Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
4 HEnunu LÁTÓHATÁR 1991. ÁPRILIS 27., SZOMBAT Mai palóc mesék Kovács, a stüszi vadász Kovács egyre feljebb haladt a társadalom ranglétráján. Először fuvarosként kezdte, volt egy lova meg egy kocsi, majd a lónak párja is lett. A Tüzépről fuvarozta haza a szenet és az építési anyagot. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy a fogatot teherautóra cserélje, gyorsan megtette. Neki szerencséje volt, mert a fuvarozás komoly üzletnek bizonyult, és Kovács megfogta az Isten lábát. Következő lépése már egy kamionvásárlás volt, melyet követett egy másik, úgy, hogy öccsét is volán mögé ültette. Közben beszállt néhány kft.-be és onnan is szépen csordogált a pénz. Mindez nem lenne probléma, ha a megnövekedett gazdagság Kovács jellemét nem befolyásolta volna. Befolyásolta bizony, és nem is pozitívan. O maga nem vette észre, de a barátai ismerősei mind gyakrabban csóválták a fejüket, ha Kovácsra terelődött a szó. Lassan el is kerülték, amit a szóban forgó személy úgy konstatált, hogy irigyek sikereire, és a pénzére. Azt nem vette észre, hogy különböző allűröket vett fel, drága cigarettát szívott arany dobozból, estélyeket adott hasonló újgazdagok részére, csuklóján arany karkötő csillogott. Amire legbüszkébb volt, hogy felvették a helyi vadásztársaságba. Azonnal csináltatott egy vadászöltönyt, vett egy stüszi kalapot, és peckesen masírozott — vállán puskával —végig a főutcán. Ez volt az a pont, ahol ismerősei szerint betelt a pohár. Egy alkalommal, amikor szintén így pompázott, megszólította az egyik kocsmáros az utcán. — Kovács úr nagy az én problémám. Ivóm gerendái közé belülről befészkelte magát egy kuvik, és nem tudom onnan elüldözni. A forgalmam is megcsappant, mivel az emberek babonásak, olyan helyen nem szívesen iszogatnak, ahol a fejük felett van a halálmadár. Ön komoly vadász, jöjjön el egy nap, és meglátja a kuvikot, amint a gerendán tanyázik. Kovács megígérte, hogy másnap délelőtt bemegy, és szóhasználatával „lerendezi” a problémát. Másnap már izgatott csoport várta az ivóban. Kovács magabiztosan — ahogy egy igazi vadászhoz illik —érkezik a kocsmába. A kocsmáros megmutatja a gerenda tetején üldögélő madarat. O veszi a puskáját, már éppen készül lőni amikor megszólal mellette egy öreg cigány: — Hát az olyan magasan van, hogy ne egyek több ürgét, ha a vadász úr azt lelövi. Ez szíven ütötte Kovácsot. Egy lövéssel leveszem onnét, és már nyújtotta fogadásra a kezét. Szinte kivétel nélkül mindenki fogadott vele. Amikor ezen túl volt, újra felemelte a puskáját, hosszasan célzott, aztán dörrent a fegyver. A madár mintha mozdult volna, de szilárdan ült tovább a helyén. Kovács nem tudott beletörődni a verségbe, újabb fogadást ajánlott úgy, hogy megduplázta a tétet. A többség ezt is elfogadta. Hosszú célzás, majd újabb lövés. A kuvik megint mintha megmozdult volna, de maradt. Kovácsnak habzott a szája az izgalomtól, és a dühtől. Még kétszer próbálkozott, majd dühösen zsebébe nyúlt, kivett egy ötezrest, az asztalra dobta, majd elviharzott. A kocsmában kitört a nevetés. A hangos hahotázást a kocsmáros hangja törte meg: — Emberek! Mielőtt beletemetkeznének az ivásba, hozzunk egy létrát és vegyük le azt a kitömött madarat, mert ez a hülye képes visszajönni, és ha rájön a csalásra, maguk szomjan halnak. Soós Géza Orchideafa az udvaron Szécsény. Nem mindennapi látványban lehet része annak, aki Szécsényben, a Bem apó út 10. szám alatt lakó Fóri Lászlóék udvarára tekint. Amazonasi hangulatot varázsol oda az errefelé botanikai ritkaságnak számító orchideafa, amely ezekben a napokban