Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. október BEKE GYÖRGY Arad emlékezete Kötelességünk a helytállás Október a feloldhatatlan magyar dráma, Arad hónapja. Ezen a tájon szakadt meg modem történelmünk legfényesebb fejezete: az 1848/49-es szabadságharc . Arad városának közelében, Világos községben, a falura néző dombon álló Bohus-kastélyban írták alá a fegyverszünetet. Megadás volt, kényszerű bukás, nem egyenlő hadak megbékélése. Mert nem is volt egyenlő harci erejű a korszak két legnagyobb európai hatalmának egyesített serege, a cári és a Habsburg-ármádia és a gyengén felfegyverzett magyar honvédség. Görgey fővezérben még e meggyötört magyar sereg élén is volt annyi büszkeség, hogy a bécsi császár előtt nem hódolt meg, csak a cárt képiselő Paszkievics orosz tábornok kezébe adta önmaga és katonái sorsát. A Bohus-kastély nagy szobájában ma is áll az asztal a közepén elhelyezett ezüstlemezzel, amelybe bevésték a fegyvertörés dátumát: 1849. augusztus 13. Arad városának közelében, a Maros túlsó partján a történelmi földvár birtokáért csaták sorát vívták a török hódoltság kora óta. Utoljára 1849. július elsején, amikor a császári őrség feladta a várat. Az új várparancsnok Damjanich János generális lett, a „vörössipkások” legendás vezére. Katonái ezt énekelték: „Damjanich a vezérünk, / A pokoltól sem félünk.” Három hónappal később Damjanich János már nem parancsnoka, hanem foglya az aradi várnak. Tizenkét társával együtt. Aradi tizenhárom néven emlegetjük azóta is őket. Nem ennyi volt az áldozat. A csaták tüzéből élve szabadult honvédek közül a császári bosszú összesen 219 harcost ítélt halálra és végeztetett ki. És sokszorosan több volt azok száma, akiket várfogságra vetettek, megkínoztak, távollétükben felakasztottak. Halál várt volna a legendás Lenkey Jánosra, a Galíciában állomásozó huszárok parancsnokára is. Őket megszállóknak rendelte oda Bécs, de az itthoni események hírére hazatértek, hogy a magyar szabadságért harcoljanak. A Lenkey-huszárok példás tettét Petőfi Sándor költeményben örökítette meg. Haynau, a császári hóhér szemében a kapitány szökevény volt, szerinte halált érdemelt, de a sors „kegyes” volt a halálraszánttal: Lenkey beleőrült a bukás fájdalmába. Tulajdonképpen nem tizenhármán voltak az aradi vértanúk, hanem tizennégyen. A tizennegyedik— társainál később — kivégzett vértanú Kazinczy Lajos, a költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc fia. Az ő csapata a Szilágyságban harcolt, Zsibónál, és a világosi fegyverletétel után még tizenhárom napig keményen tartotta magát a túlerővel szemben. A lehetetlént kísérelte meg. Mikor végül kénytelenek voltak megadni magukat, Kazinczy Lajos menekülhetett volna. Ott volt mellette egy fiatal történész, a később méltán híressé lett erdélyi Kővári László, aki biztatta, hogy vágjon neki a Számos-menti ösvényeknek, erdőknek. Azt felelte Kővárinak: „Majd, ha nem leszek, ne feledje, hogy fia voltam Kazinczy Ferencnek; hogy egy nevet örököltem, amelyet atyám hétévi börtönnel szentelt meg nekem...” Egyik Kazinczy a nyelv mártírja volt, másik a szabadságé, azzal a felismeréssel, hogy ez a két mártíromság magyar földön egy tőről nyíló bánat volt mindig. Ha csak számokkal méljük a veszteséget, a 219 halálos ítélet és kivégzés — az aradiakkal együtt — , nem hasonlítható a magyar történelem nagy pusztulásaihoz, Mohihoz, Mohácshoz, a törökellenes végvári csatározásokhoz, a kuruc szabadságharchoz. Mégis ennek a tizenhárom vértanúnak az emléke íródott be kitörölhetetlenül minden következő magyar nemzedékbe. Mert Aradon az idegen segítséggel — cári ármádiával — „győzedelmeskedő” császáriak felrúgták a hadijog minden szabályát, az emberiesség legelemibb törvényeit, és elszabadult bosszúvágyuk tort ült a győztesek kötelező lovagiassága fölött. Míg a halálra szánt hősök a várban raboskodtak, a Maros túlsó oldalán, a városban öregek, fiatalok, mindenki a híreket várta a tábornokokról, és szabadulásukban reménykedett. Aradi nők ételt vittek a börtönbe, s templomokban és otthonaikban