Nyelvtudományi Közlemények 106. kötet (2009)
Kisebb közlemények - Szende Tamás: Nyelvbotlások: a nyelvtudomány Rubik-kockája (Lapsus linguae - revisited) 266
268 SZENDE TAMÁS tevők és viszonyaik együttes jelenlétét fejezi ki egy időpontra kivetített állapotukban, és nem kötődik (idő)tartamhoz. Az időtartam az implementációs folyamathoz tartozik, amely fenntartja ezt az információs állapotot új impulzus felléptéig, sőt egy újabb impulzus azt akár ismét felidézheti - mondjuk, egy sikertelen keresési műveletet követően. A nyelvbotlás magyarázóelveit a szakágazat számos modellben foglalta össze (ezekre lásd Huszár 2005: 51-69). Közülük kétségkívül a PDP (párhuzamos megosztott feldolgozás) lát legmélyebbre (vő. Huszár 2005: 51), de ebben is találunk kritikus mozzanatokat. A PDP-modell azonos összetevőkkel dolgozik: „egyetlen hálózat közös jegyekkel jellemzett mintázatot dolgoz fel”; a ’közös jegyek’ együttes megjelenése folytán „tendencia van arra, hogy az egyik mintára j ellemző általános aktivációs pattern interferenciát kapjon a másik mintától”. (így történik, hogy afölmentéskérés helyett fölméréskérés hangzik el.) Ez azonban igen elnagyolt magyarázat, a) Említetlen marad a ’közös elem’ fogalmának értelmezése a modellben. Közös elem lehet két mintázatban a szótagszerkezeten belüli azonos pozíció, amely azonban - a szinonima lehívásának késztetésén túl - aligha ad magyarázatot arra, hogy a mintázat adott pontján miért éppen x fonéma jelenik megy fonéma helyén, b) Azt tételezi fel, hogy egy mintázat, az ’általános aktivációs pattern önmagában homogén. Ezt a műszóhasználatot követve, a ’közös elem’ és az ’aktiváció’ csak egymás függvényében értelmezhető. A ’közös elem’ nyilvánvalóan kevésbé „közös”, ha az aktivációban a lehívó ereje kisebb. Tudjuk, a szóbelseji fonémák lazítottabbak, mint a szélső helyzetűek (erre jutott már Stemberger 1985, illetve Rumelhart-McClelland 1982 is - lásd még Huszár 2005:60). Hasonló jelenséget viszont ismeretesen a köznapi lazítási folyamatokban is találunk (vö. pl. Szende 1992,1997), és ha így van, megerősítve láthatjuk, hogy működik egy fölérendelt irányító elv, amely az egy mintázaton belüli összetevőket eltérő mértékű kifejtettséggel jeleníti meg. Vagyis: a nyelvbotlásokban ütköző minták (pl. szavak, szóalakok) - bár nem azonos mérvű, de - egyaránt inhomogén felépítésűek. Ez a körülmény lehet legalábbis egyik fontos forrása a nyelvbotlások nagyarányú változatosságának. A lehívandó mintáért vetélkedő alternánsok ’kiemelt hely’ -indexe ugyanúgy a hasonlóság eleme, mint azok egyes rés extensa típusú, „testes” komponensei, DF-jei. Az utóbbiak, mint tudjuk, szintén nem ugyanolyan stabilitásfokúak. A szibilánsok jellegadó zörejtömbjei a spektrumon egyértelműbben vannak körülhatárolva, azonos beszélőnél akusztikai jellemzőik kevésbé ingadoznak, mint a magánhangzók formánsértékei az eltérő hangkörnyezetekben. Tudjuk azonban azt is, hogy „a nem nyelvi koncepció”, vagyis a közlés kiindulása, amely fogalmi természetű, szövegbe fordításakor nem merül ki „rokon értelmű szavak csereberéjében”, hanem több forrásból táplálkozik (lásd Huszár 2005: 64). Sőt az aktiváció intenzitásának egyenetlensége - és erről nem találunk említést - magukra a fonológiai jegyekre is kiterjed. Egyes összetevők, mint a ’folyamatosság’, a ’zöngésség’ vagy éppen a ’zár’ intenzitásának mértéke maga is eltérhet a folyamat különböző szakaszain. Emellett a párhuzamosan felidéződő szavak szótagstruktúrá-
