Nógrád Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-10 / 263. szám
Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2000. NOVEMBER 10., PÉNTEK _______ _________ NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP - 5. OLDAi „ Soha ne feledd, hogy becsületes munkásember fia vagy!” Kristóf Ernő endrefalvai otthonában olvassa a Nógrád Megyei Hírlapot. A lap elődjeinek, beleértve a Szabad Nógrádot is, a mai napig előfizetője és hűséges olvasója. Bányászcsaládból származik. Nemcsak ő, de három fia is a bányát választotta: vájárként dolgoztak. A karancsaljai hétgyermekes családból Kristóf Ernőn kívül ma csak egyik öccse és egyik húga él.- Édesapám gyerekkoromban bányászként két-három műszakot dolgozott egy héten. Én voltam a legnagyobb. Tizenkét éves koromban elszegődtem mindenesnek a karancsaljai Sándor Bódi Pál kocsmároshoz, akinek szabóműhelye és szikvízüzeme is volt. Nagyon jó érzéssel és szívvel gondolok rájuk most is. Húsz pengőt és kosztot adtak egy hónapra. Úgy tekintettek, mint családtagot, ami nagyon jól esett. Többi között Baglyas- aljára, Vizslásra szállítóttam a teli szódásüvegeket - gondol visz- sza gyerekkori élményeire KrisfófEmő. Érdekes módon került új munkahelyére, a Salgótarjáni Öblösüveggyárba.- A kapunál vagy 150-en vártunk felvételre. A társtulajdonos, Vizinger Károly főmérnök azzal kezdte: - Sajnos, a mai napon csak tizenkét embert tudok felvenni, s újjal rámutatott a szerencsésekre. Én a hetedik voltam. Előbb a IV-es kemencénél behordóként dolgoztam, később présgépen tevékenykedtem Tar- nóczi Gábor, Berinyák Károly mellett. Pnfler Mihály üvegfúvónál előkészítő voltam. Jól éreztem magam, jó volt a kollektíva. Nem is kerestem rosszul. Hetenként 8-14 pengőt. Igaz, nyáron 65 fokos kemence mellett kellett keresni a kenyeremet.- Akkoriban a gyár részvényese között bányatulajdonosok is voltak - vetem közbe.- Behívtak az irodába, s azt mondták, a bányánál nagy szükség van újabb munkaerőre, áthelyeznek a zagyvái szénosztályozóra. Beosztottak vonatkísérőnek. Akkoriban 30-35 vagon szenet szállítottunk a vízválasztói erőműbe. A bányászkodással új fordulatot vett élete. Benkő Antallal, Vincze Kálmánnal, Kiss Gyulával, Lantos Edével dolgozott együtt. Akkor került hozzájuk, amikor a lába miatt olyan munkahelyet kért, ahol kevesebbet kellett mozogni. Egyik, emlékeiben máig is eleven, keserves epizóddal folytatja.- A főnökség kiadta az utasítást: túlórázni kell. Bányásztársaim engem küldtek be, hogy közöljem: nagyon fáradtak, nem tudják vállalni a megbízást. Később megtudtam, azért küldtek engem, mert gyanúsak voltak a megyében. Azzal vádolták őket, hogy sztrájkot szerveznek. Amikor bányásztársaimat felelősségre vonták, úgy válaszoltak, hogy nincs mit enni a gyerekeknek. Egy cvikkeres őrnagy az élelemtárból egyhavi ennivalót utaltatott ki a családoknak, majd ezeket mondta társaimnak: - Ha még egyszer a szemem elé kerültök... Engem a következőkkel búcsúztatott: - Ne higgy a kommunista agitáci- ónak. Kocsis Ferenc nyolcgyermekes vájárral együtt egy Ids szobába tettek. Később a vásártéri gazdasági udvarba vittek át. Onnan két csendőr megvasalva végighajtott bennünket a városon a csendőrlaktanyába. A né- zelődők között volt aki felháborodva mondta nekik:- Nem szégyellitek magatokat? Gyerekeket hajtotok megvasalva? A harmadik napi sötétzárka után kihallgatásra hívtak. A civil nyomozók azt akarták, hogy valljam be: társaim felbujtók. Baloldali emberek voltak. Úgy sem vallottam volna rájuk. Lényeg, hogy keresztbevertek mindannyiunkat. Egy hétig sós ételt adtak, cipőnk volt a párnánk. Őrsparancsnokvál- tás során ismerős került a posztra. Azt kérdezte: hogy kerültetek ide? Nem szóltunk egy szót sem Nem ismertek meg? - En vagyok a karancsaljai szakaszvezető. Az ő, illetve édesapja segítségével - aki kisbíró volt a