Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-09-01 / 9. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. szeptember Homogenizálódás és integrálódás között Mit is igényelnek a romániai nemzetiségek? BARDÓCZ GERGELY Miféle állami meggondolás az, amely szándékosan kirekesztené az állampolgárok egyik-másik, vagy egyszerre több csoportját az államépítő munkából, képességeik hasznosításából? Ennek nyilván maga az állam látná igen nagy kárát. Ha egy nemzeti közösség - egy etnikai kisebbség - nem szerezheti meg a modem idők színvonalának megfelelő tudást, képzettséget, nyilván kisebb értékű lesz a gazdasági életben, a termelő munkában vagy éppen - itt még inkább - a kulturális fejlődésben. Ezt az igazságotvagyis: önérdekét - a kisebbségtartó országok elitje is jól tudja, elismeri, még akkor is, ha ezzel saját előítéleteit vagy éppen rögeszméjét kellene megcáfolnia. Közép-kelet-európai tájainkon ritka az ilyen „cáfolat”, különösen, ha ennek politikai következtetéseit is le kellene vonni, azaz olyan törvényeket hozni, amelyek nyelvük, kultúrájuk, történelmi hagyományaik szabadsága jegyében felszabadítják a kisebbségi közösségek alkotó erejét és alkotó kedvét, otthonosságérzetet keltenek e közösség tagjaiban. Magyarán: megadni neki az önrendelkezést, az autonómiát, kisebbségi jogokat. Gyakran emlegetjük a moldvai csángók nyelvi kiszolgáltatottságát, azt a társadalmi-kulturális szolgaszerepet, amelyet a romániai elit több mint száz-százötven esztendeje ennek a magyar népcsoportnak szánt. Közhellyé kopott, mert nem talál meghallgatásra kérésük, kívánságuk, esdeklésük, hogy ne tépjék el őket anyanyelvűktől - vagy őseik anyanyelvétől - imádkozhassanak római katolikus templomaikban magyarul, gyermekeik tanuljanak magyarul is, élhessék nemzeti mivoltukat, folklórjukat, szokásaikat. Ha magyar szerző közeledik a csángók kérdéséhez, nyilván a nemzeti szempontokat helyezi előtérbe. Ha, mondjuk, egy nyugat-európai társadalomkutató vizsgálja az állapotukat, akkor neki az elsikkasztott emberi jogok, az egyetemes kisebbségi jogok chartája jut eszébe. Ha egy elfogulatlan, vagy inkább: hazája tényleges érdekeinek elkötelezett román közéleti ember gondolja végig a csángók helyzetét, föltétlenül arra a következtetésre kell jutnia, hogy a lelkületűkben megnyomorított csángó-magyarok a fizikai és szellemi munkában is kisebb értékűek román társaiknál, nem tudják tudásuk, képességeik teljességét adni. Nézzük a statisztikákat: hány értelmiségi, szakmunkás került ki egy-egy csángó községből, meddig jutnak fel a társadalmi ranglétrán, milyen hasznot hajtanak az országnak? És e vonatkozásban a vizsgálódás kiterjeszthető a már elrománosodott csángókra is -ők vannak többségben, legalább kétharmad-egyharmad arányban -, kiderül nyomban, hogy a nyelvváltás és lélekváltás, a „homogenizálódás” első vagy második nemzedéke még mindig csökkent értékű, nincs igazán otthon a honában, régi identitását elveszítette, az újat még nem élte át, a benne rejlő értékek nem tudnak felszínre tömi, az ország és önmaga hasznára válni. Vajon mi indokolja a román elit görcsös elzárkózását a kisebbségi jogok tényleges biztosításától, a kisebbségek autonómiájának törvénybe foglalásától? Ha néha egy-egy józanabb hang szólal meg a bukaresti sajtóban, nyomban elárulja, akaratlanul is, hogy a román elit alaposan ismeri a romániai kisebbségek helyzetét, lelki