Nyelvtudományi Közlemények 26. kötet (1896)
Értekezések és közlések - Ásbóth Oszkár: Magyar o – szláv o. I. 455
480 ÁSBÓTH OSZKÁR. ezekből, azt hiszem, kiviláglik, hogy én a szerb, horvát, szlovén nyelvben nem találtam «arra elegendő bizonyságot", «hogy nemcsak a finn, hanem más idegen fülre is majdnem u benyomását teheti a mi o-nk». Most már a rutén és oláh nyelvből fölhozott adatokat kellene vizsgálat alá vennem. Át is térek a rutén nyelvre, de már itt sem kívánok a részletekbe bocsátkozni, egyrészt mert az elvi kérdések, a melyek itt is tekintetbe jönnek, eddig is szóba kerültek, másrészt mert végtelen hosszúra nyúlnék ez az értekezésem, az oláh nyelvhez meg nem is ertek annyira, hogy a részletes tárgyalásba mélyebben belebocsátkozhatnám. Némileg jóvá kivánom ezt az utóbbi hiányt tenni az által, hogy majd a tótok és erdélyi szászok nyelvébe került magyar szókról is meg fogok egészen röviden emlékezni. A rutén nyelvből SZINNYEI a következő eseteket hozza föl, a melyek azt bizonyítanák, hogy a rutén a magyar o-t w-nak hallhatja: puhar: pohár, lopus: lapos, barsun: bársony, cendbiztus: csendbiztos. Arról, vájjon csakis ebben a 4 szóban hallotta-e a rutén a magyar o-t w-nak ós hogy milyen arányban áll ez azokhoz az esetekhez, a melyekben talán más hang helyettesíti a magyar o-t, SZINNYEI egy árva szót sem szól. Ha CSOPEY A magyar szók a rutén nyelvben czímü értekezésébe csak egy futó pillantást is vetünk, nyomban meggyőződünk arról, hogy a rutén bizony nem u-nak hallja a magyar o-t, hanem — no de előbb egy elvi kifogást kell tennem SZINNYEI eljárása ellen. Ha két nyelv hangjait ejymáshoz mérjük, gyakran tapasztaljuk, hogy az egyik nyelv egy _e gy hangja a másikban teljesen hiányzik. Kérdés szabad-e most már azt állítani, hogy valaki, a kinek ez a másik nyelv az anyanyelve, nem is hallhatja jól azt az előtte idegen hangot ? Hogy világosabb legyen a dolog, mindjárt a mi esetünkre vonatkozó példát is mondok. A mi ruténeink, a mennyire én ismerem kiejtésüket, tiszta o-t egyáltalában nem ejtenek, hanem helyette egy a felé hangzó hangot hallatnak, a melyet CSOPEY egyenesen a magyar a-val jelöl. Hogy azért nem azonos ez a hang a magyar íí-val, az már abból is kitűnik, hogy a magyar a-t egészen más hanggal, adja vissza a rutén, a melyet CSOPEY á-val ír! CSOPEY például azt írja : badag bádog, bddagas, badndrj bodnár stb. Vájjon ebből szabad-e következtetnünk, hogy a rutén a magyar o-t a-nak hallja is? Nem tüdőm. Én tehát nem merném határozottan azt állítani, hogy a rutén a magyar o: a-nak hallja, de igenis állíthatom, hogy a rutén a magyar o helyett rendszerint nyílt, a felé hangzó o-t ejt. írni ezt a hangot mindig, kivétel nélkül, o-val írja. Maga CSOPEY is, ha ruténul ír, természetesen ilyenkor mindig o-t ír, a miről könnyű az ő rutén szótárából vagy rutén olvasókönyveiből meggyőződni. Meglehet, hogy csakis ez az írásszokás hatása, ha el-elvétve a magyarból került o-t nem a-val, hanem
