Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)
2016-12-31 / 306. szám
Nagyszerű évtizedek a havas lejtőn A nógrádi sízés élő legendája, Hegyi István nemrégiben ünnepelte 90. születésnapját. A népszerű sportember évtizedeken át elképzelhetetlenül sokat munkálkodott azért, hogy a salgótarjáni sísport országosan is a legjobbak közé kerüljön. Élete tekintélyes részét a hegyekben, havon töltötte, évekkel ezelőtt még gyermekcsoportokkal foglalkozott. Most pedig, a nagy, kerek évfordulón jókedvűen fogadta tanítványai, sporttársai köszöntését. Aligha árulunk el titkot, ha felfedjük, hogy Hegyi Pista bácsi már gyerekkorában eljegyezte magát a sízéssel. Horváth Péter (balról) köszönti a tarjáni sízők nevében Hegyi Istvánt- A Temető utcában laktunk, amelynek a helyén később a Bolyai János Gimnázium épült fel. Tízéves koromban azokon a kis lejtőkön már síeltünk a magunk által hordódongából készített sítalppal. A nagyapám hazahozott egy rossz, vékonydongájú hordót, majd szétverte, és tüzelőnek használta. Mi viszont ellopkodtunk belőle, szögel- tünk rá pántot, beledugtuk a lábunkat, és ott, a domboldalon síelgettünk. Később eljártunk a Zagyvarakodóra. A temető fölötti akácos területen, ahol a Somlyói alagút bejött, nagyon jó erdei utak voltak, jól lehetett csúszkálni. Példaképe is rögtön akadt az ifjú sportolópalántának.- Csodáltam anyai nagybátyám, Benkő Ferenc sítudását, aki az acélgyári leventéknél már versenyszerűen síelt. A bátyámmal, Zoltánnal hamar rákaptunk a síelésre. Az acélgyári iskola tanára, az Erdélyből származó Bedő Albert, azaz Berci bácsi mint leventeoktató foglalkozott velünk" - mondta el a tarjáni sí nagy alakja, aki a kezdetekről és az akkori mozgalmas síéletről a Hó volt - hol nem volt című könyvben így számolt be: „Gyakoriak voltak a harmincas, negyvenes években a városi, megyei, területi és országos viadalok. Itthon, Dugdelpusz- tán síugrósáncot is építettünk, ott tartottuk a síugró- és a lesiklóversenyeket. A sífutó- és a járőrversenyeket Saigon rendeztük, nagy érdeklődés mellett, 30- 40 felnőtt és ugyanannyi ifjúsági versenyző részvételével. A hatalmas tömeg előtt a díjakat nem egyszer a salgótarjáni síelés nagy szerelmese, a Poprád- ról hozzánk került népszerű polgármester, dr. Förster Kálmán adta át, aki maga is gyakran felcsatolta a léceket, csakúgy, mint a sízést felkaroló Acélgyár igazgatója, Karattúr Antal és a tudós tanár, dr. Dornyay Béla is. A lelkes „csúszkálásnak" azonban - félek kimondani - nem csupán a sport szeretete volt a mozgatórugója!- Megmondom őszintén: azért síeltünk olyan sokan az Acélgyárból és a gyári iskolából, mert ezzel ki lehetett váltani a kötelező leventeoktatás alaki foglalkozásait. Az acélgyári leventecsapat kötelékében már 1941-42-ben részt vettem a 7. hadtest bajnokságán, ahol 3-4. helyezést értem el, amelynek eredményeként a salgótarjáni leventeparancsnokság 1942 novemberében engem és csapattársamat, Kovács Istvánt küldött el a Rahóhoz közeli sí- mesterképző intézet Mencsul-hegyi táborába egyhónapos sítanfolyamra, ahonnan karácsonykor jöttünk haza. Legközelebb ismét kettőnket küldték el a táborba, ahol elismerésként 1944- ben levente símester-oklevelet kaptunk- eleveníti fel a régi időket az idős mester, aki óriási tragédiaként élte meg a salgótarjáni leventesízők 1944. január 13-i, az erdélyi Horthy-csúcs közelében történt balesetét, amikor lavina temette be tizenöt társukat.- Ha éppen akkor nem veszünk részt a tanfolyamon, mi is elmentünk volna a többiekkel a Radnai-havasokba - említi Hegyi István, aki szomorú szívvel gondol vissza a lavina áldozatául esett barátaira. Az acélgyári sízők közül többeket is besoroztak az első bécsi döntés - a Felvidék egy részének visszacsatolása - után szervezett hegyivadász katonai egységekbe.