Nyugati Magyarság, 1998 (16. évfolyam, 3-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 1998. április DOMONKOS LÁSZLÓ Az albánok már választottak Koszovó magyar tanulságai Repüljünk vissza 58 évet az időben: 1940 nyarának vége felé járunk, valahol Erdélyben, magyarok között. Adjuk át a szót a helyszínről tudósító Wass Albertnek: „Vártunk. Huszonkét évig észre sem vettük, hogy várunk... Elünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjuk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész... már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni.” Igen: várni. Vártak Erdélyben és a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken. Vártak, gondosan padlásra, ideoda dugdosott, összecsavart magyar zászlókkal, befelé, a szív irányába mormolt imákkal és sóhajtásokkal, vártak lélegzet-visszafojtva, kitartóan és egységesen. Nemeskürty István egyik legújabb, kiváló könyvének ez a számonkérő címe: Mire várunk? Toldjuk meg a Tanár Úr kérdését eggyel: ugyan mit adnak ingyen ezen a keserves világon? Történelmi tény: 1920-tól az 1938- 39-40-41-es visszacsatolásokig a Magyarországtól elrabolt, idegen hódítók által megszállt területeken sehol, semmikor semmiféle érdemi, szervezett, aktív, netán erőszakos-fegyveres ellenállás nem volt. „A magyar a világ legbékésebb kisebbsége” - mondta elkeseredetten egyik idősebb erdélyi barátom, néhány évvel ezelőtt. Még az erdélyiek talán legnagyobbika, Tamási Áron is csak az utolsó előtti lépésig jutott el: Magyari rózsafa című, 1945 óta - tudtommal - máig újra ki nem adott regényében a végsőkig nekikeseredett székely legény ugyan elszánja magát és a hegyekbe megy, ahol persze hogy ő van otthon, minden zugot úgy ismer, mint a tenyerét, s ott gerilla-harcot kezd a román hatalom ellen. Szervezkedik, társakra is talál - ám Tamási áron is meghőköl, jő a Deus, pontosabban história ex machina, az égi s a földi hatalmak döntésükkel visszajuttatják szülőföldjét Magyarországnak, harc helyes könnyes fölszusszanás a kérdés megoldódott. (Nem mi oldottuk meg: megoldódott.) Ha az ősi katonanép, a fajta elitje, Attila leszármazottjainak reprezentánsa is kitér az utolsó pillanatban a legvégső lépés megtétele elől: mit remléhetünk a többiektől? A két világháború közötti időben az országcsonkítás irtózatos sokkjából - világ csodájára - alig egy évtized alatt kioldja magát a magyarok maradék országa, jóformán saját hajánál fogva rántva ki önmagát a mélységből. Az 1929-33-as nagy gazdasági világválság elmúltával, a harmincas évek közepére a gazdaság megerősödik, már komoly hadseregfejlesztésre is lehet gondolni (ez részben meg is valósul), a vezetés komoly külpolitikai sikereket ér el - és itt egyáltalán nem a kommunista történetírás hazug „fasiszta orientációjára”, hanem mindenekelőtt az angolamerikai kapcsolatrendszerre utalnék, de megemlíthető akár még a sztálinista Szovjetunióval ekkoriban bontakozni kezdő, taktikai lépésként sem akármilyen viszony is. Egyáltalán: a harmadára zsugorított, nemzetgazdaságában a pusztulás szélére juttatott ország a lehetőségek szerint teljes mértékben talpra áll, jótékony súlyt és tekintélyt szerez (vissza) a világban, s a harmincas évek második felében, 1937-1938 körül már kifejezetten stabil állam képét mutatja a változatlanul zűrzavaros, omladékony közép-európai világban. És ráadásul, távolról sem elhanyagolandó módon, mindvégig, a kezdetektől változatlan intenzitással és folyamatosan: nyílt, következetes, a nemzeti érdekű propaganda hangos és a nemzetközi diplomácia halk eszközeivel egyaránt - egyértelmű revíziós politikát folytat. Magyarán: minden lehetséges rendelkezésére álló eszközzel mindent megtesz az elszakított területek (vagy legalábbis a színmagyar vagy magyar többségű