Nógrád Megyei Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-27-08 / 301. szám
Nem úgy ropja, ahogy mások fütyülnek „Anyanyelvűnk a tánc” Tízesztendős a Balassagyarmati Rézfúvós Kvintett Jó hangulatban fújják a magukét Tíz évvel ezelőtt, a Rózsavölgyi Márk Zeneiskola tanáraiból alakult egy kisegyüttes, amely a reneszánszmuzsikától a kortárs zeneszerzők művei-ig, széles skálából válogatja műsorát. A rézfúvós kvintettől nem meglepő a saját átírató zeneművek előadása de némi jazzimprovizáció sem. íW,'4 fe * V' ». V*» Balról jobbra: Ember Péter, Tóth Miklós, Veres István, Gyimesi László, Rampasek Tamás Ha csak az utóbbi két év fellépéseit nézzük, a szlovákiai Lukabenyétől, Bánfától a németországi Stadtoldendorfon át Schwalenbergig számos helyen szerepeltek. Jótékonysági koncertek, iskola-, emléktábla és váravatók, kopjafaszentelések, térzenék, filharmóniai koncertek sokasága fémjelzi a fúvósötös munkáját. A kvintett vezetője Tóth Miklós, aki egyben a zeneiskola felnőtt fúvószenekarának művészeti vezetője is. A szintén trombitás Ember Pétert fellépésein túl jól ismerik a diós- jenői és a magyamándori zenebarátok is, ugyanis a zeneiskola ezen kihelyezett tagozatain tanítja növendékeit. A harsonás Gyimesi László az anyaiskola mellett az érsek- vadkerti kihelyezett tagozaton neveli „utánpótlását”, míg a tubás Veres István a zenélés mellett a tanintézet igazgató- helyettesi feladatait látja el. A baritonkürtös Rampasek Tamás civilben egyenruhás szolgálatot lát el, az együttesből mindenki a Nógrád Megyei Koncert Fúvószenekarnak is tagja. Valamennyien Balassagyarmaton élnek, s mi sem természetesebb, hogy elkötelezett hívei a rézfúvószenének. Tíz év művészi munkáját aligha lehet néhány sorban summázni. Az biztos, hogy egy évtized után is egy jó hangulatú csapatról van szó, amely nemcsak a fűtött koncerttermekben mutatja be tudományát. Nyári rekkenő hőségben és téli hidegekben is fújják, szűkebb pátriánk jeles eseményein ott vannak mindig, így nem véletlen, hogy a kvintettet az új Madách-díja- sok közé is javasolták. T. L. „Számomra a fa jelentette a tengert” Beszélgetés Cene gál István ceredi festőművésszel Nemrégiben nyílt meg Cene gál István Cereden élő festőművész kiállítása Szentendrén, a Provincia Galériában. A rendezvényt dr. Losonczi Miklós művészettörténész nyitotta meg. Cene gál István huszonnyolc éves, nős, két gyermek édesapja.- Hogyan kezdődik ezen a szép, nógrádi tájon egy festői karrier - kérdeztem tőle.-Én egész kicsi koromban kezdtem rajzolni tehát, maga a rajz, mint kifejezési eszköz, már egészen hamar megjelent az életemben. Valahogy úgy indult a dolog, hogy sokat voltam nagyszüleimnél és a nagymamám rajzolgatott nekem, én pedig vissza: rajzban felelget- tünk egymásnak. írni ugyan még nem tudtam, de már előfordult, hogy betűket másoltam le, bár a jelentésüket nem ismertem. Később, amikor még „bűnös” dolog volt a képregény, de amennyit csak lehetett én megvettem, s azokból is sokat rajzoltam. Cereden a rajzórák nemigen voltak alkalmasak az elmélyülésre, így magam találtam meg a módját a gyakorlásnak. Az évek során több ezer kis cetli összegyűlt...-Mint falun élő embernek nem inkább tájképfestéssel „illett volna” foglalkoznia?-Amikor elkezdtem festeni szinte csak tájképeket csináltam, később azonban úgy éreztem, hogy valami többet szeretnék kifejezni. Tizenöt éves koromban - egy ismerősöm közvetítésével - elkerültem Iványi Ödönhöz az akkori bányászszakkörbe. Igazából ott kezdtem el komolyabban foglalkozni a dologgal, de visszatekintve, ez is inkább csak amolyan el-eljárogatás volt. Dönci bácsi halála után azonban újból sokáig nem jártam el sehová tanulni. Évek teltek el ezután, míg elkerültem Földi Péterhez, a Somoskőújfalui szakkörbe, ahol rengeteget rajzoltunk. Földi Péter nagyon jó tanár, s bár még ekkor sem fogalmazódott meg bennem konkrétan a festés belső szükséglete, de ezután már jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára. Azonban nem vettem elég komolyan a dolgot: nem is bíztam abban, hogy fölvesznek. Utána másfél év katonaság következett, ott hol rajzoltam, hol nem. Leszerelés után kezdtem el festeni először pasztellal, később rájöttem, hogy a szín lesz az, amivel foglalkoznom kell.