községben - kerültünk ki a zárkából azzal: ha még egyszer bekerülünk, akkor internálótábor lesz a vége. Nem dolgozhattunk együtt, szétraktak bennünket. Édesapja révén, gyerekfejjel a Bányász dalkör keretében jutott el a munkás-, illetve később az ellenállási mozgalomba. A bányaigazgatóság utasítása szerint a kritikus időszakban minden szerszámot fel kellett volna hozni a bányából. Az időseket tankcsapda építésére vitték, a fiatalokat felszólították, hogy vonuljanak be Szécsénybe. Az idősek úgy döntöttek, hogy nem mennek sehová, a fiatalok menjenek le a bányába, szervezzék meg az ellenállást. Az elképzelés szerint a menekülővágaton keresztül csatlakoztunk volna a nógrádi partizánosztaghoz. Nem sikerült. A csendőrök, nyilasok, németek fegyveres őrséget állítottak minden bejárathoz, majd könnygáz- gránátokat dobtak be, ami pánikot keltett. Gyerekeket, asszonyokat pedig maguk előtt hajtották, hogy így csaljanak ki bennünket. 1944. november 24-én 270-en jöttek fel. A Gesta- po-tiiztmegtizedelte volna őket. Azért nem tudta megtenni, mert egy magyar százados azt mondta nekik:- A magyar emberek életéről mi, magyarok döntünk. Az újabb, 33 fős csapat 1944. november 24-én jött a felszínre. Közülük három embert kiállítottak. December 23~án az acélgyárban székelő rögtönítélő bíróság embert azonnali halálra ítélt. A kivégzőhelynek Losoncot jelölték meg. A halálraítéltek közül hatan az akkori szőnyegbombázás alatt megszöktek. A második világháború után vájárként dolgozott tovább. Előbb szakszervezeti bizalmi, majd helyi titkár volt, később elvégezte a hat hónapos SZOT-isko- lát. Különböző magas, szakszervezeti tisztségekkel bízták meg, amiket nagy felelősséggel, hozzáértéssel végzett el. Két ciklusban rendes tagja volt a Szakszervezetek Országos Tanácsának is. Ki akarták nevezni vezérigazgató-helyettesnek, de nem fogadta el, mondván: én visszamegyek vájárnak. Az előbbi helyett kinevezték a Nógrádi Szénbányák beruházási osztályvezetőj ének.- Életem legnehezebb, de legszebb időszaka volt. Jelentős fejlesztéseket, beruházásokat valósítottunk meg, beleértve a bányászkolóniák felújítását is. Tölcsérrel töltötték belém a műszaki tudást. Akkori segítőtársaimnak most is köszönetemet tolmácsolom. A nagy feladat állandó feszültség alatt tartott annak ellenére, hogy Csillag Józsi bácsi mindig biztatott. 1958-ban a münkaügyi osztályra kerültem, ahol otthon éreztem magam. A felfejlesztés időszakában naponta 126 busz szállította munkahelyükre a bányászokat. Sajnos itt ért a visszafejlesztés is. A 2005-2006-os rendelet megalkotásában, ami a munkából kikerülő bányászok sorsáról döntött, mi is részt vettünk. Kristóf Ernő 1974-ben ment nyugdíjba. Felesége halála után került Endrefalvára, ahol megismerkedett Pilisiné Bartus Juliannával, akivel azóta is megértésben, egymást segítve élnek együtt. A volt bányász segít a ház körüli munkák elvégzésében. A kitüntetésekben sem szűkölködő, magát ma is bányásznak valló Kristóf Ernő tagja az ellenállók egyesületének és a partizánszövetségnek. A következőkkel zárja gondolatait: - A munkásemberek tiszteletére, megbecsülésére nevelt a szak- szervezeti mozgalom. A mai napig is így van, most is szívesen vállalnám... Egész élete során sohasem feledte édesapja szavait: ne feledd el, hogy becsületes munkásember fia vagy. V. K. Az egykönyves írónő Évtizedek az emberek szolgálatában Vannak emberek, akik arra hivatottak, hogy másokon segítsenek egész életükben. A génjeikben hordozzák azt az anyagot, ami erre készteti őket. Ennek hatására még akkor is segítenek, ha ezt nekik soha senki meg nem köszöni. Dombi József 1960-ban, a felesége révén jutott be az acélgyárba. Targoncavezetőnek vették fel és hasonlóan másokhoz, ő is végigjárta a szamárlétrát. Egy év múlva azonban a munkatársai megválasztották szak- szervezeti bizalminak. Ezen a