Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. június Hol sírjaink domborulnak Házsongárd egykor és ma Az elmúlt évtizedekben az ultranacionalista román politikusok nemcsak a színmagyar, vagy zömükben magyar városok magyar jellegét igyekeztek minden eszközzel megszüntetni, hanem ugyanazzal a szándékkal a temetőinkre is rávetették a szemüket. A szó szoros értelemben törtek, zúztak, furfanggal, meghökkentő agyafúrtsággal igyekeztek eltüntetni a magyar múlt nyomait, megváltoztatni az arányokat. A sírhantok ugyanis „árulkodnak”: a tények cáfolhatatlan erejével bizonyítják, hogy azok az emberek, akik már nincsenek közöttünk, valamikor — esetleg nem is olyan rég — még a város szorgos, olykor nagynevű polgárai voltak. A temető a település egyféle tükörképe. A temetőszociológia éppen olyan fontos lehet valamely telpülés történelmének a megírásában, mint amilyen lényeges maga a városszociológia. Az, ami az elmúlt évtizedekben Kolozsvár méltán híres Házsongárdi temetőjében történt, párját ritkítja a világon. A tűnt időkben való eme különös szellemi és hazafiúi barangolásra Gaal György irodalom-, sajtó-, művelődés- és helytörténészt, a méltán híres Házsongárdi temető egyik legjobb ismerőjét kértem meg, aki elmondta, hogy a jól megőrzött temető a város korábbi két-három századának a tükre lehet. — Magam is vallom és másoktól is hallottam — mondta a helytörténész —, hogy egy idegen városról úgy tudjuk meg a legtöbbet, ha sétálunk egyet a temetőjében. És valóban, már maga az összkép is sokat mond: rendezett-e vagy elhanyagolt, művészien faragottake a kövei, a kopjafái, vagy tucatmunkák. A feliratok valósággal mesélnek, jelzik a lakosság összetételét, műveltségi szintjét, a város fontosabb közintézményeit, felekezeti megoszlását, háborús forradalmi veszteségeit. Még a kisebbségek közti viszonyra is lehet belőlük következtetni. Ha valaki — mint a Házsongárdi esetében Herpei János kutató — elindul a sírkövek jelezte nyomokon, s a levéltárban felkutatja a halottak néhány adatát, eléje támlkozik a vizsgált század teljes szociológiai képe. Ezért vétek elpusztítani, újra betemetni a régi sírkerteket. „A városban élő, dolgozó emberek kevés kivétellel a temetőben pihennek meg — olvasom Gaal György egyik tanulmányában. így válik a régi temető a város történetének a tükrévé, ahol a látogatóban évszázadokkal korábbi események, történelmi életpályák emléke elevenedik meg. Az erdélyi városok legtöbbjében régi sírkertek vallanak a múltról, közülük azonban, jelentősége folytán, kiemelkedik a kolozsvári Házsongárdi temető; nemcsak egy város, de egy egész országrész néhány évszázados történelemkönyve. Igazi panteon.” Való igaz: panteon. Épp ez zavarta, és zavarja ma is a román nacionalistákat, akik minden áron el akarják tüntetni a temető magyar jellegét. A temető első adata 1503-ból származik, a második 1570-ből. A következő századokból már számos említése maradt fenn — főleg az ott fekvő gyümölcsösök, szőlők kapcsán. A temető nevének számos alapváltozata (Házsongárt, Házsongár, Házsongart, Hazsungárt stb.) csak nehezíti eredeztetését, azonban tény, hogy első ilyen nevű említése 1834-ből való. Jakab Elek (1820-1897, történetíró) szerint egy birtokos polgár hasonló hangzású neve vált helynévvé. Mások szerint a német Hasengarten (nyúlás kert) vagy Haselgarten (mogyorós kert) magyar kiejtésével, idomult változatával van dolgunk. Az sem kizárt, hogy egy szláv szóra kell visszavezetni az etimológiát. „Én a személynévből való eredeztetést tartom a legtermészetesebbnek.” - jegyzi meg Gaal György. A temető ma már több mint négy évszázados múltra tekint vissza. 1985-ben, amikor a kerek évforduló volt, nem emlékezhettünk meg róla. Ismerjük a városi tanács 1585. május 11-ei határozatát, mely a temető megnyitásáról intézkedik. Korábban a fő temetkezési hely a főtéri templom körüli cinterem volt (amit a magyarfaló Gheorghe Funar polgármester ásatások ürügyén fel akart túrni, ám ebben a római katolikus egyház szerencsére megakadályozta — A. K.), de ez a pestisjárvány idején betelt. Herepei János századunk huszas éveiben még talált egy 1585 decemberéből származó sírkövet is, a következő már 1586 augusztusából való. A temető nem felekezeti beosztású, legfeljebb egy-egy tájegységben van több református vagy unitárius sír. Ezt még a kerítéssel elválasztott lutheránus temetőről is elmondhatjuk: itt aránylag több a szász és a magyar evangélikus sír. Négy századon át a város minden halottja ide került, az utóbbi században még a másutt elpusztultak is ide kívánkoztak örök nyugvóhelyre. Ahogy a város jelentősége nőtt, úgy szaporodtak a nevezetes sírok. 