Nyelvtudományi Közlemények 71. kötet (1969)

Tanulmányok - Kiss Lajos: Az újabb szláv víznévkutatás 165

174 SZEMLE - ISMERTETÉSEK régibb a neve. Minthogy tehát a rövid folyóknak újabb keletű a nevük, a szláv onomasztikai atlasz számára nem ezeknek, hanem a hosszabb folyóknak van nagyobb jelentőségük. Az ilyen folyók neve szinte kivétel nélkül ősi természeti név. DURIDANOV számba vette és etimológiailag elemezte Jugoszlávia, Bulgária és Észak-Görögország nagy, azaz 100 km-nél hosszabb ós közepes, azaz 50—100 km hosszúságú folyóinak szláv eredetű neveit. Eredményeit térképeken is ábrázolta, s ezáltal szemléltette elképzeléseit a szláv onomasztikai atlasz szerkezeti felépítésére vonatkozólag. DTJRIDANOV-nak természetesen nem minden nóvmagyarázata egyformán meggyőző, sőt némelyikük határozott ellenvetéseket válthat ki. Szerinte ugyanis pl. a Maros bal oldalából kiszakadó és a Bánságban a Tiszába ömlő, 117 km hosszú folyó szerb-horvát Zlàtica neve (i. h. 184) szláv névadáson alapszik. A történeti adatok azonban azt mutatják, hogy e folyó régi magyar neve Harangod (OBTVAY, Vízr. I, 365; GyÖRFFY I, 835, 858) volt, amelyből később — nyilván népetimológiás módosulással — Aranka ~ Aranyka <-Haranyka lett. A szerb-horvát Zlàtica az Aranká-vá módosult magyar folyónév mintájára, tükörfordítással keletkezhetett, tehát semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a szlávság régi elhelyezkedését, névadási szokásait stb. illetően támpontul szolgáljon 6. Jugoszlávia vízneveinek szakszerű feldolgozását a svájci ERNST DICKENMANN (jelenleg Nyugat-Németországban a münsteri egyetem szlavista professzora) kezdeményezte abban a Studien zur Hydronymie des Savesystems című monográfiájában, amelynek bevezetése és A-tól K-ig terjedő névtári része Budapesten jelent meg 1939 — 1941-ben (AECO. V, 1 — 112, VI, 134-184, VII, 197 — 239). A háborús események következtében 1941-ben a monográfia közzététele félbeszakadt. Csupán két évtized múltán nyílott DiCKENMANN-nak lehetősége arra, hogy névtárát befejezze, a benne foglalt anyagot nyelvészetileg és névtanilag kiértékelje, és az újra kiadott I. részhez, csatolva megjelentesse (I—II. Heidelberg, 1966. Recenziója: JAN OTBEBSKI, Die Weltder Slaven XII [1967.], 327 — 333). A monográfia a Száva középső szakaszának víznóvanyagát öleli fel, éspedig a bal parton a Brezice alatti Sutla ~ Sotla-torkolattól a Brod alatti Glogovica-torkolatig bezárólag a teljes víznévanyagot, a jobb parton pedig a Kupa vízgyűjtő rendszerének és azoknak a kisebb mellékfolyóknak a névanyagát, amelyek a Kupa és az Una torkolata között ömlenek a Szávába. Az Una vízgyűjtő rendszerét azért nem vonhatta be DICKENMANN a vizsgálatba, mert Nyugat-Bosznia részletes térképei még nem álltak rendelkezésre. DICKENMANN tehát olyan területek vízneveit gyűjtötte össze és dolgozta fel, amelyek az első világháború végéig Horvát-Szlavónországnak voltak részei, s így társországi viszonyban voltak Magyarországgal. A víznevek történeti adatolásához DICKENMANN számára forrásul szolgált középkori oklevelek stb. érthető módon tele vannak magyar vonatkozásokkal, magyar nyelvi elemekkel. Mindezek folytán DICKENMANN monográfiája magyar nyelvtörténeti ós névtudományi szempontból is különleges figyelmet érdemel. A monográfia I. részének készítése idején magyar névtudományi kérdésekben nem kisebb szaktekintély volt DICKENMANN tanácsadója, mint KNIEZSA ISTVÁN, aki egyébként egy korrektúrát is végigolvasott, és több irányú baráti segítségnyújtása révén szinte magyar fémjelzéssel látta el a mű első felét. A monográfia bevezető részében (I, 10—34), amely felér egy remekbe sikerült hidronimiai alapvetéssel, DICKENMANN áttekintést ad a Balkán-félsziget toponomasztikájának helyzetéről és nehézségeiről, valamint saját kutatási elveiről és eljárásmódjáról. A víznevek összegyűjtéséhez az okmánytárak és a helyrajzi térképek voltak a legfontosabb forrásai. Nyelvi eredet szempontjából az összegyűjtött víznevek többsége szláv, de van közöttük óeurópainak nevezhető, román, magyar, török és egyéb is. Gyakoriak a magyar nevek Szlavóniában, különösen azonban nem a Száva, hanem a Dráva vízgyűjtő területén. Még gyakoribbak természetesen Baranyában és a Vajdaságban (azaz a Bácskában, Bánátban és Szerémségben), de mind ez már kívül esik a DiCKENMANNtól feldolgozott területen. A monográfia törzsanyagát a névtár (I, 35 — 207, II, 5 —177) alkotja. A névtár elrendezése nem hidrográfiai, azaz vízfolyások szerint haladó, hanem betűrendes. Ez a mechanikusnak mondható elrendezési mód kiszakítja ugyan a vízneveket természetes névkörnyezetükből és némileg kényelmetlen a településtörténész számára is, ezzel szemben viszont lehetővé teszi a gyors fellapozást, utánanézést, a kézikönyvszerű használatot. Előnye az is, hogy összefogja az etimológiailag összetartozó neveket és ugyanakkor tájékoztat az egyes nevek gyakorisági fokáról is. A névtár egy-egy cikke névtörténeti dokumentációból, a címként szerepeltetett víznévvel összefüggő egyéb víz-, helység- és határrésznevek stb. adataiból és etimológiai magyarázatból áll. Különösen a monográfia első felében gyakran találhatók bennük párhuzamos képzések is a többi