állapotát, igényeit, követeléseit. Sőt: azzal is tisztában van, hogy ezeknek a jogoknak a megadása egyáltalán nem borítaná fel az országot, s nem jelentene semmilyen „előnyt” vagy éppen „kiváltságot” a nemzetiségek számára, az autonómia, még az annyira „rettegett” területi autonómia sem csorbítaná a román nemzet szuverenitását. Itt van például egy friss, tanulmánynak is beillő cikk az egyik legjelentősebb bukaresti napilap, a Cotodianul 1998. augusztus 6-ai számából. A kiválóan tájékozott Ioana Lupea írta, címe: Románia és a kisebbségek. Mika nemzeti kisebbségek, mika jogaikés mit kívánnak? Erre az alcímre kimerítő feleletet ad a tanulmány. Csupán az a zavaró, hogy már a feleimben megjelenik a homogenizálás és az integrálás fogalma, amely Ceausescu 1971-ben meghirdetett homogenizálási programja révén a nemzethalál szinonimájaként került be az erdélyi magyar köztudatba. Ioana Lupea láthatólag igyekszik hozzászoktatni olvasóit, a román elitet, a többség és kisebbség „európai együttéléséhez”. Három jelentős, döntő fontosságú kisebbségi kérdés van Romániában, mondja, ezek között a cigányok és a zsidók problémái 1990 óta háttérbe szorultak, míg a „magyar veszélyt” a politikai elit (tegyük hozzá: minden színárnyalatban) a végletekig felnagyította. Ioana Lupea logikája itt megbicsaklik, mert mielőtt a nyugat- európai rendezési elveket és kísérleteket részletezné, a magyarság öntudatosodását, a nemzet egységének kinyilatkoztatását tekinti a román nacionalista érzelmek felerősödése fő okának. „A magyarság, mikor autonóm közösségként határozta meg önmagát, érvet adott valamennyi párt román nacionalistáinak ahhoz, hogy elszakadásról beszéljenek.” Ebben a felfogásban tehát csak az csitítaná az egyébként másfél évszázada meghatározó erejű román nacionalizmust, ha az erdélyi magyarság nem ragaszkodna többé nemzeti önazonosságához és ebből fakadó nyelvi, szervezkedési, művelődési, oktatási jogaihoz. Vagyis - mondjuk ki Ioana Lupea helyett -, ha beolvadna a román nemzetbe! Trianon óta mindig ez a kérdés kulcsa! Igaz, hogy a szerző néhány sorral alább igyekszik megnyugtatni olvasóit, hogy „a területi autonómia csak szélső esete a kollektív jogoknak, a föderalizálódás pedig szélső esete az autonómiának”. Az úgynevezett magyar veszélytől megriadt politikusok - az úgynevezett a szerző jellemzése - a törvényhozásban nem tárgyalták meg a kisebbségek kérdését. Ennek a következménye az is, hogy nyolc évvel az 1989-es változások után még mindig nincs nemzetiségi törvény Romániában, noha hat tervezetet nyújtottak be a parlamentbe, köztük egyet a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviselőcsoportja. Következik egy nagyon keserű beismerés: „Mondják, hogy Románia azzal a biztos tudattal írja alá a szerződéseket, hogy úgysem fogja betartani őket. És ebben - mondja a szerző - „benne van az igazság magava is”. Ezután felsorolja az 1990-óta megkötött kisebbségvédelmi szerződéseket, amelyek legtöbbjét a román parlament is ratifikálta; csak éppen nem lehet alkalmazni őket. Kimondja a baj legfőbb okát is: „Románia még mindig a nemzetállam eszméjének megszállottja. Gyanakvással fogad minden vitát a szubszidiaritásról - a döntések kerüljenek minél közelebb az állampolgárokhoz -, hazafiatlannak, szakadámak vagy irredentának bélyegez mindenkit, áld ilyet kezdeményez, noha ez az elv sikeresen működik Európában.” Tulajdonképpen