Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. november ZÉTÉNYIZSOLT Kárpótlás a másság jegyében BARTIS FERENC Csöndháborítók a ricsajban Sok szó esik manapság az úgynevezett zsidó kárpótlásról. Noha egészen sommás véleményeket is hallani, mégsem érezhető ezek mögött minden esetben a tények ismerete. Kíséreljük meg a tájékozódást olyan vélemények között, mint egyfelől: a kárpótlás végrehajtása a világgazdasági folyamatokba, az európai, euro-atlanti integrációba való illeszkedésünknek nyilvánvaló, történelmileg-erkölcsileg-jogilag indokolt feltétele; másfelől: későn előterjesztett, a zsidóságot indokolatlanul előnyben részesítő, ezáltal a többségtől megkülönböztető, a gazdasági terhek súlya alatt összeroppanó országot oktalanul terhelő, a romlást mérhetetlenül gyorsító, társadalmi ütközést és feszültséget keltő törekvésről van szó. A magyar országgyűlés 1996. október 15-ei ülésnapján döntött — 202 igen, 23 nem szavazattal, 47 tartózkodással — az alábbiak szerint: „Az Alkotmánybíróság 16/1993. (III. 12.) AB határozatában megállapított azon alkotmányellenes helyzet megszüntetése érdekében, amely abból keletkezett, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerződés 27. cikke 2. pontjában foglaltaknak, az Országgyűlés a következő határozatot hozza: Az Országgyűlés 1. Egyetért a Kormány azon szándékával, hogy a rendezés érdekében közalapítványt hozzon létre; 2. Felhatalmazza a Kormányt, hogy a közalapítványnak juttatandó vagyoni körről (ingatlan, muzeális értéktárgy, életjáradékra váltható kárpótlásijegy, készpénz) és annak mértékéről tárgyalásokat folytasson a magyarországi zsidóságot képviselő szervezetek képviselőivel; 3. Felhívja a Kormányt, hogy a rendezés érdekében szükséges törvényjavaslatokat 1996. november 30-ig terjessze az Országgyűlés elé.” A döntés előzménye a Párizsi Békeszerződés 27. cikke 2. pontja: „A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek vagy közösségeknek összes javait, jogait és érdekeit, akik — illetőleg amelyek — egyénenként vagy mint összességek tagjai, faji, vallási vagy más, fasiszta szellemű zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve örökös nem jelentkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre.” Elismerték a kárpótlási igényt Az Alkotmánybíróság felhívására a pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke írásban egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy „a Magyar Nemzeti Bank ez idő szerint eredetben nem őriz olyan nemesfémtárgyakat — rúd- és törtaranyat, drágakövet, amelyeket az 1600/ 1944. ME rendelet alapján helyeztek letétbe, vagy a rendelet 17. paragrafus (3) bekezdése alapján kerültek elkobzásra”. A rendelkezésre álló adatokból az is tényként állapítható meg, hogy az 1600/1944. ME rendelettel kényszerletétbe vett ékszerek és vagyontárgyak visszaadására, vagy a volt tulajdonosok kártalanítására vonatkozóan jogszabályi vagy tényleges intézkedés nem történt 1992-ig, a második kárpótlási törvény megalkotásáig. A zsidó károsultak, illetve hozzátartozóik az 1992. évi XXIV. törvény alapján kaptak részleges (a vagyon csekély töredékét jelentő) kárpótlást ugyanúgy, mint a lakosság más csoportjai. Az Alkotmánybíróság 1993. március 12-én megállapította, hogy ez a kárpótlás „megfelelő” kártalanítását jelenti azoknak is, akiknek tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el, elutasítva az arany és más nemesfémtárgyak visszaadását igénylők beadványát. Ugyanakkor — kötelezve az országgyűlést jogszabály megalkotására 1993. december 31-ig — elismerte a zsidóságot képviselő szervezetek kárpótlási igényét a békeszerződés említett cikke alapján. Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalánál arra is tekintettel volt: „nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtizedek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek, és különböző joghátránnyal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett. Ha tehát a Magyar Állam a zsidóság érdekképviseleti szervei tekintetében végrehajtja a Párizsi Békeszerződést, ez más, szintén üldözésnek kitett népcsoportokhoz képest olyan megkülönböztetés, amely nem csupán nem ellentétes az Alkotmány 70/A paragrafusában foglaltakkal, hanem éppen a korábbi hátrányos megkülönböztetés részbeni ellensúlyozását szolgálja. Nincs logikai ellentmondás abban, hogy amíg az Alkotmánybíróság a kárpótlás módját és mértékét illetően nem talált elegendő alkotmányos indokot a zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt tulajdoni sérelmet szenvedett természetes személyek előnyös megkülönböztetésére a volt tulajdonosok más csoportjához képest, addig a zsidóság érdekképviseleti szerveinek kárpótlása tekintetében alkotmányosan megengedhetőnek minősíti az említett megkülönböztetést. Ennek az a magyarázata, hogy noha a kárpótlás a szervezetet illeti, azt — a Békeszerződés rendelkezésének megfelelően — a szervezet az üldözött népcsoport életben maradt tagjainak és azok közösségeinek támogatására használja.” Ennek alapján született az 1996. október 15-ei országgyűlési határozat, miután már 1993-ban tárgyalások folytak a zsidó szervezetek és a kormány között. Mekkora volt a „zsidó vagyon”? Az érintett—azaz a zsidóságtól elvett—vagyon nagyságára nem ismerünk hivatalos adatokat, ilyenek valószínűleg nincsenek. A Magyar Hírlap 1995. május 6-ai számában Szabó Zoltán államtitkár, mint aki részt vett a zsidó kárpótlással foglalkozó kormánybizottságban, úgy nyilatkozott, hogy ez az összeg — kamatokkal és elmaradt haszonnal—a nemzeti összvagyonnal lenne egyenértékű. A jelenlegi adatok szerint talán a kormány sem tudja, mekkora vagyont tud átadni a közalapítványnak, hiszen ennek megállapításához többek között tudni kellene, hogy milyen jogosultak után mekkora vagyon maradt örökös nélkül. Az ominózus 27. cikk 2. pontja ugyanis nemcsak zsidó üldözöttekre vonatkozhat, az örökös nélkül maradt vagyon pedig csak úgy lenne megállapítható, ha lefolytatnák a hagyatéki eljárásokat. Az örökhagyók köre és személye alig állapítható meg. Az eljárások öt évig is eltartanának. Enélkül az alapítványnak átadandó vagyon nagysága megállapíthatatlan. Erősen vitatható az Alkotmánybíróság előbb idézett álláspontjának megalapozottsága és célszerűsége akkor, amikor pozitív megkülönböztetést tesz „a más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és veszteségeket szenvedett” zsidóság javára úgy, hogy az egyéni kárpótlásban nem, hanem az érdekképviseleti szervek kárpótlásában nyújtja ezt a megkülönböztetést, megfejelve mindezt azzal az állítással, hogy mindez nem jelent hátrányos megkülönböztetést más jogi személyek, egyházak, önkormányzatok (kérdezzük: más népcsoportok?) szervezeti helyzetéhez képest. Vajon vegyíthető-e a népirtás által okozott mérhetetlen kár a szervezeteket — nem biztos, hogy valódi érdekképviseleteket — illető vagyoni juttatások ügyével? Vajon célszerű-e az önkényuralmi hatalomgyakorlás hosszú évtizedeit átélt népcsoportok között a „többet szenvedett” bélyegével élni, a vetélkedés és bizonyítás kényszerét ébresztve fel amúgy is ingatag társadalmi-politikai viszonyok közepette? Az Alkotmánybíróság ugyanis egy köztudomásúnak tekintett feltételezéshez fűzött — bizonyítás nélkül—az egész közösség létét érintő jogi és ezáltal gazdasági következményeket. Mivel azonban ennek bizonyítása elmaradt, indokolatlan lenne az ellenkező vagy a szenvedések hasonlóságát igazoló bizonyítás, amely egyébiránt bizonyára elvégezhető a temérdek adat birtokában. Ily módon ez a döntés