Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. december CZIRJÁK GERGELY Havasi Gyopár 2.rész Megjött a behívó, hogy szeptember 12-én sorozóbizottság elé kell állnom. Hogy nehogy lemaradjak a katonai szolgálat alól. Már köztudomású volt, hogy Hitler kancellár magyar hadtesteket nemcsak kér, hanem egyenesen követel. A jelzett időben sorozóbizottság elé álltam. A románoknál a műszaki ezredhez (dombelhárító), itt pedig tüzérnek soroztak be, és október 10-én be is hívtak a debreceni 17. tábori tüzérosztály 3. ütegéhez. Nem hiszem, hogy bárki is ebben az országban szívesebben ment volna katonának, mint én. Éspedig azért, hogy nem volt senki rokonom vagy olyan ismerősöm, akinél bár néha kissé megpihentem volna. Meg a munkaalkalmak is csapnivalóak voltak. Akárhol dolgoztam, olyan keveset fizettek, hogy abból csak nyomorogni, rongyoskodni, nélkülözni lehetett. Arra gondoltam, hogy a katonaságot letölteni úgyis kötelesség, és amíg a katonaidőm letelik, majd csak fordul valamerre a helyzet. És igazam lett, mert Hitler Adolf a szegény kicsi Magyarországot belesodorta a második világháborúba - olyan fondorlatos, ravasz politikával, hogy az hihetetlen. ígéretet tett a magyar kormánynak, hogy az elcsatolt területeket mind visszaadja, ha a magyar hadsereg minden erejével az ő oldalára áll. Én magam nem vagyok politikus, de azért nagyon jól megértettem, hogy Hitler hogyan sodorta bele a magyarokat a borzalmas második világháborúba, és hogyan bánt velünk, amíg a fennhatósága alatt voltunk. De most arról akarok írni, hogy magyar tüzér lettem. Egyedül álltam a sorozóbizottság elé, és egyedül, kissé megkésve a többitől vonultam be a tüzérosztályhoz. A 3. üteghez kaptam a beosztásomat. Itt bámulatosan gyors kiszolgálásban részesültem. Legelőször is adtak egy sátorlapot, a hozzávaló lécekkel, amit el kellett teríteni a padlón és abba belerakni a többi járandóságot: egy köpeny, egy zubbony, egy nadrág, egy rohamsisak, egy tábori sapka, egy pár csizma, egy derékszíj, négy tölténytáska, egy puska szuronnyal, egy kard, gázálarc hordozótokkal, sebkötöző csomag, tartalék élelem - egy húskonzerv, két csomag kétszersült -, két gatya, két ing, két pár zokni, evőcsésze fedővel, kanál, villa... kész. Ideugrás, aláírni, eltűnni. Mindez a szóáradat úgy zuhogott rám, mintha jégeső csapkodott volna. Öszszeöleltem a holmimat, de hát még azt sem tudtam, hány darabból áll. A 3. üteg körletében, a középső hálóteremben jelölték ki a helyemet, ahol 40 darab emeletes ágy volt elhelyezve. A többi lakótárs már mind túl volt az átöltözésen, és már a foglalkozás járta. Az egyik emeletes ágy emeleti részét jelölték ki nekem hálóhelynek. Szétterítettem a bazáromat, és szorgalmasan hozzáfogtam az átöltözéshez. A civil ruhámat külön raktam. De a kapott ing, gatya nem rám volt méretezve; másodmagammal is megfértünk volna benne. A nadrág pedig valami aprócska katonára volt szabva. Ha magamra vettem a köpenyt, seperte utánam a szemetet. Villámgyorsan visszaöltöztem civilbe, a sátorlapba minden szajrét összefogtam, és erélyesen bekopogtattam a raktár ajtaján. Hét baj lett volna, ha nem úgy kezdem a beszédemet, ahogy kezdtem. Már reám is förmedt az oktató