Nógrád, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

ti Mikszáth Kálmán-emlékkiállítás Rimaszombatban Mikszáth Kálmán-em- lékkiállítást nyitnak meg november 6-án Rimaszom­batban a Gömöri Múze­um kiállítási termeiben az intézmény és a salgó­tarjáni Nógrádi Sándor Múzeum közös rendezé­sében. Jövőre lesz nyolc­van éve, hogy a „nagy palóc’’ eltávozott az élők sorából, az évforduló al- ’ kalmából 1990-ben Nóg- rád megyében is jeles ese­ményekre kerül majd sor. Voltaképpen ez a múzeu­mok közötti együttműkö­dés jegyében Rimaszom­batban megnyitandó ki­állítás is az évfordulós rendezvények részének tekinthető egy olyan köze­li városban, amelyhez Mikszáth Kálmánnak sok köze volt. A kiállítás ren­dezői igyekeztek is kiemel­ni az író életének e szaka­szát. így ez a tárlat elsősor­ban olyan irodalomtörté­neti bemutató lesz, amely bőven él művelődéstörté­neti — elsősorban iskola­történeti — kitekintéssel. Mindenekelőtt fotódoku­mentációs időszaki kiállí­tásról van szó, amelyben az anyagokat részenként, egy-egy jellegzetes tárgy­együttes vagy kifejező ere­jű tárgy köré csoportosít­ják. Aii‘ra vállalkozik, hogy megidézze azokat a leg­főbb életterületeket, ha­tásegyütteseket, amelyek meghatározó erővel bír­tak Mikszáth alkotó mű­vészetének alakulására. Ismeretes, hogy Mikszáth is, mint diák kötődik Ri­maszombathoz. Az is való­színűnek látszik, hogy a kiállítás várható közön­sége is a. magyar nyelvű iskolák tanulóiból kerül ki. Továbbá e rendezői szemlélet jegyében tudják leginkább beépíteni a Gö­möri Múzeum tárgyi és egyéb anyagát (iskolai szemléltetőeszközöket, tár­gyakat, értesítőket, eredeti korabeli lapokat, köny­veket stb.) a kiállításba. A kiállítást készítő dr. Kovács Anna irodalomtör­ténész muzeológus sze­rint, a rendezés sorén kö­vetnek ugyan bizonyos időrendet, de mégsem csu. pán kronolókiai képes­könyvet kívánnak adni, hanem megpróbálják ki­tapintani az egyes terüle­tek művekre tett hatását, művekben való megnyil­vánulását is. Mind a Nóg- rádban, mind pedig a Ri­maszombatban őrzött tár­gyakat, egyéb dokumen­tumokat e koncepció je­gyében használják, illetve mutatják be, lehetővé té­ve a látogatók számára nemcsak a tájékozódást, hanem az érzelmi kötődést is. A bemutatandó tárgya­kon, köztük például Mik­száth sétabotján, pipáján, fekete bőr levéltárcáján, szivardobozán és- szipká­ján, gyufásdobozán, az író fiainak játékán a csa­ládi kávéskészleten, mo­zsáron, gyertyatartókon kívül, amelyeket Nógrád- ban őriznek, ott lesznek a Gömöri Múzeum kincsei is, asztalka, tubákszelen- ce, pipa, zsebóra, asztali csengő, glóbusz, térképek, napóra, látcső, Fábry Já­nos szemléltetőeszkö­zei, és így tovább. S ko­rántsem utolsósorban bő­séges fotódokumentációs­anyag, valamint korabeli újságok eredeti példá­nyai is, a többi között a Vasárnapi Újság számai. S mindez csupán jelzés an­nak érzékeltetésére, hogy a rimaszombati kiállítás milyen gazdagságot kí­nál a látogatóknak. Ügy véljük, a Rima­szombatban rendezendő tárlat nemcsak a két in­tézmény, a Gömöri Mú­zeum és a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum termékeny együttműkö­désére, a kapcsolatok el­mélyítésére nyújt további reményt és ösztönzést, hanem méltó Mikszáth Kálmán életművéhez is. Gömör és Nógrád nem­csak a „nagy palóc” szű- kebb hazája, az itt élők számára változatlanul kö­zös feladat — az örökség ápolásán túl — az együtt­működés jelen és jövőbeli erősítése. (te) ÚTONJÁRÓ 0° O Szondy Palánk főterén J °. ° A szobrok sorsa többnyire „rázós úton halad előre” a majdnem botrányos indulás­tól (ávatástól) kezdve egé­szen