1790 után, a főkormányszék Kolozsvárra költözésével, a város az arisztokrácia téli gyülekezőhelye lett, az egyetem megnyitása (1872) után a tudományos és a sajtóélet vonzott ide sok nevezetes embert. Ez jól tükröződik a temetőben is. A kutató és kíváncsiskodó ember számára egyaránt fontos, hogy mikorra datálódnak az első feljegyzésre érdemes nevek? Nos, a XVII. századi fennmaradt vagy legalább lejegyzett feliratok nagy része városi polgárokra, mesteremberekre, tanácsosokra, főbírókra utalnak, egy-két pap, kollégiumi professzor, orvos és püspök teszi változatosabbá a névsort. Rengeteg a korán elhunyt gyermek (a járványok tucatjával juttatták őket a temetőbe). E században temették ide Szenczi Molnár Albertet és Apáczai Csere Jánost; egyiknek sem maradt fenn a sírköve, csak feltételezett sírhelyüket tartjuk nyilván kegyhelyül. Még az 1970-es évek végén is számba vehettük Kovásznai Péter református püspök 1673- ból származó szép, ereszes sírkövét és Pataki István kollégiumi tanár 1693-as hasonló emlékkövét. Lachovius András lengyel unitárius pap 1691-ből származó köve ma az unitárius templom előterében található. A XVIII. század elejéről már fennmaradt Tótfalusi Kis Miklós tumbája (koporsó alakú sírköve), melyet századunk elején magas talapzatra helyeztek. Több református és unitárius pap, tanár mellett Szentábrahámi Lombárd Mihály (meghalt 1753) unitárius püspök tumbája, valamint J. F. de Gladys ezredesnek (meghalt 1750), a lutheránus temető adományozójának díszes barokk emlékműve érdemel figyelmet. A múlt század elejétől a díszes családi kripták hoznak új színt a temetőbe. A legrégebbi talán a Mauksch-Hintz gyógyszerész család empire díszítésű, piramis alakú sírboltja. A főúri családok: a Jósikák, a Bethlenek, a Béldiek, a Mikók háznyi kriptáikban akár harminc koporsónak is helyet biztosítottak, s a kivitelezést neves építészekre bízták. E század nagy halottjai már minden kategóriát képviselnek. A finnugor rokonság nagy bizonyítójától, Gyarmatin Sámueltől kezdve, az utazó Bölöni Farkas Sándoron át a regényíró Jósika Miklósig püspökök, egyetemi tanárok, orvostudorok, színészek, muzsikusok, építészek, szerkesztők, politikusok hosszú sorát lehetne felsorolni. A XX. század huszas éveitől a névsor a romániai magyarság vezéregyéniségeivel, legnagyobb íróival, művészeivel bővül. Itt nyugszik az író-politikus-építész Kós Károly és a hasonlóan sokoldalú Bánffy Miklós mellett a költő Reményik Sándor, Bartalis János, Dsida Jenő és Szilágyi Domokos; a prózaíró Berde Mária, Asztalos István, Kacsó Sándor, a festő Ács Ferenc, Szolnai Sándor, Nagy Albert, Fülöp Antal Andor, Kósa-Huba Ferenc, Gy. Szabó Béla; a tudósokat, színészeket, főpapokat nem is említjük, mert túl hosszúra nyúlna a lista. Négy évszázad nagyjai békésen megférnek egymás mellett, különböző korok szellemét, küzdelmeit képviselik, Sírköveik stílusa az ízlés változásáról, fejlődéséről tanúskodik. Mint jeleztük, Herpei János történész, tudós erdélyi papok és tanárok sarja, az erdélyi múlt szenvedélyes kutatója, az 1920-1930-as években járta be a kolozsvári temetőt, lejegyezve az 1750 előtti sírkövek feliratát, egyben jelezve a kő állapotát, alakját, helyét. Akkor még 151, e korból származó feliratot talált, ma alig van több egy tucatnál. A Házsongárdi temető régi sírkövei című, rendkívül fontos könyvnek a kézirata évekig tartó halogatás után jelent meg az Akadémia Kiadónál. A vándorló kézirathoz magyar kutatók Erdélyben évtizedekig nem juthattak hozzá. Ez a könyv valamennyire kárpótol azért a pusztításért, amit az utóbbi három évtizedben éppen a legrégibb köveink rovására elkövettek. Hosszú évekig csak suttogva beszéltek az emberek arról, hogy az „arányok javítása” miatt magyarokat már évek óta nem engedtek a Házsongárdi temetőbe temetkezni. A románság sírjainak száma az 1920-as évektől szaporodott meg lényegesen. A nagyjából Brassai Sámuel emlékművéig terjedő alsó, történelmi rész az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején még jórészt magyar jellegű volt, csak elszórtan akadtak román sírok. A románságnak Monostoron, Kardoson is volt külön temetője. 