úr (a rang nélküli öreg katonát oktató úrnak kellett szólítani). / I "\ Idősek Otthonáért Alapítvány Szent József Otthon 2030 Érd, Gyula u. 39-47. „Öntsünk kristályos vizet a poharukba, ne eresszük el a kezüket többé, hisz oly múlékonyak, oly törékenyek.” /Átányi László: Könyörgés az öregekért/ A Magyar Sarutlan Karmelita Rend Tartományfőnöksége által alapított Idősek Otthonáért Alapítvány 1995-ben megnyitotta első karmelita szellemiségű idősek otthonát Érden. Az Otthonban telt ház van. A bekerülni vágyók és a segítségre szorulók száma egyre növekszik. Ezért szeretnénk az Otthont bővíteni. A terveket már elkészítettük, sajnos azonban a kivitelezésre nincs elég pénzünk, és a beköltözésre váró idős emberek is csak egy részét tudják befizetni hozzájárulásuknak Segítséget kérünk és különösen számítunk a Világban Élő Karmeliták segítségére, de szívesen fogadunk minden támogatást. Az adományokat a következő csekkszámlára kérjük: OTP XII. kerületi fiók, Budapest, XII., Böszörményi út 9-11. 117 12 004-201 84 153 Makiári Béláné az Idősek Otthonáért Alapítvány Kuratóriumának elnöke V________________ Én pedig halkan, de jól érthetően elmondtam, hogy ezt a ruhát hordani sehogy sem tudom. Mutattam neki a két pengőmet s kértem, hogy segítsen rajtam becsületesen. Hozzátettem: most csak ez a két pengőm van, de a következő zsoldomat is neki adom. A haragos arcú ember j ól megnézett, de időközben kissé megenyhült az arca. A csomagot bevitte a raktárba - szerencsére nem volt jelen senki más -, s a sátorlapból leborított mindent és egészen más felszerelést kezdett reá rakni. Nem kellett én semmit felpróbáljak, ő már gyakorlatból pontosan tudta, hogy melyik a nekem való mha. A rozsdás kard helyett egy fényes hüvelyű kardot kaptam, és minden holmi pontosan testhezálló volt. Meghagyta: gyorsan tűnjek el, nehogy a tűzmester úr meglásson, mert abból baj is lehet. Beöltöztem hát magyar tüzérnek. Jól állt rajtam a mha. Amikor rendet teremtettem a körletemben, a napos tizedes a folyosón kiabálta : Ebédhez sorakozó! Minden törekvésem az volt, hogy ne vonjam magamra a tisztesek figyelmét, nehogy belém kössenek. Gyorsan mostam ki az evőcsészémet, a kanalat stb. Az ebédért való sorbanállás ideje is arra volt felhasználva, hogy a napos csajkavizsgát tartott, és bizony sokat kikergetett az udvarra egy kis mozgásgyakorlatra - feküdj-föl-feküdj-föl, legalább húszszor egymás után -, s ezután következett a csajkamosás. Ütegünk parancsnoka Hetey Sándor György főhadnagy úr volt. A többi tiszt, altiszt, tisztes nevét most nem sorolom fel, mert ez nem lényeges. Csakhamar kezdetét vette az alaki kiképzés. Azután jött a puskafogás, a karddal, a puskával való bánás. Nagy szerencsénkre már az első hónap végén olyan rendelet érkezett, hogy a kardokat a legénységi állományú honvédektől beszedték; csak a tiszteknek és a hivatásos altiszteknek volt kötelező kardot hordani. Még az első napokban történt, hogy este, a parancs kihirdetésekor Hetey főhadnagy úr meg akart ismerkedni az újonc társasággal. Nagyság szerint felsorakozott az egész üteg legénysége. A főhadnagy úr minden egyes honvéddal szóbaállt, megkérdezte hogy hívj ák, hová való, mi a civil