a román közvélemény felfogásbeli reformja lehet csak az „európai belépő”, sugallja a tanulmány. Pusztán a törvények nem elegendőek. A legtanulságosabb és leginkább hasznosítható hozadéka e cikknek az, hogy szerzője áttekintést ad a romániai kisebbségekről összességükben is. Nyugati politikusok a magyar, a cigány - roma - és zsidó, esetleg a német kisebbségeken kívül alig tudnak valamit Románia csekély létszlámú etnikai közösségeiről. (Egyébként a magyarságból is „kifelejtik” a moldvai csángókat!) Pedig Romániában 18 nemzeti kisebbség él! A legutóbbi népszámlálás szerint számuk az összlakosság 12 százalékát teszi ki. Ioana Lupea a kisebbségek lélekszámát a népszámlálási statisztikák szerint adja meg, amelyek azonban bizonyítottan nem hitelesek. A magyarok számát például 1.624.959 főre teszi; s ebből nyilvánvalóan nemcsak a moldvai csángók hiányoznak teljes egészükben, hanem a „hivatalosan” meg nem számláltatott, de a magyar egyházak nyilvántartásaiban egyértelműen kimutatott magyarok népes tömege is. (Romániában ugyanis a felekezetek nemzetiségi elkülönülést is jelentenek.) Még ennél is nagyobb az eltérés a hivatalos és a tényleges helyzet között a cigány, vagyis roma kisebbség lélekszámát illetően. A hivatalos román adatok 401.087 cigányról beszélnek, holott a roma kisebbség vezetősége ennek négy- vagy ötszöröséről tud. A Cotidianul ugyenezen számában közreadja a párizsi Le Figaro térképpel illusztrált cikkét a cigányok európai telephelyeiről. Eszerint a romániai cigányok lélekszáma 2.150.000, amivel Románia az első helyen áll a kontitnens országai között. Utána Bulgária következik 750 ezer fővel, Magyarország 575 ezerrel, Szlovákia 500 ezerrel. A francia lap riportere, Francois Luizet nyíltan vádol: „A románok rasszisták.” Egyidőben közli a lap Dan Oprescunak, a román kormány tisztviselőjének véleményét, aki szerint a cigányok Romániában diszkrimináció áldozatai, nem igaz, hogy egyenlő jogokat élveznek a többi román állampolgárral. „A szociológus megállapítása szerint, a rasszizmus mélyen gyökerezik Romániában.” Ioana Lupea is beismeri, hogy a cigányok, a magyarok és a zsidók megítélése a román társadalomban negatív. Felmérések szerint a románok kétharmada ellenséges érzelmeket táplál a cigányok iránt. Naponta jelennek meg olyan újsághirdetések, amelyek állást kínálnak vagy ingatlanvásárlást, de hozzáfűzik: „Romák nem jöhetnek számításba.” Lupea pozitív megkülönböztetést látna szükségesnek, azt, hogy előírás rendelje el, mekkora az a minimális létszám, amelyben kötelezően cigányokat kell felvenni az iskolák mindegyik típusába, a hadseregbe, a rendőrségbe, az igazgatásba, az állami és magánvállalatokba. Jó példának tartja Magyarországot, ahol harminc évvel ezelőtt elkezdődött egy olyan cigány elit kialakítása, amelyben a közösség megbízik, és amely a cigányok beilleszkedéséért tevékenykedik. Mit kémek a többi kisebbség közösségei? A zsidóság, amely a hivatalos kimutatás szerint 8.955 főt tesz ki, kártérítést követel a második világháborús üldöztetéséért, továbbá a kegyeleti helyek és temetők gondozását, az idegengyűlölő, szélsőséges propaganda betiltását, az idősek egészségügyi-társadalmi ellátását. Megtudjuk, hogy a zsidó közösség gondozásában jelenleg 786 temető található; közülük csak 103-ba temetkeznek ma is. A temetők nagy száma jelzi, hogy a második világháború előtt még közel