vidékek) visszaszerzéséért. Az anyaország azóta sem - máig nem - állt olyan erővel, hittel, apparátussal, hivatalos és magánemberi akarat teljes egységével oly egyértelműen és totálisan az elcsatolt nemzetrészek mögött, mint abban a két évtizedben. Lehetetlen, hogy ennek súlyát, óriási felhajtó erejét ne érezze az egyébként is kétségbeesett éberséggel figyelő elszakított magyarság. Érzi is az, mind a három és fél millió. És - vagy: csak éppen - vár. Várakozik. Várja a felszabadító magyar katonát, a világ igazságra döbbenését követő új döntést, a Nagy Fordulatot. A megváltást. A sült galambot. Mástól. Másoktól. Mostanában, 1998 télutóján- tavasz elején a világ újra - nem először - hangos egy tartomány-névtől: Koszovó. Mostanra az ügy odáig haladt, hogy Koszovó neve a nemzetközi politikában állandó, lényegi tényezővé vált. Vajon mitől? A koszovói albánságról köztudott, hogy a szó szoros értelmében „leszaporodta” a vele együtt élő szerbeket: a tartomány 90 százalékban albánok által lakott. A nagy népszaporulatnak, tudjuk, döntően tömeglélektani, a kollektív tudatalattit és a népkaraktert igencsak érintő összetevői vannak: a nem túl magas életszínvonalon élő albánok körében a vallás, a népiélek, a történelmi tudat, a hagyományok ismerete és a közösség általános érzelmi habitusa mind-mind roppant fontos a magyarázathoz. Esetünkben tényleg aligha lehetséges „megfáradt”, vagy „elgyötört” (noha szenvedtek eleget ők is), hanyatló öntudatú népközösségről beszélni. Csakhogy még ez is édeskevés volna a mostani üdvösséghez. A népszaporulatot nem lehet mindent megmagyarázó alapnak elfogadni. Mert igaz ugyan, hogy a háborúk végső soron nem a csatatereken, hanem az ágyban dőlnek el, s a csaták igazi nyertese sohasem a katona, hanem az újszülött csecsemő - de kell még ezen kívül is valami. S ha már az elszakított magyar területek magyarságának esetében nemhogy népszaporulatról nem lehet beszélni, hiszen jószerével csak fogyás van - legalább a koszovói albánok családonkénti öt-hatnyolc gyermekén túlmutató tanulságokat vegyük szemügyre. Merthogy mindezeken felül van még valami - az albánok ezt is tudják. Aligha fogalmazható meg pontosan, mikor is kezdődött az az elképesztően megszervezett, az élet minden területére kiterjedő össznépi ellenállás, amit a koszovói albánok a hol burkoltabb, hol (mint most) nyílt, barbár és brutális szerb elnyomással szemben létrehoztak. Ám az évtizedek alatt a lefejezett-megszüntetett albán iskolák helyett kiépült és működő, minden szintű „földalatti” iskolarendszer, az irányító-összehangoló vezetői testületek, szervezetek sora mellett házrólházra, faluról-falura, végig a vidéken - megvannak a passzív ellenállástól az aktív fegyveres rezisztenciáig vezető lépések bármikor igénybe vehető eszközei is. A búvóhelyek és a fegyverek, az elsősegélynyújtó állomások és az élelmiszerraktárak. Ez a bámulatos kiépítettség éppen azt adja, amire minden elnyomott, agyonrugdalt közösségnek a legnagyobb szüksége van: az együvé tartozás cinkosságából zászlóként kibomló önbizalmat. A higgadt, nyugodt erőt és méltóságot. A megalázások bátor és kitartó elviselésének megkönnyítését. Nem hinném, hogy az albánok álmatlan éjszakáikon arról álmodoztak volna valaha is, mily szép lenne mindenáron használni a fegyvereket, erőszakhoz nyúlni mindenképpen. Ők is vártak. Csakhogy - így. És mivel a szimatoló hatalom sejtett szinte mindent, nőttön-nőtt a pánik, a szerb rendőrök már évek óta jó, ha négyesével merészkedtek csak be albán-lakta városkák, falvak eldugottabb utcáiba, olykor el-eltünedezett közülük egykettő, figyelmeztetésül. A hatalom persze szorít, szorít egyre, még erősebbre fogja a prést - nos, rendben van, éppen erre vártunk idáig... És most, 1998 tavaszán már