beleütközik az Alkotmánynak a hátrányos megkülönböztetést tiltó 70/A paragrafusába. Megkerülhetetlen kérdés: van-e egyértelmű jogi kötelezettség? A válasz: kötelezettség van, aminek tartalma az előbbiek szerint teljesen bizonytalan; mind az elszenvedett vagyoni kár, mind a kárpótlásra fordítható vagy fordítandó vagyon nagysága és tartalma, mind az „örökhagyók” és jogosultak köre teljesen bizonytalan. Megváltozott társadalmi helyzet A Párizsi Békeszerződés idézett helyének hatálya megállapítható lehet az alábbi megjegyzéssel: 1. Az adott rendelkezéssel kapcsolatban — ahogy a Párizsi Békeszerződés egészével is, másként részletezendő okból és időben — felvethető a clausa rebus sic stentibus elvére való hivatkozás, azaz a körülmények alapvető megváltozásának tényére tekintettel a szerződés vagy szerződéses renelkezés megszűnése vagy a szerződésmódosítás igénye összekötve a rendelkezés felfüggesztésének indítványozásával. Az eltelt hosszú évtizedek alatt ugyanis alapvetően megváltozott a zsidóság társadalmi helyzete és szerepe, 1996-ra szükségtelenné vált az 1938—44 között megrendült helyzetének orvoslása, a jogegyenlőség megszüntetése, lévén, hogy erről ma nem beszélhetünk. Ellenkezőleg: a megrendült társadalom jobb helyzetben lévő részéhez tartozik, egyénileg kárpótlásban részesültektagjai 1992-ben,egy 1947-ben nem tervezett kárpótlás során. (Ne felejtsük el, hogy az 1992-es egyéni kárpótláshoz képest most quasi kollektív kárpótlásról van szó, amilyent semelyik más népcsoport nem kap.) 2. Az előbbivel összefüggésben felvethető a jogfolytonosság kérdése, ha nem is a Hom-kormány által. Az ügy története során ugyanis döntő fordulatot jelentett a zsidó vagyon elidegenítésének önkényuralmi döntése 1949-ben és utána. A folytonosság és megszakítottság helyes felfogása szerint e döntésekért a népszuverenitás alapján létező magyar állam nem szükségképpen köteles helytállni, mert e teljesítést lehetetlenné tette az önkényuralmi hatalom döntése. Jól tudjuk természetesen, hogy ez ellentmond a „jogállami forradalom”, azaz az önkényuralommal vállalt jogfolytonosság alkotmánybírósági teóriájának. Kérdés — még a Hom-kabinet esetén is —, hogy a politikai érvelésben, különösen a nemzetközi színtéren kell-e ragaszkodni ilyen, jelenleg alkotmányosan valóban megkerülhetetlen tételekhez. A LOBBY SÜRGETI A RENDEZÉST Az ügy vitathatatlanul politikai indíttatású. Maga Szent-Iványi István államtitkár mondta: „Szeretném még egyúttal azt is elmondani, hogy egy nemzetközi kötelezettségről is van szó. A párizsi békeszerződés teljesítéséről. Erre tehát fokozott figyelmet fordítanának az ebben részes államok is, a világ vezető országai, ezt volt hivatva jelezni az a tény is, hogy Eisenstadt nagykövetúr, az Egyesült Államok brüsszeli nagykövete Clinton elnök megbízottjaként foglalkozott általában a kelet-európai zsidóság kárpótlásának kérdésével és azon belül is a közösségi javak kérdéseivel, vele is több megbeszélést folytattunk, s úgy tűnik, hogy ma mindenki, minden érintett egyet tud érteni azokban az alapelvekben, amiről ez a határozat szól.” Vajon miért a Párizsi Békeszerződés ezen egyetlen pontja foglalkoztatja a nagykövet urat? Idézhetjük Gellért Kis Gábor (MSZP) képviselőt, az emberi jogi bizottság elnökét: „Van a dolognak azonban — erre már az államtitkár úr is utalt — külpolitikai vonatkozása, hiszen az amerikai kongresszusban működő, a térség, illetve a kérdés rendezését szorgalmazó lobby nagyon erős, ezen túl azonban 1995. december 14- én az Európa Parlament ugyancsak szorgalmazta a kérdés rendezését. Ez elől sem térhetünk ki.” A politikai érvelés mindenképpen kiterjedhetne arra, hogy a Párizsi Békeszerződést és az akkori más békeszerződéseket, valamint megszegésüket egységben szabad