egymilliós lélekszámú zsidó közösség élt Romániában. Nagyjából egymilliós nagyságú volt 1938-ban a romániai német nemzetiség is; jelenleg 119.462 lelket számlál. A Német Demokrata Fórum sajátos követelése, hogy a román állam segítse elő a Németországba kivándorolt szászok és svábok visszatérését, a német közösség helyreállítását. (A teljesen elnéptelenedett szász és sváb falvakra gondolnak, ezekben azonban - tegyük hozzá - alighanem nagy nehézségek támadnának az eredeti lakosok visszatérése esetén, mivel házaikat, birtokaikat kisebb részben románok, nagyobb részben cigányok foglalták el.) Ugyanakkor a megmaradt németek és anyaországuk közvetlen kapcsolatainak erősítését szolgálja az a kívánság, hogy az időleges munkavállalási engedélyt szerző németországi vendégmunkások között feltétlenül legyenek romániai németek is. (Ebben az évben az 1505 engedélyből 390-et kaptak romániai németek.) Jellemző, hogy a kis nemzetiségek gondjai között első helyen szerepel az anyanyelvű oktatás visszaállítása vagy biztosítása, ugyanúgy, mint a magyaroknál, németeknél. A 4.085 horvátnak vagy a 65.764 ukránnak (ruszinnak) éppen olyan fontos saját iskolái feltámasztása, mint a szerbeknek, törököknek, tatároknak, orosz-lipovánoknak. Ezek a számbelileg kisebb nemzetiségek azt a követelésüket is megfogalmazták, hogy vessenek véget annak a lélektani nyomásnak melyet a román tanfelügyelők gyakorolnak a kisebbségi közösségekre azért, hogy a szülők mondjanak le az anyanyelvű oktatás jogáról. A román nacionalizmus azonban nem kíméli ezeket a törpe kisebbségeket sem, sőt néha visszaél védtelenségükkel és durvábban lép fel velük szemben, mint az erdélyi magyarság esetében. Kell-e szomorúbb bizonyíték a moldvai csángók nyelvi elnyomásánál? A mai román publicisztikában nagy dolog, ha egy írás nem gyalázkodik a magyar önrendelkezési törekvések kapcsán, nem nevezi Tőkés Lászlót „a sátán papjának”, és a magyar nyelvet „Attila nyelvének”. Ioana Lupea tartózkodik minden sértő jelzőtől. Megértőén ír az anyanyelvű oktatás követeléséről, ami nemcsak az RMDSZ igénye, hanem az egész magyar közvéleményé; emlékeztet arra, hogy az anyanyelvű oktatás törvényének tervezetét félmillió aláírás támogatta. Az RMDSZ a kulturális intézmények és iskolák önálló hálózatát követeli, ami ellen a szerzőnek semmi kifogása sincs. „A magyarság igényli anyanyelvének használatát a közéletben, amit egyébként számtalan, Románia által is aláírt nemzetközi dokumentum szentesít.” Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával a koalíciós partnerek elismerték ezeket az igényeket, folytatja Ioana Lupea, de a kormányból való kilépés fenyegetése kellett ahhoz, hogy a román koalíciós pártok emlékezetébe idézzék vállalt kötelezettségeiket. Igazán az korbácsolta fel az érzelmeket Bukarestben, hogy az új magyar kormány bejelentette: politikailag és pénzügyileg is támogatja a kolozsvári magyar egyetem felállítását. „Mivel az egyetem az a hely, ahol egy társadalom értelmisége találkozik, az Amikor a kétmilliót jócskán meghaladó, elszakított keleti nemzetrészünk gyűjtőpártja, az RMDSZ kormányzati szerepet vállalt, határon innen és túl megoszlottak a vélemények a lépés helyességéről. Természetesnek mondható, hogy minden hasonló szerepvállalás ésszerű kompromisszumokkal j ár, ám ha ezek foka a koalícióba lépő szervezet elveinek feladásával, jelentős mértékű sérülésével