foglalkozása. Amikor hozzám ért, tisztelegtem, megmondtam a nevemet, és hangosan jelentettem, hogy Erdélyországból, Csík vármegyéből, Gyergyócsomafalváról való vagyok. Meglepődve húzta fel a szemöldökét, s azt kérdezte: Te hogyan kerültél ide? Elmondtam, hogy 1935-ben behívtak a román hadseregbe, ahol hamar tapasztalhattam, hogyan bánnak velünk, kisebbségi magyarokkal, és hatheti szolgálat után kiszöktem Magyarországra. Azóta mint kovácssegéd dolgoztam több helyen is. Idén augusztusban megkaptam a magyar állampolgárságot, és most behívtak a tüzérekhez. Hát itt vagyok. Beszélgetésünket az egész üteg legénysége jól hallhatta. A főhadnagy úr engem hosszabban elnézegetett, kissé csodálkozva, s végül, mielőtt tovább lépett volna, azt mondta nekem - nem gúnyból, hanem inkább becéző színezettel -: Te havasi gyopár. Erre valósággal felrobbant a fegyelem. Az egész üteg önfeledett, hangos röhögésbe tört ki. Mindenki jóízűen kacagott rajtam. Hogyne kacagott volna, mikor az ütegparancsnok egy újoncnak olyan nevet ragasztott a homlokára, melyet a tiszteket kivéve itt talán egy ember sem értett. A tüzérosztály mint fogatolt lovas tüzér alakulat a Debrecen környéki gazdálkodó falvakból volt toborzozva. Honnan is tudta volna az iskolázatlan alföldi gazdálkodó ember gyermeke, hogy mi a havasi gyopár. Általában azt hitték, még talán az altisztek is, hogy a havasi gyopár valami havasi szömyetegszerűség, valamilyen borzalmas állatféleség, esetleg egy különleges csodalény. Ha akkor a főhadnagy úr egy rövid beszédet tart az érdekemben, később nem gúnyolódott volna velem az üteg legénysége. Ha megmagyarázta volna, hogy a havasi gyopár az égbenyúló sziklaszirtek ormán terem és csodálatosan szép virág, amiért a turisták képesek a sziklaóriásokon mászkálni, és ha találtak belőle egyet-kettőt, azokat szárítva őrzik egész életükön át... Később tudtam meg, hogy a főhadnagy úr nagyanyja a Székelyföldről származott, és mindég érzékenyen őrizte szívében a székely szár-mazásának emlékét... A főhadnagy úr továbblépett, de rólam többé azt a csúnyának vélt nevet, hogy Havasi Gyopár, már senki lemosni nem tudta. Kétéves katonaidőm alatt az üteg keretében senki nem szólított a rendes nevemen, csakis így... Az alaki kiképzések menetrendszerű pontossággal folytak, s mindezt a gyalogsági kiképzés előzte meg. Amikor véget ért az alaki kiképzés, a szakkiképzések következtek: lövegkezelési, lovas, rádiós stb. Én végeztem a gyalogsági és a lovas kiképzéssel, de aztán beparancsoltak a patkóidéba, a valódi szakmámhoz. Minden ütegnek volt külön kovácsa, egy vagy két személy, és ezek mind a patkóidéban dolgoztak, dr. Fehérvári főállatorvos meg Vajda Gábor alhadnagy parancsnoksága alatt. Az egész lóállományt -180 lovat - mindég a pontos időben át kellett patkolni. A patkóidéban rendszerint 16-an dolgoztunk. A mi tüzérlaktanyánkban is szerveztek patkolómesteri iskolát, ahová a 6. hadtest lovas alakulataitól ide vezényelték a kovácsokat 6 hónapra, de a debreceni és környékbeli falvakból is jöttek be hozzánk a katonai iskolába. Mivelhogy ezt az iskolát én Nyíregyházán civilként a huszárlaktanyában már elvégeztem, itt mint segédoktató vettem részt. Amíg a baj