virágzik. Becslések szerint legalább másfél ezer hófehér orchijét 1962-ben ültették el, és már ki akarták vágni, mivel sok éven át nem hozott virágot. Három évvel ezelőtt viszont virágba borult az orchideafa és három-négy hétig pompázik, illetve a reggeli órákban jellegzetes illatot áraszt. Az orchideabimbókat már a tél elején hozza a fa, amely nem fagy el, és április tájékán gyönyörködteti az Dolgozni — szépen Hallgatom a rádiót. A narkomániát kiválthatja például a sok munkahelyi probléma, vélte a pszichológus a „Drogambulancia” című műsorban. Életünk felét a munkahelyen töltjük — már ha van. Ma már a munkanélküliség is ugyanolyan nyomasztó, mint a rossz munkahelyi légkör. A pszichológus az tanácsolta, hogy keressük meg a magunknak legmegfelelőbb munkát, amely kielégít, boldoggá tesz bennünket. Ha pedig nem szeretjük munkánkat: törődjünk bele, vagy keressünk másikat. Ha a beletörődést választjuk, otthon foglaljuk el magunkat azzal, ami örömet okoz, pl. kiskert, házimunka, nyelvtanulás. Ez mind nagyon szép, da valamit elfelejtett az egyébként jószándékú ember hangsúlyozni. Türelem és szerencse kell sok mindenhez — így a megfelelő munka és munkahely kiválasztásához is. G.É. Egy nyugati cég bejárata előtt munkásszobor magasodik. Kérdezik az oda látogatók a tulajdonostól, miért éppen a munkást formáztatta meg? A válasz rövid volt! — Én mindent nekik köszönhetek. — A modem ipari társadalom legnagyobb, legnépesebb osztálya. Becsülni a munkást annyi, mint a teremtést üdvözölni. Üdvözölni a holt, hideg anyagok életre hozóit. Azokat, akik otthont, meleget, fényt, civilizációt teremtenek. Szokás volt ilyen tájt a munkásosztályról cikkezni, emelkedett hangon beszélni róla. Szavakban volt atyáskodás, de munkájuk hasznáról mások döntöttek. A vas és acél országát, a cuppogó sárban épülő Sztálinvárost, a lakásától, a munkájától megfosztott deportáltakat, a falu nyakába a kollektív szegénységet nem a munkás akarta. Öt erre csak felhasználták, ígérve egy színesre pingált jövőt. Közben házalni jártak a politikusok, nyugati pénzért, kölcsönökért. így jött össze a csődtömeg, amelynek levét issza az egész társadalom. Keserves gondolatokkal küszködik most a munkás. Léttel, vékonyodó pénztárcával viaskodik. Komor és rosszkedvű, annak ellenére, hogy bepne erő feszül, értelem munkál, tettvágya lekötve. Az ámítás kora lejárt. A sok vihart kavart Zwack Péterre gondolok. Akit egykori gyárában kérdeztek kollégák sok évtizednyi távoliét után: „Hogyan lendítené fel a munkát!”. A tv-nek köszönKét Magyarország? Jókai Mór és Ady Endrei Van- e a magyar szellemnek még két ennyire ellentétesnek látszó alakja? A forradalmas Ady és a galambszelíd Jókai, akinek ugyan volt némi köze egy forradalomhoz, de végül az a világ emelte írófejedelmi trónra, melyet Ady támadott és leplezett le először a magyar irodalomban. Akármint is ítéljünk kettőjükről, mindenképp kénytelenek elviselni egymást, hiszen légvonalban talán csak harminc méter választja el őket. Jókai Mór kényelmes karosszékben ül. Zsinóros magyar ruhát visel, köpenyének redőzete dúsan omlik a szék támlájára, s onnan a földre. Bal kezében könyvet tart, jobbját a karfárahe- lyezi. Egy nyugodt és elégedett úr a századfordulóról. Kissé félrehajtja a fejét, mintha nem akarná a szembenlévő tekintetét elviselni. Ady Endre áll. Ellenszél tapasztja testéhez köpenyét, de tűri a szelet, karjait mellén ösz- szefogva dacol a viharral. Arca elszánt, kőmerev. Hanem mintha ő sem lenne hajlandó szembenézni ellenlábasával. Mintha ő is arra a pontra függesztené tekintetét, amerre Jókai fprdítja el a fejét. így állnak szemben