- Minket is elvittek. Bajmócon besoroztak bennünket a székely hadosztályhoz, onnan a Csallóközbe mentünk tovább, majd Ausztriában ért minket a háború vége. Onnan indultunk el gyalogszerrel, és 1945 pünkösdjén értünk haza a barátaimmal. Jelentkeztünk a gyárban, ahol a munka már megindult, és esztergályosként dolgoztam. A II. világháború a sportot is derékba törte, a háborús pusztítás, a társadalmi viszonyok megváltozása és a tarjáni sízőket ért tragédia veszteségei lehetetlenné tették a sísport folytatását az előző évek színvonalán. A leventemozgalom megszűnt, az Acélgyár termelést beindító gondjai sokkal súlyosabbak voltak a sportélet újjászervezésénél. Pista bácsi így emlékszik vissza a nehéz időkre: - A háború után szinte a semmiből kezdtük újjászervezni a síéletet. Sajnos nem sok mindenünk maradt, mivel ahogy az Acélgyárat kitelepítették, s a gépeket elszállították, úgy a rengeteg sífelszerelést is magával vitte a honvédség. Beköszöntött a tél, és próbáltuk újjászervezni a síéletet, de felszerelés híján nehéz dolgunk volt. A lelkesedés azonban nem ismert határokat. A telek akkoriban jó havasak voltak, a fiatalság előszedte a megmaradt sporteszközeit, és benépesítette a domboldalakat. 1945/46 telén a salgóbányai menedékház is újra megnyílt, s ekkor fedezték fel ismét a korábban is ismert Dugdelpusztát.- Már a negyvenes évek elejétől rendszeresen kijártunk edzeni Dug- delpusztára. Úgy kerültünk oda, hogy oktatónk, Bagyinszky János Károlyin lakott, és a társaival a közeli terepre jártak síelni. A kaszálós, legelős terület jó síterep volt - említette Hegyi István, aki aztán elmondta, hogyan sikerült újra életet lehelni a salgótarjáni sísportba: - Az Acélgyárnál, ahogy javult a helyzet, lehetőséget kaptunk rá, hogy életre keltsük a szakosztályt. Ha szerényen is, de felszerelést vásárolhattunk, amellyel edzeni tudtunk, majd elindulhattunk versenyeken. Azok alkottuk a csapatot, akik a Horthy-csúcson történt tragédia után megmaradtunk: Kovács István, Vlacsil Ferenc, Enreiter Béla, Tóth Gyula, Tóth György, Bagyinszky György, Hangonyi János, Hangonyi Zoltán, Csatlós László, Válóczi István, én és még néhányan. Az ötvenes években Hegyi István országos bajnokságokon indult, és közben a fiatalokat is edzette. 1954-ben jött létre a Nógrád Megyei Sí Szövetség, erre így emlékszik: - A síelés nem volt Salgótarjánban olyan kiemelt sportág mint a labdarúgás vagy az ökölvívás, így főtitkárként a szervezőmunkát jóformán egymagám végeztem, miközben edzősködtem és versenyeztem. Országos szinten főleg a futó szakággal foglalkoztunk, mert az alpesi számokra nem tudtunk úgy felkészülni, hogy a Mátrában, az északi lejtőn helyt tudjunk állni a sokkal jobb lehetőségekkel rendelkező fővárosiakkal szemben. A klub sikeres sízői közül 1956-ban többen is elhagyták hazánkat, ennek ellenére az 1957. évi országos bajnoki rangsorban a St. Vasas - a második legjobb vidéki klubként - a 10. helyen zárt, az országos járőrbajnokságon a csapat (Hegyi, Hangonyi, Válóczi, Darázs) a 7. helyen végzett. A sízés igazi fellendülése azonban a következő időszakban indult el. A helyi fiatalok mind figyelemreméltóbb sikerei ekkor már mutatták, hogy kezd beérni a tervszerű munka, melyet a klubnál - Pista bácsi vezérletével - meghonosítottak. A salgótarjáni sízés egyik kiemelkedő alakja, Vadas István - szintén a Hó volt - hol nem volt című könyvben - így emlékezett vissza ezekre a meghatározó esztendőkre: - A Fe- renc-telepen gyerekeskedtem, ahol közel volt az erdő, és a sí népszerű sportágnak számított. Az 1950-es években több gyerekkel, Vincze Pistával és a Girtl-fivérekkel, Lacival és Gyurkával együtt magával ragadott a lehetőség. A SSE-nél működött síszakosztály, szerettünk volna közéjük tartozni. Aztán egyszer, néhányan a telepről, odamentünk Hegyi Istvánhoz, és megkérdeztük, hogy csatlakozhatunk-e mi is. így indult... Aztán az lett belőle, hogy a hatvanas évek derekán Salgótarján sícsapata már a vidék legjobbjának számított.