956-ot gyűlölik, gyűlölik 1848-at is! Ugyanebben az évben a liberális kultuszminiszter Magyar Bálint töröltette a „Petőfi Irodalmi Múzeum” nevéből Petőfi nevét. 1997 novemberében már annyira felbátorodott a posztkommunista hatalom, hogy 56 egyik élő jelképét, Pongrácz Gergelyt egy tüntetésen bilincsbe verette! 1848 hőseinek és vértanúinak megbecsülése olyan erős erkölcsi vezérfonalat teremtett a századforduló Magyarországán, hogy az akkori ifjú nemzedékbe nevelt tisztelet és nemzeti tartás ellenállt az országot feldaraboló trianoni sokknak, a 133 napos kommün diktatúrájának, a német megszállásnak és Rákosi országosának is. De ha ma nincs ilyen erkölcsi vezérfonál, akkor vajon hogyan lesznek ellenálló-képesek a jövő magyar nemzedékei a majdan is esedékes nemzeti megpróbáltatásokkal szemben? Nekünk kell megküzdenünk azért, hogy az országért hozott áldozatok ne menjenek feledésbe, hanem legyenek jelen mind a közterületeken, mind a kultúrában, mind az áldozatvállalást igenlő hitéletben, mind pedig a napi tömegtájékoztatásban. Ellenfeleink persze meg akarják akadályozni a fiatal nemzedékek erkölcsi tartásának a kialakulását és éberen őrzik a Kádár érából rájuk maradt pozíciókat. Néhány példát érdemes megemlíteni. Budapesten még nem történt rendszerváltás, mivel az agymosott fővárosi lakosság - amióta csak szabad választások vannak - bizalmat szavazott a posztkommunista és a velük szövetséges liberális politikai erőknek. Nem csoda tehát, hogy változatlanul a szovjet megszállókat dicsőítő emlékművekbe botlanak az idelátogatók. Elég, ha csak a Gellért-hegyi és a Szabadság téren terpeszkedő szoborkoloszszusokat említem meg, bár még számos kisebb is van ebből a műfajból. Különösen a rossz emlékű Újépület helyén - ahol 48-as honvédeket tartottak fogva és végeztek ki - álló szovjet hódítókat dicsőítő emlékmű kegyeletromboló jellegű. Nos, Budapest városatyái hallani sem akarnak egy olyan emlékmű áthelyezéséről, amilyenre már a legtöbb volt szovjet tagköztársaságban nincs is példa! Attól különösen idegenkednek, hogy a Rákosi korban kivégzett mintegy 400 áldozat nevét megörökítő emlékmű építésére, vagy a Tanácsköztársaság 600 felakasztott és főbe lövetett áldozatának emlékére Budapesten és közterületen engedélyt adjanak. A posztkommunista és szabaddemokrata ideológia annyira uralni akarja az ország közterületeit, hogy most nyáron azért kiabált fasiszta veszélyről, mert Nagykanizsán ki akarják ásni az 1951 -ben eltemetett magyar sorstragédiákat, Muhit, Mohácsot, Aradot és Trianont szobrokban ábrázoló emlékművet. A kultúra területén is éles küzdelem folyik. A kisebbségi magyarság nyelvének a megőrzésében, a magyar műemlékek megismertetésében, a népi kultúra megőrzése területén a Duna Televízió olyan érdemeket szerzett, hogy a hagyományos szociálliberális ellenfeleken kívül felkeltette a domináns kormánypártban ügyködő liberálisok haragját is. Hiába kapott UNESCO-díjat a Duna Televízió, „mint a világ legjobb kulturális televíziós csatornája” - a jövő évi költségvetési támogatását az infláció ellenére csökkentették. Ezzel egyidejűleg 23%-kal nőtt a még mindig szocialista irányítású rádió és 12%-kal a kultúrát kevésbé szolgáló Magyar Televízió állami támogatása. Nem tekinthető az sem véletlennek, hogy a Horn kormány alatt már az anyagi csődbe kergetett Magyarok Világszövetségének változatlan maradt a költségvetési támogatása, miközben