jár, jogos lehet a képviselt népközösség, a választók bírálata. Csak az érdekek folyamatos egyeztetésével s megbízható garanciákkal élet- és működőképes bármilyen szövetség — különösen igaz ez a többség és kisebbség együttműködésére. Tudvalévő, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az összmagyarság legnagyobb tagságú politikai szervezete közel egy évtizede sikerrel integrálja a népközösség legkülönfélébb felfogású erőit, pluralizmusából adódóan azonban e különböző felfogások gyakran ütköznek. A belső feszültségek eddig nem feszítették szét az RMDSZ-t, jelentős politikusai nem egyszer alapvető kérdésekben is hangoztatják különvéleményüket. Az utóbbi időben felerősödtek az RMDSZ- en kívüli radikálisabb hangok is, ezek legjelentősebbjével, közülük az Erdélyi Magyar Civil Társadalommal érdemes közelebbről is megismerkednünk. A pártállami idők legendás keménységű polgárjogi harcosa, Király Károly fémjelezte tömörülés két dokumentumából idézünk. A csemátoni Múzeumkertben tavaly májusban tartott vitafórumok állásfoglalása leszögezi: „A szabad és békés Európa csak a népek önrendelkezésijogának a tiszteletén és garantálásán alapulhat. Románia integrációs esélye, csatlakozása az Európai Unióhoz - a kisebbségek, elsősorban az erdélyi magyarság önrendelkezési joga korlátozás nélküli gyakorlásának függvénye. Történelmi tapasztalatainkból és általános jogi helyzetünkből kiindulva kinyilvánítjuk: Trianon óta a mindenkori román kormányzat folyamatosan törekszik az erdélyi magyarság végleges beolvasztására, teljes nyelvi és kulturális felszámolására, asszimilálására. A kétnyelvűség eddigi formái rejtett eszközei az asszimilálódásnak. Elvette, fokozatosan leépítette, beszüntette európai szinten működő iskolarendszerünket és önálló egyetemünket; az anyanyelv vesztését megállítandó szándékunk, önálló magyar egyetem, amely megfelel a helyzet követelményeinek.” A dokumentum a következőkben követeléseket fogalmaz meg az akkor még új, a korábbinál kétségkívül demokratikusabb román kormány irányába, a magyarság jogainak visszaállítására. E jogok középpontj ában az oktatási kérdések állnak, nevezetesen az egykor erőszakkal elvett magyar tanintézmények visszaadása. Nyomatékosan kérik a román parlamentet, messzemenőleg vegye figyelembe, hogy „ a romániai magyar nemzeti közösséget számaránya és művelődési hagyományai, illetőleg az állampolgári esélyegyenlőség és a szakmai méltányosság elve alapján megilleti a jog, hogy önálló, anyanyelvű oktatási hálózata legyen az óvodától az egyetemig. E jog biztosítása szerves része a két nemzet történelmi megbékélésének". A követelések súlyponti kérdése a magyar állam által alapított és 116 éve megépített Bolyai Tudományegyetem önálló, autonóm újraindítása saját épületében. Elítélik azon magyar értelmiségi elitkialakítás műhelyének tekintendő, márpedig a saját elitje nélkül a magyarság lefejezett közösség lenne." íme, ilyen, a realitásokkal számoló felfogás is létezik a román közvéleményben. Igaz, nem ez a meghatározó a mai román sajtóban, de vajon nem kínál-e ez is támpontot, szövetséget az RMDSZ- nek ahhoz, hogy teljes következetességei képviselje az erdélyi magyarság igényeit az egyetem, az önrendelkezés tekintetében? Tőkés László tiszteletbeli elnök az idők szavát érezte meg, amikor székelyföldi fórumot hívott ősze az RMDSZ megújulásáért. „Az RMDSZ-nek mindenekelőtt a