-Akkortájt változtak meg a tájképek?-Igen. Tengert például nagyon sokszor festek, holott én sosem jártam a tengernél. Ezt nem én találtam ki, de azt szokták mondani, hogy az ember valamit megtanul rajzolni és akkor azon egy dolog által tanulja meg a többit. Tehát a gyerek megtanulja ábrázolni a fát, az embert úgy tanulja meg, hogy a fa mellé rajzolja. Nekem az első ilyen „fa” a tenger volt.- Nógrádban élénk a képzőművészeti élet. Kikkel tartja a kapcsolatot?-Több festővel: Ducsai Istvánnal, Gelencsér Jánossal, Földi Péterrel, Karácsony Attilával, Mustó Jánossal. De sokat köszönhetek a Palócföld című folyóiratnak és Pál József fő- szerkesztőnek, aki számos kiállításomat nyitotta már meg.- Családja van és civil foglalkozása: a Népjóléti Képzési Központban szervező. Menynyire kíván(na) egész embert a festészet?-Azontúl, hogy nekem nagyon fontos a családom, a munkám, még főiskolán is tanulok. Ennyi mindent tényleg nem könnyű összeegyeztetni. Megpróbálom úgy csinálni, hogy folyamata legyen a dolgoknak, most például egy-két hónapot kihagyok a vizsgaidőszak miatt. Sokszor éjszaka is festek, több képet is egyszerre. Általában egy-egy kiállítással záródnak ezek a ciklusok, illetve kezdődik egy új.- El lehet adni ma annyi képet, hogy legalább a festésre fordított összeg visszajöjjön?-Én annyit tudok eladni, hogy a festés ára bejön, de az idén például mínuszban vagyok. Egy-egy kiállításra nagyon sok pénzért kell keretez- tetni és egy méter vászon is háromezer forint. Salgótarjánra - úgy gondolom - inkább a reál értelmiség a jellemző, talán ezért van az, hogy képeim vásárlóinak nagyobb százaléka Budapesten vagy a főváros környékén él. Műveim főleg a fiatalabbaknak tetszenek, de ők anyagilag még nem engedhetik meg maguknak a vásárlást.- Hogyan tovább?-Sokat kell fejlődnöm, tanulnom. Azt sajnálom, hogy ebben a régióban még nem alakult ki az a patrónus réteg, amely értékelné, hogy az ember dolgozik és számos helyre eljutnak a munkái. Ezzel nem csak mi vagyunk így, hiszen ilyen szempontból számos vidék van még hátrányban ebben az országban. Dukay Nagy Ádám-Egykori kedves testnevelő tanárom, Petreczkiné vitt először el egy néptánccsoportba. Egy életen át hálás leszek neki ezért, mert ma is a tánc adja minden kikapcsolódásom - mondja Tari Antal, akit a közelmúltban Mihály- gergén abból az alkalomból köszöntöttek, hogy kerek harminc esztendeje húzott fel először táncos csizmát.-Pásztói születésű vagyok, itt is jártam gimnáziumba, Mi- hálygergén azonban otthon érzem magam. Ami a tánctanítás, a zenetanítás, a hagyományok előkeresése, megőrzése terén itt lehetséges, az máshol talán elképzelhetetlen.- Gyermekkorban csak a mozgás, a jó hangulat volt a fontos. Alapítója voltam a Muzsla elődjének tekinthető áfészes tánccsoportnak, s a Nógrád Táncegyüttesnek is. Ez persze már komoly volt, megtanultuk a táncdialektusokat, sőt azon belül is azt, hogy melyik falu táncáról van szó. Mert nagy ám a különbség még szomszéd falvaknál is.-A tánc az anyanyelvűnk. Akinek nincs tánca, annak anyanyelve sincs. Évtizedek alatt koptatták, igyekeztek ezt a feledés homályába rejteni, s most nem könnyű előkeresni azt, amiről nincs hang- és videofelvétel, kihámozni mi volt a helyi és mi az átvett szokás.- Éeleségem, Tariné Szabó Zsuzsa szintén táncos, együtt voltunk hosszú időn át a Nógrád Táncegyüttesben. Ő édesapjától, Szabó Gáspártól, -aki festőművész és zenész is volt — tanult meg sok mindent, ami ebben hagyományőrzésben fontos lehet. Érdekes, hogy gyermekeink már nehezebben éreznek rá ennek a dolognak az ízére.- Mihálygergén szépen sorban minden kialakult. A hagyományőrző együttes stílusos dekorációval, a faluhoz illő viseletben adja elő produkcióit, s ami legalább ennyire fontos, hogy a faluban a táncban nemcsak színpadi lehetőséget, hanem az együttlét lehetőségét is látják az emberek.