társaim, munkatársaim hazulról rendszeresen kaptak nagy csomagokat és pénzt, addig bizony én nem kaptam az égvilágon senkitől semmit, leszámítva néhány Erdélyből küldött levelet. Azért nem estem kétségbe. Ugyanis a tüzéreknél a lövegkezelő tüzéreknek bakancs, a lovastüzéreknek pedig csizma volt rendszeresítve. S ha már valaki tüzér, annak a fényesre vikszolt csizmájához - kivált ha szabadságra ment - csillogóan fényes sarkantyú is dukált. De a raktárból nem adtak ki kincstári sarkantyút. így aztán ahogy közeledtek a szent karácsonyi ünnepek, úgy vált igen keresetté a szépen csillogó sarkantyú. Én pedig ezeknek az elsőrangú mestere voltam. Foglalkozási idő alatt a műhelyekben szigorúan fegyelmezett munka folyt, de műszak után szabad időnk is volt, amit mindenki a belátása szerint használhatott fel. A munkatársaim, a bajtársaim sokszorta gondtalanabb életet élhettek, mint én, mivelhogy hátuk mögött ott voltak a jómódú szülők, nagyszülők, sőt a menyasszony szülei is, akik egymással valósággal versenyeztek, hogy Pistának minél praktikusabb csomagot küldhessenek. Igen ám, de a Pista írása annyira olvashatatlan volt, hogy inkább ki kellett találni, hogy mit is akar írni. így adódott, hogy az egyik ilyen Pista-bajtárs megalázkodva hozzám jött és így szólt. Főtüzér úr, be kell vallanom, hogy az írásban nincsen gyakorlatom, a szép gondolatok megfogalmazásában teljesen járatlan vagyok, hallottam, hogy a főtüzér úr szép leveleket tud írni, megkérem, szíveskedjék a menyasszonyomnak egy szép levelet megírni, de én azt nem kívánom, hogy szívességből tegye, van nekem módom arra, hogy ezért megtiszteljem. Hát én persze hogy megértettem minden kiejtett szót, és feltűnés nélkül a zsebkendőmet a szájam elé tettem, nehogy Pista észrevegye, hogy egy mosoly suhant át az arcomon. Egészen komoly arccal vállaltam a megbízatást, de hol mit meg kellett kérdezzek tőle. Pista bajtárs elmondott mindent a kapcsolatukról, mintha csak meggyónt volna nekem. Nem akarok nagyképűsködni, de olyan szívhezszóló leveleket tudtam írni, hogy csakhamar híre ment az egész ütegnél. Nemsokára elő kellett jegyeznem a jelentkezőket, s minden előzetes megbeszélés nélkül hozták a két csomag Szimfónia cigarettát, amit én nem akartam elfogadni, de nem vitatkoztak, úgyhogy a nagyméretű katonaládám csakhamar megtelt Szimfóniával. Közeledett a szent karácsony ünnepe. Minden honvédnak rendszeresítve volt egy rövid karácsonyi szabadság. Minden tüzér tüzérképpen akart szabadságra menni szülőföldjére, szerettei közé. Sokan tüzércsizmát kértek kölcsön erre az alkalomra, tőlem pedig csillogó sarkantyút vásároltak. Fő jövedelmi forrásom a sarkantyúgyártás volt. A vasüzletben megvásároltam a megfelelő méretű gömbvasat, de jegyzéket kértem róla, miként a reszelőkről meg a fűrészlapokról is. Amíg mások a szabadidejüket léhasággal töltötték, addig én szorgalmasan dolgoztam, összehoztam 30-40pár sarkantyút is, s kivittem a városba, a nikkelező műhelybe. De egyesek megirigyelték és feljelentettek az alhadnagy úrnál, hogy nálam valóságos sarkantyúgyár van. Jött is a veresbőrű alhadnagy úr és rámförmedt, hogy nyissam ki a kofferemet. Természetesen kinyitottam, s maga is elbámult