a kisebbségi szervezetek juttatásait jócskán megnövelték. Ma már néhány cigányszervezet állami és területi apanázsa többszörösét teszi ki annak az összegnek, amennyit a magyar anyanyelv, történelmi múlt, kultúra és azonosságtudat munkájára kap a Magyarok Világszövetsége. A Kádár-kor annyira szolgálójává tette a történelmi egyházakat, hogy még hosszú időnek kell eltelnie az egyházak megújulásáig. Elég, ha felelevenítem azt a döbbenetét, ami akkor keletkezett hívő emberekben-mind 1994-ben, mind 1998-ban - amikor szembesülniük kellett azzal a heyzettel, hogy egyházuk elhatárolódott a művi vetélést ellenző pártoktól és támogatásáról biztosította a parttalan és korlátlan magzatelhajtást engedélyező, álkeresztény és liberális politikai erőket. Hogy menynyire elférgesedett a nagy múltú egyházi intézmények vezetősége is, bizonyítékul hadd utaljak egy diákfaliújságról leszedett, „fasisztának” minősített költeményre. Ez év tavaszán ezt a diákját védelmező tanárt elbocsátották a szóban forgó gimnáziumból. (A „Hunnia Miatyánkja” című vers lapunkban olvasható.) Ha már 17 éves diákok is tudnak ilyen verset írni, akkor joggal reménykedhetünk abban, hogy az eljövendő nemzedék a mienkénél többre fogja becsülni 1956 októberének a hőseit. Az esti tévéhíradó arról számolt be, hogy a Balatonpart egyik védett üdülőövezetében óriási kiteijedésű beépítetlen telket adott el valamelyik önkormányzat egy német vállalkozónak, aki nyomban hozzá is látott e terület felparcellázásához és kiárusításához. Az erdővel és nádassal borított gyönyörű vízpart emlékét néhány év múlva gyermekeink és unokáink -jó esetben - Fekete István regényei alapján idézhetik majd fel, az egykor volt Magyarország számtalan más irodalmi tájképével együtt. A szóban forgó pénzügyiét ez alkalommal nem a globalizáció menedzsereinek, nem az idegenszívűek magyarországi túlhatalmának a rovására írandó. Magyar agyakat elborító magyar elmebajról van szó. Az értékfogalmak behelyettesíthetőségéről. Valójában arról, hogy az anyag tönk anyag pusztán, önmagában való; arról tehát, hogy nincsenek örök értékek és nincsenek szentségek sem. Arról, hogy Petőfi vén körtefája: fűtőanyag, semmi más. A szóban forgó Balaton-parti erdő és nádas ötvenhárommillió forintért cserélt gazdát. Az önkormányzatnak nem volt pénze, magyarázza a polgármester, márpedig a falu csatornázását valahogyan meg kellett oldani. Igaza van: a csatornázás létszükséglet. Mint ahogyan Karinthynak is igaza volt a freudizmus meghatározását illetően: „az egy tudományos teória, a lélektan köréből, mely szerint az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs”. Előadódhat, mondjuk, holnap az a helyzet, hogy teljesen kiürül a budai várkerület önkormányzatának a kasszája, és be kell zárni a budavári iskolákat, óvodákat, rendelőintézeteket, valamint a Várbarlangot is. Mit tesz majd a budavári képviselő-testület? Készpénzért eladja a királyi várat a meglehetősen csámpás és kifejezetten pösze televíziós megasztárnak, Friderikusz Sándornak, a Lánchíddal együtt. Friderikusz, ha jól alkuszik, esetleg jutányosán hozzájuthat a Szent Koronához, az országalmához és a jogarhoz is. Szent István kardjához csak azért nem, mert azt már hosszabb ideje a prágai Szent Vid székesegyház kincstárában őrzik. Meg azán nem is tart rá igényt: ki az a bolond, aki ma vagdalkozni taván a haza oltalma érdekében? Az ám: ki az a bolond? Pompás