Nyelvtudományi Közlemények 105. kötet (2008)

Vitafórum - Schütz István: A múlt nyomasztó öröksége : Gondolatok egy új román monográfiáról (Sala, Marius: De la latină la romănă [A latintól a románig]) (The weight of the past. Thoughts on a new Rumanian monograph) 343

magyarázni, hogy Decebalus elégedett volt a számára előnyös békefeltételekkel: „Azokra a római fegyveres erőkre is kell gondolnunk, amelyek a környező területeken állomásoztak, mint a Bánság, Olténia, Oláhország, Alsó-Moldova, és amelyek őt szemmel tartották. Elképzelhetetlen, hogy Tettius Julianus 89-ben diadalmaskodó csapatait visszavonták volna a hadmüveletek idején elfoglalt valamennyi harci állásukból. Ha a rómaiak elhagytak volna olyan területeket, amelyek a legyőzött fél bekerítését szavatolták, ez olyan súlyos stratégiai hiba lett volna, hogy Domitianus rágalmazói nem mulasztották volna el leleplezni... Ezek a területek bizonyos mértékben már régóta a Birodalomtól függtek. De ennek a függőségnek ekkor az állandó katonai megszállás formáját kellett öltenie magára, azaz az annexió formáját" (Parvan 1926: 116). Radu Vulpe viszont már így írt róla (Vulpe 1976: 154) „ezt a következtetést már Vasile Pärvan is megfogalmazta, legalábbis ami a Bánságot és Olténiát illeti, d e kifejezetten nem zárta ki ennek érvényes voltát Oláhországra is." Aztán a British Museumban lévő 2851. sz. papiruszra és A. S. Hunt brit kutató következtetéseire hivatkozva tényként kezeli az annexiót (Vulpe uo. 154). Ehhez a nyakatekert okoskodáshoz régészeti bizonyíték is kellett. Ezt szolgáltatta Gheorghe Bichir Cultura carpicä [A karp kultúra] (1973) című több mint 400 oldalas monográfiája, amiben a szerző arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a 2. és a 3. század folyamán a Keleti Kárpátok keleti lejtőin és a mai Moldova területén a Dnyeszteren túlra is átnyúló „karp birodalom" volt, amitől „még a hatalmas Róma is rettegett", de a „történelem mostohasága folytán" (Russu 1995: 85) egyetlen királyának vagy hadvezérének a neve sem maradt fenn. Természetesen Bichir is Jordanest hívja tanúnak, aki a Geticában „a háborúban nagyon rátermett népnek" nevezi a karpokat, "akik állandó ellenséges viszonyban voltak a rómaiakkal, és akik veszedelmet jelentettek a rómaiaknak..." (Jordanes Getica 91. 25.: „Carpi genus hominum ad bello nimis expeditum qui saepe fuere Romanis infesti..."). Szögezzük le, hogy az Északi-Kárpátokban és a Keleti-Kárpátok külső lejtőjén valóban éltek karpok (az egyik szabad dák törzs tagjainak a neve), akik fosztogató betöréseikkel valóban sok borsot törtek a rómaiak orra alá (de a Kárpátok hegylánca nem tőlük kapta a nevét!). Bichir viszont elfelejti megemlíteni, hogy a karp régészeti anyag vegyes, szarmata és korai germán keveredést mutat, és a leletek között gyakoriak a római provinciákban zsákmányolt római eredetű tárgyak. Nagyobb támadásokra is csak különböző germán és indo-iráni törzsekkel szövetkezve vállalkoztak. Aztán a 3. és a 4. század fordulóján, saját kérésükre, a rómaiak áttelepítették őket Scythia Minor provinciába. Egy nagy birodalmat telepítettek volna át, amelynek a lakossága addig az első világháború előtti Románia (a régi Regát) felét népesítette be? És szűk új hazájukban a 4. század karpjai még nem is sejthették, hogy több mint másfél évezreddel később mekkora szerephez jutnak az egész