Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
1998. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal kicsit összetartója a szétszakított magyarságnak. Sok konfliktusa van a televízió miatt? — Ütközéseink szép számmal voltak, mindig nagyon beszorítottan s a kezdeti időkben a támadások kereszttüzében kellett dolgoznunk, fennmaradnunk. Ez a televízió irritáló volt többféle szempontból is. Elsősorban a hangneme, a szellemisége miatt, de azért is, mert kevés emberrel és kevés pénzből dolgozunk. Bennünket mindig meg akartak szüntetni. Vagyunk, s a továbbiakban is különböznünk kell a világszerte gyakorolt televíziózástól. Nem állhatunk be a sorba! Nálunk megjelenik az érték, a nyugalom, s nem az őrület jellemzi az adásainkat, amely elönti a világunkat. Az alapfeladatunk: kötelességünk törődni a határon túli magyarokkal. Adásunkat azonban a határon belül is fogják, s nekünk ennek a kétféle igénynek kell megfelelnünk. Én abban reménykedem, hogy ez a kétféle igény egyre inkább találkozik, s nem kell arra gondolni, hogy határon kívüli vagy határon belüli magyarok. Csak arra, hogy ez egy magyar adó és a magyarokhoz szól. A támadások? Azt az ember megszokta, hogy népinek, nacionalistának s miegyébnek titulálják egyesek. Ezek butaságok. Már kezdő koromban egyik nap Baranyában a cigányok között forgattam, a másik héten Párizsban jártam. S mind a két helyen otthon éreztem magam. Öt éve vezetem, szinte születése pillanatától, a Duna Televíziót, s bizony nagyon sok energiámat emészti fel. De még nem lehet itthagyni, még sok feladatot kell megoldani, de szeretnék újra filmet készíteni. —A nyolcvan huszár, a filmjében, azért, hogy hazájába, hazánkba visszatérhessen, minden nehézséget vállal. Végül is néhányon hazajutnak, egy részüket azonban főbelövik. Mégis ők a győztesek, erkölcsileg. Ez Sára Sándor művészi mondanivalója, hogy a harcot, azt állni, vállalni kell a hazáért? — Rákényszerültünk erre, az ország is, nemcsak én, de mindannyian. A muszájherkulesség végigkísérte történelmünket. S ha nem lehet kitérni, akkor végig kell vinni, mégha az ember látja is a tragikus véget. Szokás ezt heroikus pesszimusnak is mondani. A filmben körülbelül így fogalmazódik meg: Ha megütnek, visszaütsz, úgy igen. De, hogy előbb kifullasztanak, megdöglesztenek, s eljutsz a végső ponthoz, s akkor mondják, hogy küzdjünk és harcoljunk... Amikor már semmi erőd nincs. És mégis folytatni kell a küzdelmet, és mégis, az utolsó le he lletig is... Feladni nem szabad! Ma is mindenért meg kell küzdeni, a küzdelemnek még nincs vége — még ha az ember hisz is, bízik is abban, hogy most egy értelmes, eredményes országépítés következik. Szervátiusz B. Klára mám sem volt, mi a dolga egy operatőrnek, de ezt így elhatároztuk. Egy másik osztálytársamnak volt egy kis Box gépe, azzal kezdtem el fényképezni, s Túrán a kultúrotthonban létrehoztam egy fotószakkört. Azt hiszem az országban elsőként. Volt már mivel és mire fényképezni! Jelentkeztem a főiskolára, nem vettek föl. Akkor elmentem egy földmérő irodába figurámnak. Jártuk az országot, mértem többek között a Tisza-parton, a Duna-kanyarban, Várpalotán és a szegedi tanyavilágban. De közben erős volt bennem az elhatározás, hogy csakazértis operatőr leszek! A következő évben be is kerültem. Ez 1953-ban volt, s ma már tudom, hogy a politikai enyhülés (Nagy Imrének volt ez első korszaka) segített a bekerülésben. Nem számított már annyira égető bűnnek, hogy valaki úgynevezett osztályidegen származású. (Apámat kétszer internálták.) Egyébként figurámnak is csak azért vettek fel, mert apám foglalkozásaként a pályamunSára Sándor — véleményem szerint — a legnagyobb ma élő filmrendező, de mindenképpen a legmarkánsabb, legmagyarabb filmművész. S ez a szó kifejezi az operatőri, rendezői munkáját egyaránt. Sára Sándor 1933-ban született, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1957-ben szerzett diplomát, a Mafilm munkatársa, 1962-től játékfilmek operatőre, 1968-tól rendezője is. 1986-93-ig a Magyar Filmklubok Szövetségének elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke. A Kossuth-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének, a Magyar Örökség-díjának a tulajdonosa többek között. 