imádkoztak. Utolsó napjaiban Kiss Ernő is a megmenekülésben bizakodott; nem tudta elképzelni, hogy a császáriak ilyen elvetemültek lehetnek... Leitungen a halál árnyékában is tiltakozott ama rágalom ellen, hogy Buda várának bevételekor császári tiszteket orozva legyilkoltatott... Aulich Lajos utolsó éjszakáján, nagy megnyugvással, tiszta lelkiismerettel Horatiust olvasta... Nagy-Sándor József viszont tehetetlen dühében végeérhetetlen átkot szórt a császáriakra. .. Scheidel József nagy bánatára megtiltották, hogy elbúcsúzhassék a fiától, aki szintén Arad várában raboskodott... Damjanichot külön is büntették azzal, hogy utolsó előttiként vezették a bitófa alá, s végig kellett néznie bajtársainak kivégzését. Éppen vele tették ezt, aki mindig első volt a csatákban. Arad rettegő házaiban mindent tudtak arról, ami a várban történik. És minden magyar vidéknél mélyebb nyomokat hagyott itt a tragédia., Az ősök keresztet írtak az állam címerébe... Arad a magyar Golgota” — írta be az aradi hősök albumába Kossuth Lajos. A vértanú tábornokoknak és főtiszteknek Arad főterén állítottak monumentális emlékművet, a korszak legnagyobb szobrászának, Zala Györgynek az alkotását. A kegyelet létrehozta a 48-as szabadságharc ereklyemúzeumát, majd a Vesztőhely-nevű mezőn, a vártól délre, a külső sáncon kívül felállították a vértanúk emlékoszlopát. Tizenhárom méter magas kőgúla, rajtahárom méter magas obeliszk. Az oszlophoz 14 lépcsőfokon lehet feljutni. Zala György szobra, az ereklyemúzeum és a kőgúla valójában a város népének lázadása volt a bécsi uralom, a császári zsarnokság ellen. Az ítéleteket Haynau mondta ki, de az akkor még fiatal Ferenc József nevében. És az öreg Ferenc József szívében már nem annyira harag élt, mint inkább félelem. Rettegett Aradtól. Bukarest a bécsi elnyomatás ügyének folytatására, még kegyetlenebb módon vállalkozott, hiszen amíg Ferenc József csak azzal fejezte ki ellenszenvét Araddal és a magyar szabadságharccal szemben, hogy nem tette be a lábát a városba, addig a román uralom még a nyomait is el akarta tüntetni 1848-nak, a tábornokok vértanúságának, az aradi lakosság magyar hazaszeretetének. De a szívek—ahová az elnyomás az emlékeket zárhatja—nem alkalmasak temetőnek. Aradon újra meg újra fellángolt a hála és a kegyelet lángja. A város magyar — és részint — román lakosságának követelésére, úgy 1956 táján vissza akarták állítani eredeti helyére Zala György szabadságszobrát. Megnyitották újra az ereklyemúzeumot, amelyet egyébként Antonescu uralma idején — bíztató jelkép ! — egy helybeli román tanár mentett meg attól, hogy megsemmisítsék. Emlékszem, hogy a bukaresti Előrében lelkes hangú riport jelent meg—Pintér Lajos barátom tollából —aZala-szobor „hányatott” sorsáról és a viszszaállítására született tisztességes szándékról. De közbejött 1956 októbere, amely minden addiginál inkább megrémítette a román nacionalizmust. Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár kimondta az ítéletet —miként Haynau 1849 októberében —, hogy az egész magyarság ellenforradalmár, tehát méltóképpen meg kell büntetni. Külön is az erdélyi magyarokat, akik a jogara alá tartoztak. Sürgősen elvetették a Zala-szobor helyreállításának tervét, és hogy senkinek ne juthasson eszébe többé ilyen gondolat, a Szabadság-szobor helyén megépítették a román katona emlékművét. A tér körülötte most Avram láncú móc vezér nevét viseli. Az új szobrot úgy helyezték el, hogy a katonai alak zord arccal Magyarország felé tekintsen... De az emlékeknek nincs temetőjük. Aradon minden október 6-án hosszú sorok gyalogolnak a Vesztőhelyre, ahol a hetvenes években — a lakosság követelésére — felújították a szerény kőgúlát. Az eredeti emlékkövet Barabás Béla aradi lapszerkesztő, függetlenségi képviselő építtette újjá. Felírták reá: „Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetésének megörökítésére emeltetett 1881. október 6-án.” Odaírták a tizenhárom vértanú nevét is. Majd száz évvel később újabb márványtábla került a kőgúlára, immár — a sorrendre szigorúan vigyázva—román