ennyi sarkantyú láttán. Azt mondta, osztálykihallgatásra rendel az ezredes úr elé, hogy a kincstár anyagkészletét ilyen célokra használom fel, s ezért még börtön is járhat majd. Én erre nem rémültem meg, hanem vigyázzállásba merevedtem és Egész sor parancsolatot teremtett magának a rendtartó magyar nép. Azok között találjuk a temetőre vonatkozókat is, mit szabad, mit nem cselekedni a sírkertekben. A szelídebbek közül való az a figyelmeztetés, hogy virág nélkül ne menj sírhantot látogatni. Ha a ma is élő parancsolatokhoz számítj uk az ősi, a pogány kori intelmeket, továbbá a más népek hasonló íratlan törvényeit, egész csokorra, sőt, hatalmas koszorúra valót szedhetünk össze. (Jó téma is lenne egy államvizsga-dolgozathoz, diplomamunkához...) A Nyugati Magyarság folyóirat ezekhez az intelmekhez tartotta magát, mikor tisztes koszorúval járult a tavaly novemberben elhunyt Sándor András író kopjafájához, annak megszentelése alkalmából, idén, november 11-én. A szigorú, árvizes-fagyos időben áldást mondott dr. Kádár Zsolt református lelkész, és szavait kis seregnyi tisztelő hallgatta, kalaplevéve. Várkonyi Balázs újságíró beszéde után gyűjtést szerveztek ott a kopjafa körül, a kárpátaljai árvízkárosultak javára. A megemlékezőket a Kálvin-ház látta venjelentettem, hogy: Alhadnagy úr, egy drótszeg értékű kincstári anyaghoz sem nyúltam, íme itt vannak a számlák, amelyek bizonyítják, hogy a vasanyagot meg a szerszámokat magam vásároltam. Ha kihallgatásra tetszik rendelni, az ezredes úrnak is csak ezt fogom elmondani. A kihallgatás tehát elmaradt. Az alhadnagy úr csavargatta a nyakát, és anélkül, hogy bármit is szólt volna, elment. Szerintem ez azt jelentette, hogy szabad a vásár továbbra is, hiába irigykedtek egyesek. Másnap az alhadnagy úr azt mondta: egy táblára újuk ki, hogy itt sarkantyúgyár van. A munkatársaim közül valaki hozzátette: ki más lehetne a gyár vezérigazgatója, mint a Havasi Gyopár. Úgy január közepe táján a főparancsnokság a legcsípősebb hidegben hatnapos menetgyakorlatot rendelt el, tüzérségi éleslövészettel kombinálva. Én úgy meg voltam hülve, a torkom bedagadva, hogy csak mutogatni tudtam, beszélni nem. Feliratkoztam a gyengélkedőre, és befektettek a betegszobára. Híre futott az ütegnél, hogy Gyopár nem jön a menetgyakorlatra. Másnap reggel vagy húszán is feliratkoztak a gyengélkedőre, de az orvosszázados úr jól átlátott a szitán. Azt mondta, hogy két perc időt ad, s ez alatt csak az maradjon bent, aki valóban beteg. A társaság nagyon jól ismerte már az orvsszázados úr mérsékelt finomságát, és mind a húszán egyszerre akartak kimenni az ajtón. Bár egy beteg sem került ki közülük, csak épp nem szerettek volna hat napos menetgyakorlatra és éleslövészetre menni. Irigyelt személy lettem, mivelhogy a jó meleg betegszobában maradhattam. Kint bizony mínusz 25 fokos hideg volt. Pár nap alatt talpraálltam, és amikor megjött a tüzérosztály a haditénykedés színteréről, én már kifogástalan egészségnek örvendezhettem. És így teltek a hetek, a hónapok. A húsvéti szent ünnepek is elteltek, és már jól benne voltunk a színes-illatos, szép tavaszban. Kint a nagyvilágban zajlott a politikai élet, de hát a katona