- Egyébként a tarjáni tűzhelygyárban dolgozom immár tizenöt esztendeje, mint minőségi ellenőr. Munka után jólesik a tánc, ebben az ember kiteljesítheti önmagát. Tarnóczi László A pásztói Tari Antal otthon van Mihálygergén fotó: b. l. Megjelent a Balassi Asztaltársaság új füzete - A szerzők szenvedélyből dolgoztak „Irodalmi karácsony” Salgótarjánban Tizenharmadik alkalommal jelent meg a Salgótarjánban működő Balassi Asztaltársaság egyesületi füzete. A szerkesztés Bódi Ildikó, Maruzs Éva, Orbán György és Paró- czai Csaba munkája, a borító és a tipográfia Orbán György nevéhez fűződik. Népes szerzőtábort vonultatott fel a minapi „Irodalmi karácsony” című rendezvényen bemutatott kiadvány. A füzet ezúttal is helyi alkotóknak adott publikálási íehetőséget, bár a szerkesztők közük a debreceni Bajzafi Ferenc sci-fi novelláját is, amely az idei Hungarocon irodalmi pályázatának első díjasa. (A ’97-es sci-fi találkozóról egyébként Maruzs Éva részletesen beszámol.) A füzet képi illusztrálásához Tomka Mária grafikáiból, Bagi András szobraiból és Geiger Zoltán linómetszeteiből, rézkarcaiból válogattak a szerkesztők. Ami az irodalmi szövegeket illeti, Kup- csulik Agnes, Marschalkó Zsolt, F. Csaba Mária versekkel, Unatényi Magdolna novellával, Handó Péter egy rövid, tárca jellegű írással, Maruzs Éva sci-fi kisprózával jelentkezett. Bódi Ildikó bevezetőjéből megtudni, hogy - mint számos kulturális intézmény, szervezet - az asztaltársaság is anyagi gondokkal küzd. De, mint írja, „ ... a lényeg, hogy újra itt van a füzetünk ...” s tolmácsolja: az egyesület optimistán tekint előre. Bár tény, hogy a szám szerzői: „csupán a dicsőséget tudhatták magukénak, szenvedélyből, köszönömért dolgoztak.” A kiadvány tehát meg tudott jelenni, hiszen mindig akadnak támogatók, ezúttal a Nemzeti Kulturális Alap, a Karácsony Sándor Emlékére Szakalapítvány és a Nógrádi Mecénás Alapítvány segítette életre a Balassi Bálint Könyvtár nyomdájában a tizenharmadik asztaltársasági füzetet. Kevésnek tűnhet a háromszázas példányszám, de talán a lelkesedés és maga a kiadvány bizonyítja; dolgoznak itt olyan emberek, akik fontosnak tartják az ilyesféle polgári értékeket. S mint számos más példa mutatja, ezzel a szándékukkal nincsenek egyedül. (dná) Filmjegyzet egy újabb színes, vicces, aranyos Walt Disney-műről Útra kel az „isteni Herkules” Ki mondta, hogy a régi, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtti valódi vagy kitalált történetek már senkit sem érdekelnek? És ki gondolhatja azt, hogy ezeket a sztorikat nem lehet a mai kor emberének ízlésvilágához alakítani? Ilyet csak az feltételezhet, aki még soha az életben nem látott egyetlenegy Walt Disney-rajzFilmet sem! Miki és Donald „szülei” ugyanis már hosszú évtizedek óta szinte csakis a régi meséket rajzolják papírra (a Bambi, a Hófehérke és a hét törpe , A dzsungel könyve.) A Disney berkeiben több csapat is dolgozik párhuzamosan, ezek közül az egyik legjobbat vezeti a sikeres John Musker-Ron Clement páros. Most az emberfeletti szuperhőssel és „médiasztárral”, az „isteni Herkulessel” jelentkeztek a filmvásznon. Zeusz és Héra kétségkívül az ókori Hellász -pontosabban: az Olümposz — ideális szerelmespárja. Lakás, vagyon, hatalom: minden meg van, ami az élethez kell. A boldogsághoz csak a gyermekáldás hiányzik, de Zeu- szék ezt is bepótolják; megszületik az utód: a kis Herki. Hádész, az alvilág főnöke azonban nem nézi túl jó szemmel a kis Herkules jöttét, meg amúgy is unja a beosztását, ezért szédült csatlósaival elraboltatja a csecsemőt. A kisgyermek azonban a rablók ügyefogyottsága miatt nem a címzetthez, hanem egy emberi családhoz jut el. Ok aztán felnevelik Herkulest, akiből jóképű, izmos és kissé lökött ifjonc cseperedik. Nemsokára azonban hősünknek szembesülnie kell a múltjával és a jövőjével: éppen Zeusz templomában tudja meg, nem is Földről, hanem az isten honából származik. Ahhoz pedig, hogy oda vissza is tudjon jutni, halandó emberként kell hőssé válnia. Herkules tehát útra kel... Színes, vicces, aranyos, lendületes és elképesztően szórakoztató a „Herkules”, amelyet december 25-étől a tarjáni Apollo Moziban vetítenek. Sz. G.