és magyar nyelven: „Az 1848/49-i magyar forradalmi hadsereg tábornokainak emlékére, akiket 1849. október 6-án a Habsburg császári hatóságok parancsára kivégeztek.” Ebben az utóbbi hetvenöt évben sokféle ünnepség színhelye volt a Vesztőhely. Volt úgy, hogy rendőrök zárták le az utat a Maros jobb partjára. Volt úgy, hogy helyi hatóságok koszorúztak. Ha hivatalos magyarországi küldöttség is érkezett, akkor a kisdiákok ollót vittek magukkal. Mert a hivatalos ünnepség végén, a hatóságok elvonulása után, egy-egy darabkát levágtak az emlékeztető koszorúk pirosfehér-zöld szalagjaiból. Keblükbe rejtve vitték haza. Hagyománya van ennek a rejtekező, de a szívek mélyén izzó nemzetszeretetnek. Barabás Béla írta meg, hogy a múlt század hatvanas éveinek végén, az első—akkoriban még rögtönzött — vesztőhelyi ünnepségre az ő édesapja, Barabás Péter asztalosmester kiásta családi háza udvarán az éppen tizenhárom ágú eperfát, és a kivégzés helyén a földbe ásta vissza. Minden ágra egy-egy név került, a legvastagabb ágra Damjanich Jánosé. Az aradi lakosok megemlékezése, az éppen Arad városában versenyző dalárdisták műsora után rendhagyó epizód következett. „Egy asszonynak eszébe jutott, hogy emléket visz el, a fából letört egy kis darabkát. A példa hatott... mindenki igyekezett egy-egy darabkához jutni.” Az emlékezet, amelynek nincs temetője, igen leleményesen találja meg a maga alakját. Néha egy eperfát tördel csonkára, máskor csemetéket ültet. Aradtól északra, a megye szélén, Nagyzerind községben, a községháza előtt—tehát közterületen— öreg, terebélyes diófák állnak. Éppen tizenhárom. Ki ültette őket? Egy hajdani zerindi magyar, felelik. Vagyis bárki, mivel a település színmagyar lakosságú. Talán ugyanakkor ültették őket, mikor Barabás Péter asztalosmester Aradon új helyre telepítette a maga eperfáját. De a zerindiek hosszabb távon gondolkodtak. A diófa nemcsak terebélyes, árnyat adó, szívesen termő, hanem igen hosszú életű a fák világában. Hősökre emlékezni vesztes időben kétszeres kötelesség. Mert nemcsak ébren tartani és ápolni kell az emlékezetet, s megőrizni mindazt, ami tisztafényű, múltból jövendőt adó, hanem fejet hajtanunk, veszteséget számolnunk is kell, számot vetve a mindenkori megpróbáltatásokkal. Magyarország 1848 áldozathozó és dicsőséges őszén — miként ma is — szálirány ellen fésült történelemben élt: a nemzeti érdekfelismerés és nagyhatalmi kényszerek kettős szorításában. A dicsőséges forradalom reményében és a keserű elbukás eljövetelében. Akkor, Kossuth beszédeinek hatására, s Táncsics radikalizmusát követve, a pillanatnyi összefogás dicsőséget hozott. A forradalom azonban a túlerő áldozatává vált. A magyar történelemben a forradalmak és gyásznapjaik elválaszthatatlanok egymástól. 1848. március 15-eés 1849. október 6-a, 1956. október 23-a és 1956. november 4-e a mi emlékezetünkben összetartoznak. A magyar történelem azt tanítja nekünk, hogy amint fellélegezhetünk, s a nemzeti önállósulás útját kezdjük járni, falakba ütközünk, sőt: mind gyakrabban a saját magunk által termetettekbe. A 48-as nemzedék, miként Bajza József Toldy Ferenchez írott levele is példázza, még felismerte: csak a szabadságban van jövőnk. Az ezredvégi ember szabadsága azonban nem csupán hatalmi külsőség, belsőleg, az embernek magának kell szabadnak lennie. Bibó István szavaiból jól tudjuk: a szabad ember félelem nélküli és ezért demokratikus. A félve megélt demokrácia azonban a legszelídebb formájában is diktatúra. A mai Magyarország ugyanis ilyen korban él: a létbizonytalanság és nemzeti bizonytalanság kettős szorításában. Nem kétséges: akik a létbizonytalanságot előidézik, azok a nemzeti bizonytalanságot is életre hívják. A családokat elnyomorító Bokros-programok, a szociális védőháló szétverése és a szomszédos országokkal hevenyészve megkötött nemzetközi szerződések ma egy tőről fakadnak. Néhány évvel ezelőtt, az elkezdett, de be nem fejezett rendszerváltás idején, útjelzők hirdették, merre menjünk Európába, s akadt, aki bölcsen hozzátette: menjünk, de