nem politizálhatott, az teljesen ki volt zárva. Hanem helyettünk is politizált Hitler Adolf, a 72 milliós német birodalom kancellárja, és magyar részről Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. De hogy némi hasonlattal éljek: a Hitler-Horthybarátkozás valahogy olyan volt, mint amikor a farkas és a kisbárány egyszerre érkeztek a frissen csörgedező erdei patakhoz, hogy eloltsák kínzó szomjúságukat. A farkas volt fennebb, míg a bárány alább, tehát a farkas felől folyt a patakocska vize a bárány felé. Azt mondjaa farkas a báránynak: Most szőröstül-bőröstül meg foglak enni téged, mert megzavartad az én ivóvizemet. A szegény bárány esedezve mondta: Farkas bácsi, hogyan zavarhattam volna meg, amikor a patak felőled folyik felém, tehát inkább fordítva, tisztelt farkas úr, te zavartad meg az én ivóvizemet, ám én ezt nem hányom a szemedre, inkább iszom zavaros vizet, csak ne báncs engem. Erre a farkas: Most már azért eszlek meg, mert úgy látom, nagyon értesz a filozófiához, én pedig azt ki nem állhatom. És így a szerencsétlen bárányka áldozatul esett a piszok ordasnak, aki aztán 1944. március 19- én szőröstül-bőröstül le is nyelte szegényt... Közeledett a 15 napos nyári szabadság. Hol és hogyan fogom eltölteni? Hiányzott belőlem az a bizonyos bátorság - szemtelenség -, hogy elmenjek egy itt élő székely családhoz (csikiak, gyergyóiak, sőt falumbéliek is voltak Magyarországon), és minden ellenszolgáltatás nélkül náluk élődjek 15 napig. Az én önérzetem mindezt nem engedte meg. De mindég foglalkoztatott egy gondolat. Volt egy kevés pénzem, annyi, hogy abból hetekig juthat a mindennapira. Megtudtam az ütegímoktól, hogy ha a szabadságra induló honvéd 100 kilométernél távolabbra utazik, akkor az utazás költsége díjáltalánozva van, vagyis nem kell fizetnie a vonatra semmit. Akkor agyaltam ki ezzel a csontvágó eszemmel, hogy én bizony nem alázkodok meg senki emberfia előtt, hanem elmegyek egy olyan kömtazásra, melynek során 15 nap alatt az egész kicsi Magyarországot bejárom. Tudtam, hogy máskor erre nekem soha nem lesz se módom, se időm. (Folytatás a köv. számban) dégül, az egri reformátusok otthona. A katolikus érseki Egerben... Ott szólalt az elhunyt áldozatos tevékenységéről Cs. Varga István irodalomtörténész, Sándor György előadóművész, író és humoralista, sírverssel üzent a holtnak a Nyugati Magyarság munkatársa, Czegő Zoltán költő, aki református. Sándor György mint kikeresztelkedett izraelita, katolikusként mutatkozott be az őt nagyon is ismerőknek. A néhai Sándor András maga is zsidó volt, hitvese katolikus, a hazája - Magyarország, nemzete - a magyar. Elismeréssel szólott, igencsak meghatottan, az elhunyt kimagasló országépítő érdemeiről Murvay Sámuel, a magyarországi unitárius egyház főgondnoka. Ökumenikus volt, vallásoktól és pártállástól független a megemlékezés, hiszen Sándor András is csak egyet ismert: a magyar nemzet ügyesbajos dolgait, az eléfelé történő haladás halaszthatatlan szükségességét. Példáját mégegyszer kihangsúlyozta a megemlékezők gyülekezete; a közös, az ősi pogány magyar kopjafa körül mondott imát ki-ki a maga fennvalójához... A Nyugati Magyarság szerkesztősége Egy kopjafa körül
