Nógrád Megyei Hírlap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)
1995-03-14-15 / 62. szám
1995. március 14., kedd Nemzeti Ünnepünk * 7. oldal „CSAK BOT ÉS VÁSZON, DE NEM BOT ÉS VÁSZON, HANEM...” Félszáz 48-as zászló a Hadtörténeti Múzeumban „Csak bot és vászon,/ de nem bot és vászon,/ hanem zászló.” A költő Kosztolányi Dezső sorait mintha az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc lobogói ihlették volna, hiszen sorsuk, fordulatokban gazdag történetük éppoly jelképes, mint maguk a becses ereklyék. elől a Veszprém megyei Somló várába evakuálták. Itt estek - a teljes magyar zászlógyűjteménnyel együtt - ismét „hadifogságba”. Moszkvából 1948-ban, a forradalom és szaGyörgyi, a zászlótár vezetője. Annyi bizonyos, hogy a lobogók mindegyikét használták, de csak alig két tucatról tudjuk, hogy kik harcoltak alattuk. A sebtében készült, egyforma Még a naptól is óvják ezeket a becses selyem zászlókat Kevesen tudják, hogy a magyar trikolór - a piros-fe- hér-zöld - használatát először az 1848-as forradalom tette törvényessé. Az áprilisi törvények XXL cikkének 1. paragrafusa mondta ki: „a nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik.” A királyi épületekről lekerültek a sárga-fekete Habsburg-zászlók, s később - nagy sietséggel - a nemzeti hadsereg számára is új lobogók készültek. Ekkor jelentek meg a többségükben fehér színű máriás vagy címeres selymek, szélükön piros-zöld díszítéssel. A szabadságharc ütközeteit végigszolgált zászlók túlnyomó többsége a világosi fegyverletétel után a Paskievics vezette cári csapatok zsákmánya lett. Az önkényuralom éveiben a nemzeti színek használata és a 48/49-es emlékek rejtegetése szigorú büntetéssel járt, így sokan kénytelenek voltak megszabadulni a „bűnjelektől”. A szabadságharc idejéből ezért is maradt igen kevés ereklye az utókorra. A kiegyezés ugyan visszaállította a magyar címer- és szín- használatot, de a 48-as hadizászlók csak 1941 tavaszán kerültek haza. A szovjet gesztus, a lobogók visszaadása arra szolgált - ma már tudjuk: eredménytelenül -, hogy Magyarországot semlegességre ösztönözze. A visszakapott relikviák azonban nem sokáig pihenhettek háborítatlanul: a zászlókat 1944-ben a harcok badságharc centenáriuma alkalmából kerültek ismét haza, a Hadtörténeti Múzeum üvegtárlóiba.- Mintegy félszáz honvéd-, nemzetőr- és forradalmi zászló alkotja az értékes gyűjteményt - tájékoztat Csákváriné Kotra zászlókon ugyanis csak a legritkább esetben tüntették fel a zászlóaljak jelzését. Ezért is különösen becses például a 15. honvédzászlóalj - a komáromi vár védőinek - lobogója, amelyről tudjuk, hogy Klapka György személyesen tűzte föl rá a ma is látható kitüntetést.- Értékes emlékek a foszlányok is, amelyek a honvédek által felszabdalt zászlókból maradtak ránk. Ezeket a legyőzöt- tek - hogy ne jusson az ellenség kezére - szétosztották egymás között. A kiegyezés után ugyan megkísérelték ismét összeállítani, de teljesen egyetlen esetben sem sikerült.- A zászlók, sajnos, igen rossz állapotban vannak. Nemcsak azért, mert többször is megjárták a hadak útját. Hanem, mert sietve, gyenge minőségű alapanyagokból - túlnyomórészt selyemből - készültek. A selyem általában száz évet bír ki épségben, de legnagyobb ellensége, a napfény hatására élettartama jócskán lerövidül. A kényszerű utazások ezért is sokat ártottak a gyűjtemény darabjainak.- A zászlók egyébként visz- szatérő vendégei a restaurátor-műhelyeknek, a múzeum szakemberei korszerű technikai eljárásokkal folyamatosan gyógyítják, konzerválják állagukat. A munkálatok azonban nagyon költségesek és időigényesek: egyetlen darab restaurálása egy évet is igénybe vesz. A Hadtörténeti Múzeum ugyan technikai okok miatt zárva tart, de a jeles évforduló alkalmából természetesen megtekinthetik az érdeklődők a több mint másfél évszázaddal ezelőtti csaták valóban naptól is óvott rekvizítumait. O. Zs. ARANYJÁNOS Nemzetőr-dal Süvegemen nemzetiszín rózsa, Ajakamon édes babám csókja; Ne félj, babám, nem megyek világra: Nemzetemnek vagyok katonája. Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád! Nem is adtam a lelkemet bérbe; Négy garajcár úgyse sokat érne; Van nekem még öt-hat ga- rajcárom... Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom. Fölnyergelem' szürke paripámat; Fegyveremre senki se tart számot, Senkié sem, igaz keresményem; Azt vegye hát el valaki tőlem! Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni. (1848. április) Száz, ötven és öt éve írták március 15-ről A Vasárnapi Újság cíni- lapján száz évvel ezelőtt a még élő „márciusi ifjak” - Jókai Mór, Vajda János, Degré Alajos és Dobsa Lajos - arcképét közölték az ünnep, március 15-e alkalmából. Az Országos Széchenyi Könyvtárban fellelhető korabeli újság megsárgult lapjain Vajda János vezércikkében ez áll: „Nem tudom, meddig tart 48 márczius idusa ünnepeltetésének szokása. Talán a félszázados forduló után meg is szűnik... Annyit látok, hogy jelenleg másminők az élő ivadék író eszményei: szerencsés kapaszkodók, okos önzők, akik házakat építenek, jószágokat vesznek és még a költők is jól megválogatják kit, mit énekeljenek meg? Ötven évvel ezelőtti, 1945. március 15-ei dátummal a könyvtár raktárainak mélyén a Szabadság lelhető fel. Az újság szerkesztője, Darvas József írta vezércikkében: „1848 óta az első szabad Március... Romok között, elpusztult falvak és városok, egy szétdúlt ország kövein állva, új Mohácsot megszenvedve, s mégis felfénylő szemmel és forró bizakodással köszöntünk Téged, szabadságvágyunk vezérlő csillaga. Zászlóink lerombolt falakon, üszkös, tört gerendák között lengenek. Szétdőlt házak téglaporát, elhamvadt otthonok pernyéjét szórja szemünkbe a lábadozó márciusi szél, de szomjasabb lélekkel és égőbb reménységgel soha nem hajoltak fényed felé magyarok, mint mi, ezen a külsőségekben fénytelen ünnepben... Még azok a márciusi fiatalok sem lesték így jöttödet közel 100 évvel ezelőtt, akik számára te voltál a Betlehemi Csillag, utat mutatva: a SzabadJókai Mór ság Bölcsőjéhez... Láthatod szabad Március, milyen mélyre zuhantunk. Talán a Te szellemed őrzött, hogy nem zúztuk magunkat halálra a szakadék fenekén, s hogy sebekkel telten botladozva, de mégis megyünk már fölfelé. A magyar szabadságnak eddig csak mártírjai voltak. Elbukott szabadságharcok, levert forradalmak, kivégzett vezérek, megcsúfolt milliók. Tőled várjuk új Március a mártírok után a győző hősöket, s a szabad jövőt építő népet.” Ebben a lapban a hírek között is érdekes címek bukkannak elő: „Megkezdődött a harc Berlinért”, „Sztálin Marsall háromszázadik napiparancsa”, „Összehív- Petőfi Sándor ták az Ideiglenes Nemzetgyűlést, "Az orosz nyelv rendkívüli tantárgy lett az iskolákban”, „Újabb öt nyilas a Néptörvényszék előtt”. A közelmúlt történelmét, a rendszerváltáshoz kapcsolódó 1990-es március 15-ét a Magyar Nemzet krónikásai így örökítették meg: „Március 15-ét ünnepelve búcsúztak a képviselők. Ünnepélyes hangulat fogadta a honatyákat az ülésen. Öt esztendős ténykedésük alatt alighanem először fordult elő, hogy nem a "cselédlépcsőn", hanem a főlépcsőn vonultak be a Tisztelt Házba. Már akik. Mert 44 honatya nem tartotta szükségesnek, hogy elbúcsúzzon attól a politikai küzdőtértől, ahová őket egykoron azért választották, hogy rábólintsanak a felettes politikai akaratra. A leköszönő parlament március 15-ei ünnepi megemlékezése a Kossuth téren folytatódott. A Rákóczi-induló és a Himnusz hangjai után az állami vezetők , Kossuth Lajos Pilvax kávéház, a forradalmárok szent gyülekezőhelye koszorút helyeztek el a Kos- suth-szobor talapzatán. Többek között Szűrös Mátyás a Magyar Köztársaság képviseletében, Fodor Ist\’án a Magyar Országgyűlés megbízott elnökeként, Németh Miklós miniszter- elnök és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes, Pozsgay Imre államminiszter, Roszik Gábor és Debreczeni József az' MDF parlamenti csoportja nevében...” Szűrös Mátyás ideiglenes államfő beszédéből idézünk: „1848 márciusa történelmünk nagy pillanata, amely újra és újra felragyog és híveket toboroz Magyarországon. Nemzetünk sokszázados kitörési kísérleteinek tapasztalatai arra intenek: minden téglára és tartóoszlopra szüksége van az olyan nemzeti hajléknak, amely otthona lehet e száz viszály tépte országnak és a benne élőknek. A békés átmenet, a rendszerváltás sikere - netán kudarca - múlhat azon. hogy felülkerekedik-e a társadalmon az összefogás szelleme és ereje, vagy nem.” N. Zs.