Bukaresthez és Budapesthez kötődő viszonyát kellene felülvizsgálnia - mondta a püspök, a kolozsvári Szabadság munkatársának -, reálisan szembenéznie önmagával, és ebből levonni a végkövetkeztetéseket.” véleményeket, miszerint új magyar egyetemmel is megelégednének, akár más helyszínen is, hiszen „ez jogfosztást jelent az 1959-es döntés elismeréséhez, és lehetőséget az újabb visszavonásra A jogfolytonosság szempontja mellett fölhívják a figyelmet Erdély fővárosának kulturális központként betöltött szerepére: „Szellemi fellegvárunknak (annyi vérveszteség után) súlyt ad a város múltja, földrajzi helyzete, a három protestáns püspökség, a római katolikus főesperesség, a Protestáns Teológia, a történelmi színjátszás, az állandó opera, a zenei élet, a könyvtárak, levéltárak, templomok, műemlékek, Házsongárd, Mátyás szülőháza és szobra.” A fenti feltételeken és miliőn túl az egyetemi képzés újraindításához szükséges, száz főt meghaladó tanári gárda kitermelésére az erdélyi magyarság bármikor képes. A memorandum végül leszögezi: „Értékeljük és támogatjuk a székelyföldi magyar nyelvű főiskolai hálózat kiépítésére tettjavaslatokat azzal a feltétellel, ha az önálló egyetem kiegészítésére létesül és nem rovására.” Miután közel egy esztendő elteltével sem történt lényeges előrelépés sem a magyar egyetem, sem a népközösség más sorskérdéseinek az ügyében, idén február 21 -én, a vargyasi Daniel-kastélyban tartott EMCT-tanácskozáson Király Károly kemény szavakkal illette az RMDSZ országos vezetését, amely szerinte rendre visszalép a szövetség korábban megfogalmazott céljaitól és a romániai magyarság elvárásaitól: „Miféle kompromisszum az, amikor az egyik fél örökké csak lemond, a másik meg soha nem enged? (...) ez vagy politikai balgaság, vagy olyasvalami, ami semmiképp sem a romániai magyarság érdekeit szolgálja (...) elveinkről nem szabad lemondanunk, mert éppen a román politika lesz az, amelyik a szemünk közé vágja az első adandó alkalommal, hogy erről ti mondtatok le." Király a nyolc évtized óta a népközösségbe sulykolt kisebbségi tudat ellen szólva rámutatott, hogy „ ezt az alacsonyabbrendűségi érzést levetkőzve, félelem nélkül kell kimondanunk és benyújtanunk igényeinket”. A Székelyföld erdővidéki résztvevői szóvá tették, hogy a kormánykoalíciós részvétel ellenére tovább folyik a tömbmagyarság lakóterületének militarizálása, a magyar nemzetiségű vezetők eltávolítása az állami intézmények éléről, továbbá, hogy sem az oktatási törvény, sem az iskolai és egyházi javak visszaadása nem alakul úgy, ahogy elvárnák. Az RMDSZ — megítélésük szerint —, szőnyeg alá söpörte a brassói kongresszuson programba foglalt önrendelkezési célkitűzést. Bár az EMCT tevékenysége nem irányul az RMDSZ ellen, csupán alternatívát kíván nyújtani neki, Király Károly hangsúlyozta: a szervezet egységét „ csak addig kell védeni, amíg a romániai magyarság közös érdekét szolgálja. Amikor az egység jelszavát csak arra használják fel, hogy a magyarságot járomba fogják és saját érdekei ellen használják fel, akkor az az egység már nem kell”. A civil kezdeményezés immár megtette a lépéseket a jogi személlyé válás érdekében. Levelet fogalmaz a Magyar Köztársaság elnökének, kérve a határon túli magyarság kettős állampolgárságát, valamint a védőhatalmi státust a kárpátmedencei magyar nemzetrészek számára. Székely András Bertalan Civil kurázsi Erdélyben