megközelíteni. Hiszen a békeszerződés 29. cikk 3. pontja, amely szerint „a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja”, azóta sem került a végrehajtás állapotába, s emiatt magyar állampolgárok tömegei nem kaptak kárpótlást az utódállamokban a békeszerződésre is tekintettel elvett vagyonuk helyett (lásd magyar-csehszlovák lakosságcsere és más). Emiatt az országgyűlés alkotmányos mulasztásban szenved, és erről a kárpótlásról 1997. június 30-ig törvényt kell alkotnia. A GYŐZTESEK ERKÖLCSI ALAPJA Vajon miért nem fedezték fel ezt a nemzetpolitikailag ugyancsak fontos teendőt már hat éve, annak ellenére, hogy az előző országgyűlésben többször indítványozták? Nyilván hiányzott az erre irányuló nemzetközi nyomás. Miért nem vetették fel a térség népcsoportjainak alapvető jogait, mint a békeszerződések által előírt követelményeket, amelyek nemcsak Senkihez sem szólnak, Szól helyettük az arcuk, Arcmásukat sem plakátozzák, annyira komorak, mint a megfestett székely látomás. Láttatnivalójuk nincsen, Nincsen-ben ők a leggazdagabbak, Gazdag utódokat sem nemzenek egyhamar, míg nem kapják vissza legalább a temetőket. Temetősdit játszik vélük a lakodalom, a keresztelő, minden születés- és névnapjuk s nemzeti ünnepük. Ünneplő gúnyába is csak akkor öltöznek, amikor érettük jön az Elet vagy a Halál. Halál-közeiben tengetik életüket, árulják az aluljárókban azt, amit szent kezükkel OTTHON készítettek: szőttest, csegét, fazakat, fakanalat, saját csontjukból faragott ereklyetartót, kurvákra nem illő pártát, rongy férfiakhoz nem illő tőrkést, munkaerejüket és ezermesterségüket, mellyel birodalmat lehetne s kellene fölépíteni! Építkeznek ők, a csöndháborítók a ricsajban, zsidó-örmény-sváb-szász sorsú székelyek! Székely sorsú cigányaim, álljatok melléjük, mint Marosvásárhelyen ama Fekete Vasárnap! Naponta igazoltatják őket, a székely magyarokat MAGYARUL! És MAGYARUL leoláhozzák, lerománozzák, lecigányózzák őket, a történelmi felmenőket, a budapesti csöndháborítókat, VÉREIMET(l), akik Erdélyben OTTHON idegenek, jövevények és hazátlanok! Hazátlan Felebarátaim, ti, zsidók, örmények, cigányok, svábok, szászok, legalább TI védjétek a székely magyarságot, ebben a gyászindulós ricsajban! Ricsaj, az van! S egyéb még mi kell? Nem kell barátkozni kormánypártival, sem ellenzékivel, sem senkivel! A „senkiföldje” magyar föld! A székely ennyit örökölt! Hej, Budapest! Hej, Főváros! Ricsaj lett a magyarságod! A ricsajban csöndháborító mindenki, aki néma. hallgassatok hát, székelyek! az I. világháború utáni — nézetünk szerint e tekintetben most is hatályos—kisebbségvédelmi szerződésekben, hanem a II. világháború utáni román békeszerződésben is szabályozást kaptak (ha nem is olyan határozottan)? Miért nem készít a magyar kormány egy csomagot a népcsoportok és a kisebbségek békeszerződésének megszegéséből eredő jogsérelmeiből, hogy látható legyen a zsidó sérelmek helye és mérete? Jönnek a hírek a svájci bankokban elhelyezett, rablott zsidó vagyon sorsáról, arról, hogy azon részben a győztesek osztoztak, s hogy a svájci államot és polgárait is abból kártalanította a diktatúra az elveszett magyarországi svájci tulajdonért és követelésekért. Milyen erkölcsi alapjuk van ezeknek a győzteseknek kártalanítást javasolni, kikényszeríteni annak a magyar népnek a terhére, amelyet ők szolgáltattak ki az önkényuralomnak, s amelynek adósságcsapdában vergődését részben előidézték, s ezáltal szegénységre ítélték? Miért teszik ezt egy olyan néppel, amely a szenvedések és az emberi jogokért folytatott küzdelem versenyében előkelő helyezést ért el? Ezt kellett volna megkérdezniük diplomatáinknak a munkaebédeken, a nemzetközi érdekeket, de nem a magyar zsidóság valódi érdekeit szolgáló nyomásgyakorlóktól.