1993-tól a Duna Televízió elnök-főigazgatója. —A Heves és Pest megye határán lévő Túra nevű faluban született. Milyen élményeket szerzett itt, amelyek meghatározóvá váltak művészi munkájában, amelyekből meríteni tudott s máig tud? — Sok mindent hoztam gyermekkoromból, de ezek csak részben eredeztethetőek Túráról, ahol hét éves koromig éltem. Utána ugyanis édesapám elnyerte a Galga völgye másik településének, Ikladnak a főjegyzői Jelenet a 80 huszár c. filmből állását. Iklad egy kisfalu volt, mindössze 800-900 lakossal és sváb falu, míg Túra színmagyar lakosú nagyközség. Ikladnak volt egy vasútállomása: az Iklad-Domony állomás. Domony viszont tót község, innen került a főiskolára Huszárik Zoltán barátom. A gyerekkori élmények forrásaként egy negyedik települést, Jászberényt is meg kell említeni, ahol édesanyám szülei éltek. A nyarakat mindig e kisvárosban töltöttem, s mert nagyanyámék 11-en voltak testvérek, elég időbe telt, míg apró lépéseimmel valamennyi rokont végiglátogattuk. Márpedig ez kijárt nekik minden esztendőben. Ez a három község és a kisváros bocsátott engem útra, s volt meghatározó élményem. Megismertem szokásaikat, népművészetüket, dalaikat, táncaikat, mindennapi életüket, s bár nem tudatosan, ezek elraktározódtak bennem. Mozgalmas volt, helyváltoztatóan mozgalmas a gyermekkorom, de méginkább az ifjúkorom. — Gyermekkori elhatározása volt, hogy operatőr akar lenni? —Eszembe sejutott akkor! Filmet is alig láttam gyermekkoromban. A mozi mellé csak azért jártam, hogy a plakátokat lefeszgessem, s aztán sárkányt készítsek belőle. Ez volt akkor az egyik mániám. Az első elemit Túrán kezdtem, aztán Aszódra jártam, mert Iklad evangélikus község volt, s a mi családunk pedig katolikus. S akkor ezt szigorúan figyelembe kellett venni. így aztán naponta gyalogoltunk négy kilométert az iskolába és vissza. Kalandos módon végeztem aztán a gimnáziumot, több helyen jártam: Jászberényben, Aszódon, Berettyóújfaluban — eközben ismerkedtem meg Bihar megyével is —, míg a nyolcadikat már Budapesten fejeztem be. Sok minden érdekelt, úgyhogy hosszú ideig nem is tudtam eldönteni milyen pályát válasszak. A budapesti iskolában megismert barátomnak viszont határozott elképzelése volt: filmrendező akart lenni. S akkor kitaláltuk, hogy én meg legyek operatőr, s együtt dolgozhatunk majd. Fogalkást jelöltem meg. Ami igaz is volt akkor, hiszen sehol másutt nem tudott elhelyezkedni. Ebből az irodából ösztöndíjjal akartak Sopronba küldeni, az erdészeti és földmérő egyetemre. Lehet, hogy jobban jártam volna, az az osztály 1956-ban disszidált Kanadába. Milyen nyugodt életem lenne most a kanadai erdőkben! — S mit veszítettünk volna mi, ha Sára Sándor Kanadában járná az erdőket! Azt vallotta a közelmúltban, hogy Szőts Istvánt tartja mesterének. Egyedüli mesterének? — Említettem, hogy nyolcadikos koromban őrült módra fényképeztem, meg filmszakkönyveket olvastam. S akkor jött Túrára egy „élő” filmrendező Szőts István személyében. Aki kényszerűségből a Népművészeti Intézet számára filmkamerával népművészeti gyűjtéseket végzett. Ebből élt. Játékfilmet nem engedtek neki csinálni. Én boldogan cipeltem két napon keresztül az akkumulátort Szőts István után, s a kapcsolatunk mind a mai napig tart. Bevallottam neki, hogy a filmművészeti főiskolára készülök, tanácsot adott s kért, a felvételi vizsgám után keressem meg. Máig emlékszem, mit mondott a sikertelen felvételi hallatára — „A tehetség nem vész el, csak elkallódik!” S szomorúsággal elegy malacia volt a hangjában. Dacos elhatározás született bennem: nem fogok elkallódni ! S aztán egy év múlva, mint már említettem, felvettek. Szőts Pistától én rengeteget tanultam, több filmet végigasszisztáltam mellette. 