az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország külügyminisztereinek „összekötő csoportja” foglalkozik Koszovó ügyével, államfői, miniszterelnöki, nagyhatalmi üzenetváltások, nemzetközi tanácskozások, jegyzékváltások sorjáznak, jönnek a rendreutasító felszólítások a szerbeknek - a vetés, úgy tűnik, beérett. A hosszú ideje tartó, egyre-másra kiújuló zavargások, a rendőrterror, a halottak, a hetek, hónapok (valójában: hosszú évtizedek) óta a levegőben vibráló nyugtalanság, feszültség: mind-mind nem csak jelzés, „nyugtalanító jelenség”, „balkáni puskaporos hordó”, hanem más is. Elnyomott, agyontaposni akart nemzetrészek esetében a legfontosabbnak: a megnemadásnak, a szívós ellenállásnak kényszeredett-keserű, de látványosan egyértelmű bizonyítéka. Természetesen óriási felelőtlenség volna bármiféle közvetlen mintakövetésre buzdítani az elszakított területeken élő magyarságot. Mi annyira mások vagyunk - vágnák ráhabozás nélkül. Igen: mi nem vagyunk albánok. Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarok nem albánok. Mások. Miért? Elég, ha mi megértjük. Mégis: az utóbbi ötven év alatt hasonlóra még gondolni is szinte lehetetlen volt. Csoóri Sándor több mint húsz évvel ezelőtt, a Kutyaszorító című Duray Miklóskönyvhöz írt híres előszavában kimondta: „Végülis a baszkok lőnek, az írek robbantanak - miért nem követik példájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?” Csoóri azzal magyarázta képtelenségüket, hogy az elszakított területek magyarjai még a fegyverkezés, az ellenállás felvillanyozó gondolatáig sem juthatnak el, a kommunizmus évtizedei úgy megfertőzték őket gyanakvással, még egymás iránti bizalmatlansággal is, hogy annyira erőtlenekké váltak: már - önvédelemből - agresszívak sem lehetnek. Viszont a koszovói albánok is kommunizmusban - balkáni típusú, titóista-szerb soviniszta kommunizmusban - éltek vagy negyven esztendeig. És a két világháború közötti, már emlegetett magyar helyzet? S az albánok, tetszik vagy sem, már odáig jutottak, hogy önálló helyi elnök- és parlamenti választásokon erősíthetik meg a saját vezetőik legitimitását. És függetlenül attól, ki ismeri el és (egyelőre?) ki nem a koszovói választások legitim voltát - láthatjuk mi is, választások előtt álló magyarok: az albánok már választottak. A döntő védekező érv magyar részről alighanem a mindenáron-megmaradás, az életben maradni-tudás mindenekfölötti parancsa. Amíg az ember él, mindig történhet valami. Ezen indok nagysága, az élet ily feltétlen tisztelete előtt valóban csak meghajolni lehet. A legdöntőbb szót az ügyben mostanában alighanem a délvidéki magyarság lenagyobb élő írója, a némi erkölcsi kacskaringózás után most önnön hatalmas tehetségéhez örömteli módon visszatalált Gion Nándor mondta ki, az 1941-1944 közötti délvidéki magyarokat megidéző, nagyszerű Ez a nap a miénk című regényében: „Itt vannak a nyakunkon” - mondja 1944 őszén hőse. „Úgy néz ki, hogy elég sokáig itt maradnak. Együtt kell élnünk, ha élni akarunk. - Patkányokkal? - Az ember néha kénytelen patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek. A bajuszát bármikor leborotváltathatja.” Úgy tűnhet: e sorok írója magára maradt koszovói tanulságaival. Tagadom. A jövő méhében mindig készül valami. És ráadásként - végső érvként akár - Erdély mai legnagyobb katolikus püpökétől íme a leginkább megszívlelendő, ügyünket érintő példázat: árvíz van és már János bácsi házának ablakáig ér a víz. Motorcsónak közeleg, kiabálnak: János bácsi, szálljon be, meneküljön! Nem megyek én, fiam, az én jó Istenem majd megsegít engem. Már a tetőig ér a víz. Újabb motorcsónak: János bácsi, látja, ez tényleg nem tréfadolog, szálljon be! Nem megyek én, fiam, az én jó Istenem majd megsegít engem. Már