mindahányan. Mára mindez fordítva történt: a kevesekhez jött el ide Európa. Sokak számára az a látszat, mintha a nemzet nem látszana tanulni történelméből. Tisztult pillanatai után újabb és újabb, rossz garnitúrákra ruházza tékozlóan a hatalmat és sodródik az önámítás útján. Valójában azonban más a helyzet: a nagy dolgokban itt mindig megvolt az összefogás, de a mindennapok a széthúzásé maradtak. így mennek veszendőbe nagy ügyeink is. Magyarországon - miként a pákozdi diadal is - a győzelem pillanat, de nem állapot. A világ mai helyzete kétféle lehetőséget kínál és kíván. Az első szükséglet az az illeszkedés, amivel a nemzetközi folyamatokhoz csatlakozunk és részt veszünk bennük. A másik: a nemzeti hagyományok, saját karakterünk megőrzése. A két felfogás ma olyan távol áll egymástól, mintha esküdt ellenségek lennének. Az egyik vélemény szerint: a nemzeti felfogás fütyülős barackos, bőgatyás, felesen maradi. A másik szerint: a modemitás maga a fertő. Van mit tanulnunk e tekintetben is a 48-asoktól. Magyarország ma történelmének olyan pillanatához érkezett, amikor megkerülhetetlen korparancs az ország jövőbeni irányultságának meghatározása, s ez nem pusztán katonai, vagy gazdasági szervezetekhez való csatlakozást jelent, hanem jóval többet annál, de mindenek előtt a nemzeti romlás megállítását. Huszadik századi történelmünk bár sokszor sürgette ugyanezt, de az alkalom most a század utolsó pillanataiban érkezett el. Mindez a magyar félmúlt mérlegének megvonása nélkül elképzelhetetlen, mert tagadhatatlan: Trianon óta a múlt foglyai maradtunk. Többféle múlté is. Halott emberekre és halott eszmékre gyűlölködünk, miközben élők mennek veszendőbe, mi mégis a múltat siratjuk, így meglehet: a jövőnk veszik el, melynek sajnos nem lesznek sem egyéni vesztesei, sem győztesei. Alattunk és felettünk szakadozik és törik a tisztázatlan múlt és a bizonytalan jövőbe olvad, mert mi magunk is több féle darabból vagyunk. A történelem szabdalta emberek egyvelege sután és szégyenlősen keresi önmagát, de közben feledi egymást. Az összefogás és a felülemelkedés ezért nem halogatható tovább. Az ünnep és a találkozó felemelő pillanataiban is dolgunk az a Móricz Zsigmond-i szolgálat, amit évekkel ezelőtt magunknak választottunk. Ma szegény és levert napszámosai vagyunk ugyan a szellemnek, de a tisztességünk megmaradt. Ha valamire, akkor ma erre bátran lehet építeni. Az alkalom, hogy itt állunk Pákozd fényes történelmi dombján, önmagában is üzenet, hogy értjük még és képesek vagyunk felfogni: a jövő nem alternatívát, hanem feladatot kínál. A helytállás akkor is kötelességünk maradna, ha nem vennénk róla tudomást. Az a maroknyi sereg, amely példamutató elöljárónk, s itt e tájon vívott a Jelasics vezette túlerővel, akkor nemigen mérlegelhetett, tette, mit a szíve diktált. A győzelem előtt tisztelegve és fejet hajtva kötelességünk emlékezni, és tollhoz szokott írástudóként emlékeztetni: mi helytállók, feladatvállalók maradtunk. Miként Széchenyi mondta negyvennyolcas fejjel: a közintelligencia az egyedüli valóságos erő, ennek ápolásánál írástudó többet és jobbat nem tehet hazájának. Kovács Lajos Péter Elhangzott 1997. szeptember 26-án Pákozdon — az 1848-as emlékműnél —, a Magyar Újságírók Közösségének megemlékezésén, amelynek keretében a Nyugati Magyarság szerkesztősége is elhelyezte koszorúját.-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ Minden héten Magyar Demokrata Csütörtökönként jelenik meg a keresztény-konzervatív szellemiségű Magyar Demokrata, a hazafias értelmiség népszerű hetilapja. Oknyomozó riportok, beszélgetések vezető ellenzéki politikusokkal, népszerű közéleti személyiségekkel, publicisztikák, cikkek és tanulmányok, levelek, recenziók, gazdasági elemzések Magyarország jelenéről, múltjáról és jövőjéről. Egy lap, amely független a belföldi és külföldi hatalmi centrumoktól Magyar Demokrata, egy jobb hetilap. Olvassa, ha valóban érteni akarja, hogy mi történik velünk, v_______________________________________________________________________________________/