- Sok munkát fektettek bele a gyerekek abba, hogy országosan is jegyzett eredményekkel lépjünk elő. Nem értük el a budapesti egyesületek - Honvéd, Dózsa, Előre, MAFC - versenyzőinek a szintjét, de a vidékek között a Diósgyőr, Pécs, Gyöngyös mellett mindig tartottuk a megfelelő színvonalat - méltatta tanítványait Pista bácsi, aki arról, hogy miként zajlottak le akkoriban a nagyobb versenyek, elmondta: - Abban az időszakban a Magyar Sí Szövetség úgy szervezte meg az országos bajnokságot, hogy két hétre kiköltöztünk a Galyatetői Nagyszállóba, s ez idő alatt zajlott le a bajnokság az összes korosztályban és versenyszámban. Ez jó volt nekünk. Az Acélgyárból a versenyekre, edzőtáborozásokra elengedték a sportolókat úgy, hogy közben fizették a bérüket. A sportolók ezt jó eredményekkel hálálták meg. 1968-ban rendezték meg az első országos biatlonbajnokságot, ahol az SKSE férficsapata - Vígh Árpád, Vincze István, Girtl József és Benkő János - bezsebelte az aranyérmet. Az 1973. évi országos bajnokságon sífutásban is valóra váltak a régi tarjáni álmok: az 50 km-es, a 30 km-es és a 15 km-es távon is a tarjáni csapat - Benkő János, Vadas István, Vincze István-győzött. A 3x10 km-es váltóban is a mieink lettek a legjobbak. A legnagyobb szenzációt mégis az keltette, hogy 50 km-en Benkő János az első, salgótarjáni színekben szereplő felnőtt sífutóként hódította el az egyéni bajnoki címet.- Benkő Jancsi különleges tehetség volt. Úgy tudott futni sivela lábán, hogy szinte lebegett a levegőben. Olyan könnyed, olyan harmonikus, rugalmas volt a mozgása, hogy öröm volt nézni, ahogyan futott. Szinte, mint a pihe, úgy csúszott a havon - emlékezett a sporttörténelmi sikert elért versenyzőjére Hegyi István, aki később a klubnál átadta a stafétabotot tanítványainak, de idősebb korában is fáradhatatlanul dolgozott a tarjáni síéletben. Fontos szerepet vállalt a városkörnyéki sípályák kialakításában, működtetésében, Dugdelpusztán, Ereszt- vényben, Pécskőn, Saigon, Szilváskőn. Egy ideig a Magyar Si Szövetség elnökségében is tevékenykedett. Ott bábáskodott a Salgótarjáni Sí Club megalakulásánál, ahol még sok évig oktatta a fiatalokat. A városban rendezett országos versenyeket, úttörő- és diákolimpiákat natnatós szakmai, szervezői munkájával segítette.- Soha nem bántam meg, hogy életem nagy részét a sínek szenteltem, hisz sok örömet szerzett, nagyon szerettem. Egyet sajnálok csak, hogy már nem tudok a síre állni. Már vannak dédunokák is, akik síelnek - említette. Hegyi Istvánt 90. születésnapja alkalmából egy szolnoki idősek otthonában köszöntötték. Pista bácsi a lakásán történt balesete után került a Tisza-par- ti városba, ahol a fia is él. A család által szervezett bensőséges ünnepségen egykori tanítványai, barátai nevében Horváth Péter, a Nógrád Megyei Sí Szövetség korábbi elnöke köszöntötte a kiváló sportembert és adott át ajándékokat a sísport nagy öregjének. Telefonon Salgótarjánból jókívánságokkal üdvözölte két egykori tanítványa, Hrabecz Gyula és Sulyok Zoltán. Pista bácsi megköszönte a köszöntést, és sokat anekdotázott az egykori fényképek láttán, amelyek a sportban eltöltött évtizedeit idézték fel. Beszélt versenyekről, edzőtáborokról, a versenyzői által elért eredményekről. A Magyar Síszövetség is megemlékezett internetes honlapján a 90 éves Hegyi Istvánról, aki egyébként már a töretlen derűlátása mellett se nagyon hisz a tarjáni sípályák feltámadásában, hisz megnyíltak az országhatárok, és itt sorakoznak nem messze tőlünk a pompás felvidéki síparadicsomok. De a remény még él, élteti... B. R. 1943-ban, a tiszaborkúti síoktatói tanfolyamon balról a második Hegyi István, a harmadik Kovács István A SSE sícsapata 1960-ban. Álló sor, balról: Ottmár János, Vígh Árpád, Hegyi István, Girtl József, Sulyok János, Longauer Lajos, Csanálosi János. Elöl: Benkő János, Girtl György, Grosch Tamás Hegyi István vág neki az egyik versenyének