csak a kémény van kint a vízből, ott kapaszkodik rajta János bácsi. Helikopter jön, lekiabálnak: János bácsi, dobjuk a hágcsót, jöjjön azonnal! Nem megyek én, fiam, az én jó Istenem majd megsegít engem. A víz elborít mindent, János bácsi megfullad. A mennyben az Úr elé kerülvén, szemrehányóan mondja: én Istenem, mindig bíztam Benned, mégsem segítettél meg engem. Mire az Úr: én? Ha jól emlékszem, küldtem érted két csónakot meg egy helikoptert... Húsvéti emlékezés (Folytatás az /. oldalról) ezreit megmentő XII. Pius pápa életútjára, felmentve őt a kommunista történetírásban gyakran hangoztatott kollaboráció vádja alól. Köztudottan voltak hitükben megingott, együttműködéssel gyanúsítható egyházi személyiségek, de voltak a deportáltakkal együtt utazó és velük a gázkamrákig kitartó apácák és szerzetesek is. A náci népirtás hétköznapjaiból közismert a szentté avatott Maximilian Kolbe atya példája is, aki a civil lakosság közül találomra kiválasztott, több kicsi gyermeket nevelő túsz helyett vállalta magára a halált. A fasiszta diktatúrák papok, apácák és szerzetesek ezreinek életét oltották ki, a kommunista diktatúrák - mivel több idejük volt erre - tízezrével öldösték le az Egyház szolgáit. A negyvenes évek emberirtó intézményei megdöbbentő arányokban szedték áldozataikat. Magyarországi helytörténeti statisztikák adatai szerint a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt - elsősorban német nemzetiségű - nők és kamasz gyermekek kétharmada elpusztult. Kárpátalja egész munkaképes magyar férfilakosságát összeszedték, elhurcolták, és csak közel felük tudott hazatérni. Az 1946. évi elsárgult statisztikák megyénként összehasonlították az 1941-ben összeírt, és a náci haláltáborokból 1946-ig hazatért zsidó lakosság számát. A Budapest nélkül közölt adatok szerint a deportáltak fele nem tért haza, elpusztult, vagy kiszabadulása után külföldön (elsősorban Amerikában vagy Palesztinában) kereste a boldogulását. Sokan nem tudják - a szibériai táborok pokla elhomályosítja ezt a tényt hogy nagyon kegyetlen és embertelen körülmények közé kerültek a francia hadsereg irányítása alá került magyar hadifoglyok. Egyharmaduk elpusztult, több millió német sorstársukkal együtt. Mindezen felsorolt áldozat-csoportok nem élték át azt a borzalmat, ami a Délvidéken bekövetkezett. A délvidéki magyarok közül a 13 év feletti férfilakosság szinte egészét, 70 ezer civilt mészároltak le, és temettek jeltelen sírokba a szerb hadsereg egységei. Még kegyetlenebbül végeztek a délvidéki svábokkal, teljes német falvakat, nőkkel és gyermekekkel együtt kiirtottak. Budapesthez közel van egy falu, Sóskút, amelyik arról nevezetes, hogy a lakosság itt harcolta ki először - még a kommunista hatalom idejében, 1988-ban -, hogy emlékoszlopon megörökíthesse a második világháború áldozatainak nevét. Évekig tartott a legkülönbözőbb engedélyek kijárása, hiszen az akkori hivatalos politika irányítói szerint a világháborúban elesettek és a Szovjetunióba német nemzetiségük miatt elhurcoltak - sommásan - „fasisztáknak” minősültek. Közép-európai lelki nyomorunkra jellemző, hogy a deportált, és hozzátartozóik felét elveszítő közösség képviselői ellenezték, hogy elpusztult szeretteik neve egy oszlopra kerüljön a szintén deportált, és hozzátartozóik kétharmadát elveszített közösség áldozatainak a neveivel. Indoklásuk az akkori hivatalos indoklás volt... A XX. század felidézett borzalmaival máig nem szembesült Európa több országának vezetése, nem végezték el lelkiismeretük önvizsgálatát, nem tisztázták a maguk felelősségét. Amíg ez nem történik meg, addig mindezen tömeggyilkosságok megismétlődhetnek. Példa erre Jugoszláva esete, ahol a magyarok, németek, horvátok, albánok és bosnyákok ellen elkövetett szerb