1962 táján kezdődött a nagy változás. Először is az addig magánkézen levő „kertek”et államosították. Ezek a lutheránus temető feletti telkek valamikor gyümölcsöskertek voltak, s csak az 1800-as évek közepe táján olvadtak be a temetőbe, de többnyire arisztokrata vagy módos családok tulajdonában maradtak. E családok kertjeikből idővel egy-egy sírsort, négyszöget ismerős, rokon családoknak átadtak vagy eladtak. Ez a rész még 1960 körül aránylag kevéssé zsúfolt, fás, szép síremlékekkel teli terület volt. Az államosításkor sok sírt nem váltottak meg, s az érdekelt családok is csak a közvetlen rokonaik sírjainak megváltására kaptak engedélyt. Az így felszabadult sírhelyeket pár év alatt zömében románoknak adták, akik aztán betonsírokat öntettek e helyekre. Ettől kezdve a temető többi sírját is csak másod-, harmadfokú rokon örökölhette. Külföldi nem örökölhetett, pedig már nem is tulajdonról, hanem csak használati-bérleti jogról volt szó. Nem a halott számított, hanem a bejegyzett megváltó-bérlő. Előfordult, hogy a fiú nem válthatta meg apja sírját, mert az a mostohaanyja nevén szerepelt, és a megváltó is csak közeli rokonait temethette a sírba. Ennyi diszkriminatív korlátozás miatt — a magyar családok kihalását, elvándorlását is figyelembe véve — egyre több sír megváltatlan maradt. Persze, voltak feledékenyek is, akik a húsz év leteltekor nem jelentkeztek, s csak a következő halottak napján döbbentek rá, hogy más nyugszik szüleik sírjában. De hányán harcoltak egy megváltásért, míg a bíróság mondta ki az ítéletet, hogy a sír nem lehet továbbra is az övék. A helyzet romlásához az is hozzájárult, hogy 1975 táján betelt a temető, már a felső, újabb részben sem volt szabad hely. Még a nélkülözhető ösvényeket is betemették. Azóta csak úgy temethető valaki a Házsongárdba, ha van „ősi”, megváltott sírja, vagy ha egy régi — megváltatlan — sírt felszámolnak. Magyarok tehát már jó két évtizede csak úgy kerülnek a Házsongárdba, ha van családi sírjuk. A megváltatlanul maradt magyar sírokba csak különleges ajánlással, vagy legalább ilyen-olyan összeköttetéssel lehetett temetkezni. Különösen vigyáztak a főutak mentére, ahol már minden második síron román név olvasható. Csak az egyház kezelésében lévő lutheránus temetőben maradt kedvezőbb a helyzet. A temetőben járva, több régi kidöntött sírkövet láthatunk. Eddig ilyen „vandál” pusztításról csak egy-két esetben hallottam, jegyzi meg Gaal György. Megdöbbentő. Olyan kevés temetőőr van, hogy azok néhány — mondjuk ittas — sírgyalázóval nem tudnak szembeszállni. A kidöntött kövek egy része évekig ott hever a sírok közt, fák tövében, míg vagy felaprítják betonba való tölteléknek, vagy — ha értékesebb kőfajta — eladják újracsiszolásra, feldarabolásra. Láttam barokk emlékoszlopot, amelyet az új bérlő drága pénzért emberfejnyi darabokra zúzatott, hogy helyére beton típussírt készíttessen. (Egyben való elszállíttatása többe került volna). Láttam számunkra dokumentumértékű feliratokat, sárba tiporva elenyészni. Az elmúlt évtizedekben nem volt, aki gondoskodjék róluk. Még az egyházak sem igen menthették papjaik, jótevőik utolsó emlékét. Vajon milyen lesz ennek a néma és dicstelen harcnak a kimenetele, a Házsongárd jövője? Ez a temető számunkra nem csupán egy hely, ahova szeretteinket örök nyugalomra helyeztük, helyezzük. Amíg Kolozsvár zömében magyar város volt, a temetője is erre utalt. Most csak egy kiút volna: ha valóban panteonná, zárt egységgé nyilvánítanák az alsó, történelmi részét, ha egy adott évtől a megváltásokat nem hosszabítanák meg, a temetkezéseket betiltanák, s már csak egészen kivételes egyéniségek kapnának itt sírhelyet. A régi, elhanyagolt sírokat — majd húsz, harminc év múlva — bizottságnak kellene megvizsgálnia, hogy érdemesek-e a megőrzésre, akár stílusuk, művészi kivitelezésük miatt, akár mert híres ember nyugszik bennük. így a Házsongárd, idővel, emlékpark lehetne, sétatér, mely minduntalan a nagy elődökre emlékeztetne. Ez, persze, csak óhaj, egyhamar aligha kerül rá sor. Amit tehetünk: ne feledkezzünk meg sírjainkról; újítsuk meg idejében a bérleteket — biztat jogosan a helytörténész. Küzdjünk, hogy egy méltányosabb választási rendszerrel távolabbi hozzátartozók is megválthassák a sírokat, s egyházaink, művelődési intézményeink is vegyenek gondjaikba minél több síremléket, akár mint megváltó, akár mint karbantartó. Bőven van mire gondot viselnünk. Aniszi Kálmán