magyarok - bár nem templomból jövet - herdálják szét, kótyavetyélik el az országföld maradék részét nap nap után, a minden áron való túlélés érdekében, a vélt megmaradás reményében. A tévéhíradóban megszólaltatott polgármesternek, akiről a bevezetőben szóltam, megbízható vidéki arca van. Kiváló antropológusunk. Henkey Gyula valószínűleg türk vonásokat fedezne fel rajta, a tekintetében, a pillantásában Illyés Gyula az ősmagyar hunn pupillalángot, a napfényként sütő mongol mosolyt. Egész lényében pedig azt az ázsiai-turáni közönyt, egykedvűséget, belenyugvást - „toleranciát” -, A Lakiteleki Népfőiskola, Lezsák Sándor országgyűlési képviselő vendégei voltak az emigráció írói, többek között. Szeptember 24. igazi magyar demokratikus és nemzeti ünnep volt, kitüntették Kölcsey-díjjal Borbánéi Gyulát, Fekete Gyulát, Gombos Gyulát (micsoda Iulianum-triumviratus!), a Piiski Kiadót, Püski Sándort és Ilonát, Acs Margit írót. Ahogy a nyugati emigráció alkotóit együvé tudta markolni évtizedeken át Borbándi Gyula, úgy ezt az ünnepséget is az O 80. születésnapja jegyében tartották. TűzTamástTurcsány Péter, Gombos Gyulát Bíró Zoltán köszöntötte. Mit keres Fekete Gyula például az emigránsok soraiban? Mert a kommunista tilalom és tűrés határán alkotott hosszú ideig belső emigrációban - mondotta Lezsák Sándor költő, házigazda Lakiteleken. Gálfalvi György (marosvásárhelyi szerkesztő) Czine Mihály megfogalmazását idézi az emigráció amelyet a pusztuló magyar falvakról szólva ugyancsak Illyés fogalmazott meg Magyarok című könyvében. A völgyben szaporodtak, nyomultak fölfelé a németek, horvátok, s ennek arányában vándoroltak el a magyarok még feljebb, a temetőbe. Húsz év múlva egy fia magyar se lesz a faluban, János bátyám.- Lesz más, uram. Nép az is; megszánd az is a földet: fizeti az adót az is.” Ez a pusztulás, mondja Illyés, csak a magunkfajtákat riasztja, akik olyan légszerű valamiből akarnak megélni, mint egy nép szelleme és nyelve. Ezerkilencszázötvenhat hőseinek ünnepén gyújtó hangú beszédet illenék fogalmaznom, nem rosszkedvű morfondírozást. De éppen Ötvenhat emléke kötelez bennünket, légszerű valamiből élőket arra, hogy számot vessünk a történtekkel s mai önmagunkkal. Ötvenhat forradalmárai közül külföldre menekültek mindazok, akik tehették, akiknek más útjuk nem volt, ha életben akartak maradni. Csakhogy viliággá szaladt negyedmillió olyan emberünk is, aki nem vett részt a szabadságharcban, aki csak méltóbb emberi körülmények között akart élni, szabad és jóléti társadalomban. Emlékezzünk egy percre a Rigómezőről elűzött albánok százezreire: néhány hét után, amikor lehetett, visszaindultak felgyújtott és lerombolt falvaikba, taposóaknákkal teleszórt földjeikre, tömegsírokkal borított szülőföldjükre. Azt olvasom a lapokban, már nem tudom, hányadszor. hogy az amerikai kontinensen egymilliónyolcszázezer magyar él; s hogy a gyermekeik és az unokáik jó része már nem beszél magyarul. Semmi akadálya annak, hogy a nyugati magyar emigráció hazatérjen: Európa legolcsóbb termőföldjeit és legolcsóbb természetvédelmi területeit fillérekért megvásárolhatnák. Ivadékaik megtanulhatnák a Szózatot és a Himnuszt, s közben a Yankeedoodle-t sem kellene elfelejteniük. Úgyszólván otthoni körülmények között élhetnének, hiszen a Nagykörúton és a Balaton-parton már nincs is magyar felirat, csak angol. (Vágasson hajat a Buzássyféle hair stúdióban!) Az