1956 után majdnem letöröltek a pályáról, mert benne voltam a főiskola forradalmi bizottságában. S akkor mellém álltak többen: Szőts Pista, Illés Gyuri, Ölti Magda. így sikerült a pálya szélén a híradó- és dokumentumfilmnél megkapaszkodnom. Gaál Pistával készítettük a vizsgafilmemet: a Pályamunkásokat, s ez a bécsi VIT-en valami nagydíjat nyert. S az első alkalommal, amikor kimehettem Ausztriába, Szőts Pista várt, s mutatta meg az ottani világot. Vele minden egyes perc hallatlanul izgalmas és fontos volt. Feladni nem szabad! Születésnapi beszélgetés Sára Sándor filmrendezővel Jelenet A vád c. filmből —Aztán, már a hatvanas évekből, az érett művész áll előttünk. Ezidőben sok, nagysikerűfilmnek volt az operatőre. Csak hármat emelek ki közülük: Sodrásban, ítélet, Szindbád. Sára Sándort a szakma a világ első tíz operatőre között kezdte számon tartani. Akkor vajon mi fordította a rendezés felé? —A hatvanas évek elején jött létre a Balázs Béla Filmstúdió, ahol mi, fiatal filmesek: operatőrök, rendezők, vágók verődtünk össze, s ahol nem számított, kinek milyen diplomája van. Mindenki foglalkozott mindennel. Szinte mindannyiunkat a film egésze érdekelt, nem csak egy részlet belőle. Engem is mindig érdekelt a film egésze, akkor is, ha csak mint operatőr vettem részt benne. Ha módomban állt, az ötlet születésétől részt vettem a film minden egyes fázisában, annak elkészültéig. Ezért is forgattam kevés filmet, amit persze, nem bánok. Amikor aztán rendezni kezdtem, azt sajnáltam, hogy nem én állok a kamera mögött is. Emlékszem, amikor a Feldobott kő című filmemet forgattam, ott operatőr és rendező is voltam, s egy jelenet sehogyan sem akart sikerülni, nem tetszett nekem, de nem volt, aki segítsen. Néha nagyon egyedül marad az ember. — A hetvenes években elkezdtek vitatkozni arról, hogy művész-, avagy közönségfilm kell-e az embereknek. Mindeközben Sára Sándor bebizonyította, hogy lehet művészi igényű, a közönségnek is tetsző filmet készíteni. Elsőként a Nyolcvan huszárral. A magyar filmtörténetnek egyik meghatározó filmje ez: elkötelezett nemzeti téma, a legmagasabb művészi kivitel, s a krimikét elhomályosító izgalom, feszültség az utolsó filmkockáig. Vagyis akadémikus volt a vita? — Igen, az. Azt hiszem, amit akkoriban leszólásként művészfilmnek neveztek, azokat rengeteg ember nézte meg. Mi annak idején a filmjeink bemutatója után ankéton vettünk részt Kosával, Csoórival főleg. S megdöbbentő élményeket szereztünk. Egy csongrádi ankét után a tanácselnöknő felzaklatva mondta nekünk: „Én nem tudtam, hogy lehet arról beszélni, hogy mi magyarok vagyunk!” Elképesztő, ugye? —A közönség igényét ki kell szolgálni — vallják egyesek napjainkban. Egy elkötelezett művész tehet engedményt a művészet rovására? —Nem, nem, sohasem. Pedig ma, a televízió korszakában nagyon szomorú dolgok tanúi vagyunk. Az egyik kommerszfilm-rendező mondása volt: „A közönséget nem lehet eléggé lebecsülni.” Szörnyű mondat, de ezt gyakorolják ma sokan. — A tavaly bemutatott, itthon és külföldön is méltán nagysikert aratott filmje, a Vád édestestvére a Nyolcvan huszároknak, bár más történelmi korszakát mutatja meg hazánknak. Egyenesvonalú, tiszta, világos a pályája: elkötelezett, meg nem alkuvó operatőr-rendező Sára Sándor. Népének szószólója. Hogyan élte meg, hogy a Duna TV elnöki székében ezt a kemény, elkötelezett magatartást így nem lehet érvényre juttatni, mert ezerféle kompromisszum szükségeltetik? — Gondok vannak és kompromisszumok is, de erre mindig volt példa a filmjeim során is. Jónéhány filmemet hosszabb-rövidebb ideig betiltották, s akkor kisebb-nagyobb kompromisszumra szükségem volt. Azt kellett ilyenkor mérlegelnem, meddig mehetek el, hogy belenyugszom-e abba, hogy az egész 90 perc sosem kerül a néző elé vagy kiveszünk belőle 1 percet, hogy a többit megmentsük. Hiszen az nem lehet, hogy egy percben lenne mindössze a lényeg! A televíziónál az a legfőbb gond, hogy napi huszonegy órát kell kitölteni műsorral. Egy játékfilm kilencven perc, erre az ember hónapokig készül! Kilencven perc pedig semmi a huszonegy órához képest! Ezért vannak úgynevezett töltelékműsorok. Egyforma színvonalat tartani huszonegy órán keresztül, s évi háromszázhatvanöt napon át, lehetetlen. Nincs annyi színvonalas műsor, film — és pénz. Azt gondolom, hogy vannak a szerkesztőknek melléfogásai, de szándékában teljes egészében vállalható a Duna Televízió. Ez a televízió egy nagyon fontos feladatot teljesít a magyarság életében, különben nem is vállaltam volna. A tévével azelőtt nemigen volt kapcsolatom, egy-két portréfilmet készítettem csupán: Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Szervátiusz Tiborról. A Duna TV vezetésére felkértek, s vannak feladatok, amelyeket nem lehet, de nem is szabad visszautasítani. —Én úgy gondolom, jól megfelel a Duna TV a feladatának, tehát hogy