egymással évtizedek óta Budapest egyik forgalmas ponján, az Andrássy úton, ahol a Liszt Ferenc és a Jókai tér összeér. így néznek a tömött buszokra, az araszoló kocsisorra, a magukba fordulva siető járókelőkre, akik nem emelik föl pillantásukat géniuszaink felé, legföljebb akkor nyújtogatják nyakukat böszme kíváncsisággal a hirtelen összeverődő tömegben, ha épp szerzői könyvégetés zajlik a téren. Jókai Mór 1921 óta üldögél a vörös gránit talapzaton, s nézi szelíd derűvel a lassan vastagodó fatörzseket. Ady Endre három évtizede ácsorog odafönn, s kerüli az írófejedelem trónjának látványát. Olyanok a szobraik, amilyenek a korok voltak, amelyikben felállították őket. Jókai az utóromantika jegyében faragtatok ki, s öntetett fémbe, Ady pedig még a szocreál jegyeit viseli alakmásán. Ha ma mintáznánk meg ezt a két embert, az írót bizonyára kevesebb cikomyával jelenítenék meg, a költőnek meg nem lenne olyan behemót, diktátoréhoz hasonló csizmája, s mindketten leszállnának az utca népe mellé a magas posztamens- ről. A szobrok olyanok, amilyenek: nem érdemes rájuk több szót vesztegetni. De a modelljeik? Ok vajon tényleg kétféle szellem, két Magyarország képviselői? Jókai Mór nem tudta, kicsoda Ady Endre. A poétasüvölvény még Nagyváradon újságírósko- dott, s borzongatta a begyöpösödött magyar agyakat, mikor az agg író a huszadik század első éveiben álmélkodott a kiépülő pesti Nagykörút három-négyemeletes bérpalotáin. O még látta az 1848-as Pestet, a középkori falak között élő kicsi várost. S hosszú pályafutása során szerkesztőként látott számos ifjú költőt. Ezek a századfordulós titánok azonban fittyet hánytak a hagyományokra, hódítani jöttek, s ha a lomha világ nem hajtotta meg előttük azonnal a fejét, megvetéssel tekintettek reá. A földből hirtelen kinövő falakra éppúgy, mint az egyik napról a másikra születő nagy vagyonokra. Ady Endre ellenben nagyon jól tudta, ki volt Jókai Mór. Olvasta is, szerette is őt. Ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van, sokat tanulhat az ember Jókaitól — írta egyik cikkében, s később az elsők között követelte, hogy a nemzet állítson végre szobrot nagy fiának. Honnan uszul ránk akkor ez a téveszme, ez a mindent szétszá- lazó, kizáró gondolkodás, amely szerint ez a két ember nem fért volna meg egymással. Hiszen Jókai Petőfi barátja is volt, azé a költőé, aki Ady szerepét töltötte be két emberöltővel korábban. Ha Ady születik Jókai kortársaként, ők lettek volna a forradalomban harcostársak. A nagy mesemondónak nincs más bűne, csak annyi, hogy alkalmazkodott tehetsége törvényeihez, s írt, ameddig csak tollat tudott fogni a kezében. Ady Endre engesztelhetlenül gyűlölte a csökött, elmaradott, soviniszta gőzökkel fertőzött régi Magyarországot, amelynek Jókai Mór kedvence volt. Ezek szerint Adynak gyűlölni kellett volna Jókait is, mégis mindig nagy szeretettel emlékezett meg róla, ahányszor tollára vette a nevét. Olyan írói nagyságot látott benne, amilyen egy évszázadban egyszer adatik egy népnek. Vagy egyszer sem. Nem a politikai szerepet is vállaló képviselőt tisztelte Jókaiban, nem Tisza Kálmán tarokkpartnerét. A teremtő géniuszt csodálta, akinek legfontosabb az alkotás volt az életben. Sőt, nemcsak tisztelte Jókait, ismerte is. Midőn az aggastyán ifjú hitvesével Váradra látogatott, ő köszöntötte egy hírlapi cikkben. Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar— írta Ady Endre, aki nem szokott meggyőződés nélkül efféle elismeréseket osztogatni. Találkozásukkor hálája jeléül az idős Jókai arcon csókolta a fiatal Ady Endrét. A régi, szabadelvű eszményeit el nem áruló író a gőgös maradisággal szembeszegülő költőt. Összetartoznak ők hát, ha holmi ellentét ékét szeretné közéjük verni a gyanakvó, s bizalmatlan utókor. Szobraik szemben állnak, de a szellemük azonos oldalon harcol ma is, még akkor is, ha ezt egyesek konokul nem hajlandók tudomásul venni. A két Magyarország egy és ugyanaz. K. L. MINDENKI MÁJUSA hetően ma is emlékezünk szavaira: —Jól megfizetném a dolgozókat. Igazán csak így szabad gondolni a legnépesebb osztályra. Szabad úgy lesz, ha oldódnak a nyomasztó napi gondok, s nem kell fortéllyal, ügyeskedéssel kiegészíteni a jövedelmét, loholni sikta után a mellékmunkára. A nincs előbb-utóbb bűnbe viszi az embert. S amikor munkaidőben meg pihenőnapon a főnök kacsalábon- forgó villájánál gyarapította a vagyont, végképp elveszítette a tartását. S ennek a munkásnak május elseje közeledtén felhívták a figyelmét a felvonulásra. A legkopaszabb vállalatnál is volt pénz transzparensre, a „nagyok” képeire, sok-sok piros vászonra. Kívánom, hogy május l-je ünneppel hódoljon a munkásnak. De viszolygok az emelvényektől, amelyek engem a múzeumokra emlékeztetnek. Órákat dekkolni egy mellékutcában, hogy amikor sor kerül ránk, elvonuljunk a bömbölő, zászlós tribün előtt, fürödve a megyei vagy országos krém joviális mosolyában. Ez megalázó. A munkás nem szívesen van ott, ahol lenéznek rá. Voltak kezdetben naiv, önképzőköri bohóckodások is a menetben. Hej, de kigúnyoltuk a nyugatot, a nagytőkét... Odaát nevettek, s most már mi is nevetünk a tegnapi önmagunkon, amely egy utópista politikába kergetett. Ifjúi hajlamaimat mindig is a sokaság vonzotta: a lányok repülő haja, lábuk szimetrikus szép mozgása, a majális. A költő után szabadon: én másmilyennek képzelem a rendet. Május l-je ne legyen kötelező, a krém szemléje. Áradjon a szív, a természet szabad mozgása. Valahogy úgy, mint a forrás hűsítő, a nap melegítő hatása. Azt gondolom, hogy ez csak emberi közegben, egymás közt mehet végbe. Ha sül is a réten, a ligetben a pecsenye, illatozik a törökméz, színes lufikkal futká- roznak a gyerekek, telik idő komoly felnőtthöz illő jó beszélgetésre is. Konvencionalitás? Igen, tudom, de ebbe ki-ki maga érzi bele magát. Az emberi élet titokvr- lág, de kellünk egymásnak. Ezért túlmenően a munkásünnepen, május l-je mindenkié. Örömmel olvasom, a Tarjáni Tükörben, hogy az MSZP május 1 -jén a Do- linkába majálisra invitálja a város lakóit. Remélem, az MSZMP volt több ezer becsületes tagja is elmegy a tarjáni ligetbe, s mindenkié lesz ez az ünnep, pártállás nélkül. Ma sokféleképpen beszélünk ugyanarról: megélhetésről, szakszervezetről, érdekekről. A hangerő, a fanatizmus nem segít, nem legyőznünk kell egymást. Érteni kell a másikat, a többet akarót. Mérlegeljük a kormány tetteit. Van okunk szigorúságra, de ne gyűlölködjünk, ez a mi népünknek sohasem használt. Az igaz gondolatot nem csupán az egyetem, a tudósi rang minősíti. Amit sokan mondanak, arra politikusnak, államférfiaknak fel kell figyelni. Mindig is ez volt a politikacsinálás alapja. Hát figyeljen mindenki. Sok májusra emlékezünk. Apáink beszéltek a csendőrökről. De láttunk az ég alján fenyegetően köröző helikoptereket, olyan megmozdulásokat, ahol több volt a hatósági ember, mint az emlékező. Reménykedem Petőfi szavaival: „Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s a föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert soha nem volt egy akaraton; ...” Felejtsük el a szlogeneket: a május színpompás volt és pazar. Jó lenne most ismét ráébredni arra, hogy mindenkiben munkál valami jobbító szándék: a: akarás. Él a remény talán mindenkiben, hogy ezt tett is követi. Gulyás Ernő