albánok a szerb állami terror dúlta Koszovón saját iskolahálózatot építettek ki, amelyet tíz éven át a saját pénzükből működtettek - , amerikai véreinknek erre sem lenne szükségük, egyrészt mert a magyar oktatás ingyenes, másrészt azért, mert se szeri, se száma a magyarországi angol óvodáknak, iskoláknak és egyéb angolszász intézményeknek. Véreim, nyugati magyarok: ne a jó tanácsaitokkal lássatok el bennünket odaátról -, jó tanácsokkal teli a padlás. Ha még hisztek Ötvenhat eszméjében, enyhítsetek Magyarország valóságos gondjain, mert lábunk alól kifut a talaj. Ötvenhat ünnepén hajtsunk fejet az albán menekültek tiszteletére... irodalmáról, a kisebbségi életvitelről: Ha van illyési „haza a magasban”, akkor létezik bizony magyar „haza a mélyben”, és ez az emigráció, a kisebbségben élés, lakás, éjjel-nappal a sok sírás... A Püski Kiadót és házaspárt Für Lajos élő fogalomnak nevezte. Nagy Gáspár méltatásában Kannás Alajost idézi, így: „Szeretném megérni az 56-os magyar forradalom 50. évfordulóját, 2006-ot.” Már Ő is csak a magasból a mélybe nézvést... Wass Albertet - ugyancsak kívül minden játékos összevetésen-Medvigy Endre idézi, méltatja: kinek mi minden köze volt odatann hozzá? Lezsák Sándor a jövő esztendő, 2000 májusára terelte záró beszédében a figyelmet, mondván, ha Isten éltet, a nemzet figyelme is Lakitelek felé irányulhat a tavaszon, és nem a puszta, nem a pusztai ígéret, hanem a magasbani, a mélybeni haza szólalhat és cselekedhet emitt, a Kunság mezején. ( \ Borbándi Gyula 80 éves Neve elválaszthatatlan a magyar emigráció nemzeti beállítottságú tevékenységétől, annak meghatározó egyénisége. Felbecsülhetetlen értékű munkát végzett az emigrációban élő értelmiségiek, írók összefogásáért. Vallotta, hogy adott történelmi, politikai környezetben a több-központú magyar irodalmi, művelődési élet műhelyeit közelíteni kell egymáshoz. Budapesten született 1919. szeptember 24-én. A budapesti Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1949-ben vonult emigrációba, dolgozott a müncheni Szabad Európa Rádió szerkesztőségében (1951-84). 1950-ben részt vett a. Látóhatár című folyóirat elindításában. 1953-tól annak főmunkatársa. 1957-től egyik szerkesztője. 1958-tól 1989-ig az Üj Látóhatár felelős szerkesztője. Közölt többek között a Nyugati Magyarságban. Irodalmi, politikai publicisztikája a magyar emigráció legfőbb értékei között él. Tanulmányt írt A magyar népi mozgalom címmel (Mainz, 1976). Következetes hitvallója a magyar nemzeti értékek életrevalóságának. A budapesti HITEL védnökségének tagja (1990). 1991-ben Magyar Művészetért-díjat kapott. Főbb művei közül: Tanulmányok a magyar forradalomról (München, 1966), A magyar emigráció életrajza 1945-1985 (Bem 1985. Budapest 1989), Nyugati magyar esszéírók antológiája (1987), Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (1987), Ötszáz mérföld (esszék, naplók, München 1989). Maga volt az egyszemélyes kohézió az emigráció szétszórt csillagrendszerében, ott. ahol „sok külön magyar világ” élt, teremtett, termékenyült és termékenyített a föladhatatlan élet és remény égboltozata alatt. Ki jóra született és jó munkát végez földjén, megörökíti azt. Ki teret ad a jó és a jóság megszületésére, bizonnyal hasonlatossá válik Teremtőjéhez! A Nyugati Magyarság szerető tisztelettel köszönti Borbándi Gyulát születésnapján. Haza a mélyben Az emigráció irodalmáról Lakitelken