társadalmi poszton 1967-ig szolgálta őket, akik bizonyára elégedettek voltak vele, mert műhelybizottsági titkárnak is megválasztották. Nyugdíjba pedig a kovácsoló-öntöde gyárrészleg főbizalmijaként ment. S azon a bizonyos ranglétrán volt bérfelíró, de lakatos is. Majd egy idősebb munkatársa halála után a gyárrészleg rezsi- gazdálkodója lett a munkahelyi összevonásig. Amikor összevonták a kovácsoló és az öntöde gyárrészleget, diszpécseri feladatokat látott el. S mikor Földi János barátja nyugdíjba ment, rezsigazdálkodó lett, s innen is ment nyugdíjba. A fiatalember gyors karriert futott be, vajon hogyan történt ez? A kovácsoló gyárrészlegnél a csavargyár abban az évben, 1960. január 1-jén indult be. Akkor sok fiatal került a részleghez. A fele női dolgozó volt. Mivel Dombi Józsi a katonaságnál is olyan feladatokat teljesített, amelyek az emberekkel való fokozott foglalkozást követelték meg, nagy emberismeretre tett szert. Ez nagy hasznára volt a gyári munkában is. Talán ezért is választottak őt a csavarüzemben szakszervezeti bizalminak. Kezdetben ugyan volt egy kis problémája az üzemvezetőjével, de nem megoldhatatlan. Amikor a dolgozók a titkári funkcióra jelölték, ez a vezető nem értett egyet vele. Az emberek azonban kiálltak mellette. Néhány hónap után rendeződtek a dolgok, s később már egyetértésben tudtak dolgozni. A fiatalember titkárként is megelégedésre képviselte a dolgozókat. Az emberekkel nagyon jó kapcsolata volt. Ezt talán annak köszönheti, hogy mindig őszintén megmondta, ha valamiben nem tudott segíteni. Voltak, akik ezt megértették, de olyanok is, akik nem. A mai napig is érzi azonban, hogy akiknek szemébe mondta, hogy nincs igazuk, most is tisztelik... Amikor azt kérdezem tőle, hogy szükség van-e még a szak- szervezetre, heves meggyőződéssel válaszol:- Ha valaha szükség volt, akkor szerintem most talán a legnagyobb. A szakszervezet mindig úgy képviselte a dolgozókat, hogy nekik is, de a vállalatvezetésnek is jó legyen. A szembenállás helyett az ésszerű együttműködést képviselték. - Aztán azt fejtegeti, hogy a jelenlegi helyzetben sokkal nehezebb a szakszervezet helyzete, mint a régi időkben volt, amikor a párt- szervezet segítette a dolgokat. A mostani többpártrendszerben nem látja azt az erőt, amelyik a szakszervezet mellé állna. Pedig nagyon kellene már valaki, aki odafigyelne a munkásokra, mert most a vállalati dolgozók hátrányban vannak szinte mindenkivel szemben. Megalázóan alacsonynak és elfogadhatatlannak tartja, hogy egy acélgyári dolgozó harmadát, negyedét keresi a magánszférában foglalkoztatott munkás bérének. Ezek az emberek a szívüket, lelkűket adják a vállalatért és semmivel sem dolgoznak kevesebbet, mint azok, akik tőlük sokkal nagyobb összeget vesznek fel. Többször jeleztek már a vasasszakszervezetnek, s van rá ígéret, hogy a jövőben jobban segítségére lesznek a nagyipari dolgozóknak. Dombi József két család között osztja meg magát nyugdíjasként is. Amikor átigazolt a nyugdíjas- bizottsághoz mintegy nyolcszázan voltak. Jelenleg alig több mint ötszázan. Ugyanis a nyugdíjba távozóknak csak tizenöt-húsz százaléka jelentkezik át a nyugdíjasszervezetbe. Pedig az acélgyári nyugdíjas-szakszervezet élen jár tagjainak támogatásában. Ez elsősorban a vállalati gondoskodásnak köszönhető. A létszám- csökkenés másik oka az elhalálozások számának emelkedése. Évente félszázan dőlnek ki soraikból, ami magas a korábbi évekhez viszonyítva. Tegyük hozzá azt is, hogy már a gyárban is csak a fele dolgozik a korábbi évek létszámának. Valaki egyszer azt mondta, hogy biztos jól megfizetik ezeket a szakszervezeti vezetőket, azért bíbelődnek a nyugdíjasokkal. Nos, megtudtam, hogy a titkár havonta mintegy négyezer forintban részesül, de a nyugdíjas- bizottság többi tagja, a hatvanöt éven aluliak egy- egy nyugdíjas autóbuszbérletet