tömeggyilkosságokat megértő nagyhatalmi jóváhagyás követte az ötvenes években. Ez a cinkos magatartás folytatódott a kilencvenes években - gondoljunk csak az ENSZ asszisztálása mellett végrehajtott, bosnyák gyermekek és fiatalok ezreit módszeresen gödrökbe lövő szerb hadsereg rémtetteire, amely bátorító cinkosság csak az iszlám világ növekvő szolidaritása láttán ért véget. Oroszország - követve korábbi hagyományait - ma is kész leplezni az emberirtók felelősségét, így ellenezte a közelmúltban is a szerb rendőrök által legyilkolt albán nők és gyermekek halálának kivizsgálása ügyében nemzetközi vizsgálóbizottság kiküldését. A népeket emberi jogaitól, vagyonától, lakhelyétől megfosztó kollektív büntetés máig hatályban lévő mintái a „benesi dekrétumok”. Ennek szellemében telepítették ki szülőföldjükről, fosztották meg földjeiktől, műhelyeiktől és lakóházaiktól a Felvidéken ezer év óta ott élő magyarokat és németeket, ennek szellemében hurcoltak csehországi rabszolgamunkára - bányákba és fakitermelésre - 150 ezer magyar civilt. A szocialistaszabaddemokrata magyar kormány örök szégyene, hogy a szlovákiai alapszerződés aláírása előtt nem követelte - az ellenzék bírálata ellenére sem - a benesi dekrétumok hatálytalanítását, azaz azonosult ezekkel a fasisztoid törvényekkel. Persze miért kellene megkövetelni a humanista elvárásokat azoktól a külpolitikusoktól és diplomatáktól, akik bolsevik tömeggyilkosságok igazolására és letagadására fektették karrierjüket? Hiszen a ma gyakorló külügyi apparátus még abból a tananyagból vizsgázott, miszerint az imperialista Finnország megtámadta a felkészületlen Szovjetuniót, ezért a szovjet ellencsapást követően megérdemelten került „átnevelő táborokba” félmillió karéliai finn; még abból írták diplomamunkájukat, hogy a német hadsereg Katyn körzetében 20 ezer lengyel hadifogoly tisztet lőtt agyon, majd hárította át fondorlatosán a felelősséget a Szovjetunióra. A posztkommunista belügyi apparátus még a közelmúltban is tagadta az emberi jogok Rákosi alatti lábbal tiprását és pecsétes igazolványt adott ki arról - külföldi bíróságnak hogy az ÁVO őrizetében tilos volt bántalmazni az őrizeteseket... Ennyi hazugság vállalása és ennyi bűn hordozása egy keresztény ember számára érthetetlen lenne, ha nem tudnánk azt, hogy milyen óriási hatalomvágy és küldetéstudat - az „élcsapat” küldetéstudata - teszi könnyűvé az ilyen személyek lelkiismeretét. Önvizsgálat és bűntudat nélkül - ahogy vallja a pápa levele - az emberiség sérelmére elkövetett bűnök megismétlődhetnek! A keresztény hitvallás szerint Krisztus kínhalála az egész emberiséget megváltotta és szolgálta, és nem csupán a keresztséget elfogadó közösséget. Éppen ebből a hittételből fakadóan a kereszténységtől teljesen idegen a „kiválasztott” nép, vagy általában a „kiválasztottság” érzete és tudata. Szükségtelen és indokolatlan emiatt olyan nézetektől elhatárolódnia az Egyháznak, amely nézeteket soha nem is vallott - sőt éppen azért vált világtényezővé, mert ilyen nézeteket mindig is ellenzett. Az önmagukat „felsőbbrendűnek” képzelők, az „Übermensch”-tudatúak, a „kiválasztott nép” mítoszában tévelygők és az „élcsapat” voltukra hivatkozó hatalommániások voltak a XX. század emberirtásainak a fő ideológusai. A pápai levél Húsvét előtti időzítése arra is utal, hogy a Megváltó és az emberiség viszonya változatlan és változtathatatlan. Másoknak kell megváltozniuk, hogy a XX. század szégyenfoltjai ne ismétlődhessenek meg. Közeledik a századforduló és egyben az évezredforduló is. Bizonyára ismét lesznek tömegesen optimizmust, létbiztonságot, a humanizmus érvényrejutását, a szeretet általánossá válását sugalló szép képeslapok. Vajon merjünk-e örökül hagyni az utókorra egy albumra valót ezekből?