kapnak. Azért, hogy meglátogathassák a beteg tagjaikat is. A nyugdíjas-szakszervezetnek, s Dombi Józsefnek is abban van az ereje, hogy tartja a lelket az idős emberekben. Ez szó szerint is igaz. Az idén is járt már két olyan nyugdíjasnál, akik nyolcvanévesek. Nehéz leírni az örömüket, amikor beszélgetett velük. Elgondolkodva mondja, hogy a mai életben különösen nagy a jelentősége egy jó közösségnek. Dicséri a Kohász Művelődési Központot, amely talán az egyetlen olyan hely, ahová a kispénzű nyugdíjasok is eljutnak. A valamikori olvasó az ő számukra elsősorban a közösségi élet fóruma, a valamikor nagy tettekre sarkalló összetartás egyetlen mentsvára. Jó látni, hogy egy-egy rendezvényen többségében a nyugdíjasok ülnek a széksorokban. Dombi József számára ez az előbbi inkább már a szeme láttára, közreműködésével zajló múlt. A jövőt azonban a családja, gyerekei, unokái jelentik. Hála az égnek - mondta - mindkét gyereke megtalálta a helyét a társadalomban. Egyikük kohómérnök, a másik tanítónő. Ők pedig a feleségével akkor mennek segíteni, amikor hívják őket. Személyes ambíciókkal már nem foglalkozik, elégedett azzal, amit elért. A szabad idejében két szép unokájával is foglalkozhat, meg azzal a pétervásárai kis telekkel, amit valamikor sikerült venniük. PÁDÁR ANDRÁS Száz éve, 1900. november 8- án született Margaret Mitchell amerikai írónő. Munnerlyn néven jött a világra Atlantában. Orvosi tanulmányait családi okokból félbehagyta, utána évekig volt az Atlanta Journal munkatársa. Egyetlen regénye - az Elfújta a szél - tette vüághírűvé. A huszadik század legsikeresebb bestsellerét a húszas évek végén, kartörés miatti kényszerpihenője alatt kezdte el írni, kockás füzetekbe, csaknem ezer oldalon keresztül. A Pulitzer-díjjal kitüntetett regény - amely végül 1936. július 6-án jelent meg - az amerikai könyvkiadás példa nélkül álló, hatalmas sikere volt. Az első öt év alatt három és fél millió példány talált gazdára. A romantikus történet rendkívül olvasmányos, de művészi értékét tekintve sokak szerint csupán a szórakoztató irodalom szintjét üti meg. Minden jelentősebb nyelvre lefordították, 1936 óta 37 országban, 27 nyelven, 28 millió példányban jelent meg, magyal—nyelven először 1937-beft adták ki. Magyar professzorok találkozója a Kárpát-medencéből A Magyar Professzorok Világtanácsa és a Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületé pénteken és szombaton Nyíregyházán rendezi meg a kárpát-medencei magyar professzorok 4. találkozóját - jelentette be Kecskés Mihály, a Magyar Professzorok Világtanácsának elnöke kedden Budapesten, sajtótájékoztatón. A rendezvényen, amelyet- ebben az évben a magyar millennium jegyében tartanak, mintegy 130 professzor vesz részt főleg a kárpát-medencei országokból, de érkeznek egyetemi tanárok Svédországból, Belgiumból, Svájcból és Németországból is - ismertette Kecskés Mihály professzor. Mint elmondta: a találkozó kiemelt témája a környezetvédelem, valamint a kárpátmedencei országok magyar nyelvű felsőoktatása, tudományos kutatása lesz. Hasonlóan fontos előadások hangzanak el az anyanyelv, az idegen nyelv és a tudományos nyelvhasználat témaköréből is. A tanácskozás foglalkozik a felső-tiszai ökológiai kutatóállomás létesítésének fontosságával és felveti egy többnyelvű szakszótár megjelentetését. Téma lesz, hogy az erdélyi magyar felsőoktatási intézményeket látogató professzorok úgynevezett tömbösített előadásokat tartanának, azaz két hét alatt adnák le egy félév anyagát. Ugyancsak szó lesz egy kárpát-medencei magyar és angol nyelvű tudományos folyóirat kiadásának szükségességéről - ismertette a Magyar Professzorok világtanácsának elnöke. Mint elmondta: a tanácskozáson levont következtetésekből ajánlásokat készítenek a kormányzat számára, amelyeket ismertetnek majd a sajtóval is. Kristóf Ernő