a teljesnek mondható dicsőségig, persze sok ár­nyalat van ebben-.. A dicső­ség aztán gyakorta nem is más, mint a megszokás-elfo­gadás a közönség vagy rit­kábban a szakma részéről (szobrászművészet, kritika stb.) Mert ha a közönségnek tetszik a leleplezett, nos ak­kor... a kritikának, a mű­ítésznek többnyire éppen el­lenkezőleg. Így jár ma Dré- qelypalánkon a jó Szondy (esetleg) jó szobra az ottani kis főtéren. Szidják rendesen a helyiek. Még a nagy nyári kániku­lában találkoztam a szobor­ral (hagyományos kősíron felül fekvő vitézi alak) Sal­gótarján főterén. Volt még kis időm a találkozóig, kö­rüljártam a szabadtéri szo­bortárlatot. Emlékszem, Szondy síremléke fogott meg egyedül olyannyira, hogy még vissza is mentem ^ho­gyan gondolja a művész...?” (Kő Pál). Valaki a rekkenő melegben egyetlen- szál piros szegfűt tett a szobor-sír szé­lére. A vöröslő folt mégsem a vérre emlékeztetett, ha­nem az életre, a kegyeletre, sőt a szeretetre — talán a szoborábrázolás iránt is. Mi­lyennek láttam én akkor a mai Drégelypalánkon szinte mindenki által elmarasztalt Szondy-szobrot? Megdöbbentett kétségtelen az a mód, ahogy a „drégeli hőst” Kő Pál ábrázolja. Tet­szett az ötlet — emlék­szem —, hogy olyan valaki­nek állít síremléket a régi szép hagyományok (kiemel­kedő nagvjainknak, királya­inknak voltak ilyen síremlé­kei) nyomában járva akinek nincs valóságos sírja! Akiről történelmi tény, hogy leg­főbb tisztelője és gyilkosa. Ali teljes katonai pompával temette el ugyancsak a le­genda és az irodalom sze­rint a drégeli várhoz közeles (onnan lőtte tán’ be Ali a magyar várat erős ágyúival) Aranygombon. De a sír iga­zi helyét nem ismerjük. De Szondynak éppúgy álmodott minden nemzedék díszes szép sírt, ahogy azt Ali meg is adta a hősnek. Ám, ha a török katonai temetést-szo- kást hozzágondoljuk; egy le­szúrt díszes kopja jelzett csak föld alatt nyugvó vi­tézt az ellenségtől is megbe­csültén. Meddig marad le- szúrtan egy ilyen kopja? Szondynak tehát éppúgy nincs meg a nyugvóhelye, akármekkora dicsősége mel­lett sem, mint ahogy nem volt meg (s talán ma sincs) Petőfinek. De éppen Szondy — és Petőfi — akiket éltet a nép. a hagyomány, s őriz éppen ezért róluk kedve sze­rinti képet. Ez a Szondy megdöbben­tett emberi esendőségével. Semmi mokányság, semmi hősies póz, semmi szúrós-át- ható tekintet, semmi harci felállás, semmi... Semmi, ami pedig képzeletünkben talán mégis „az a bizonyos” Szondy; a hős, akit térden talál egy török puskagolyó, s akkor féltérden tovább harcolva vágja-aprítja a török fejeket le a porba mígnem... mellén is golyó üt sebet. És hát, a két apród! Milyen szép szoborcsoport lehettek volna. De n’em. Kő Pál Szondy-ja egy igazán elesett hős, egy lesoványo­dott vitéz, aki a harcban emberként állhatott helyt, s éppen olyan volt, mint min­denki más, aki nehéz sor­sot élt és kegyetlen kemé­nyen halt meg. Az újonnan felállított Szondy-szobor (no­vember 11-én avatja a hírek szerint maga Glatz Ferenc kultuszminiszter, akinek ép­pen az előbbiekből következ­ve talán soha ilyen nehéz dolga nem volt még), tehát az új Szondy Palánkon az embert test sebezhetőségét tpszi a hősiesség mellé, hogy még nagyobb legyen az ér­dem ,,ez a semmi kis em­ber, ez a kicsavarodott lábú, horpadt mellű, nagykezű szerencsétlen volt kénytelen hősként halni akkor...” S hányszor még azóta is a cseppet sem hősi alkatok (de ugyan mi az, hogy „hősi al­kat”? ! nem muszáj Herkules mindenki, aki az életet nem választhatja?) Mert, ha valaki mégis a művészi tehetetlenséget gya­nítaná e szobor körül —• nagyot tévedne. S még na­gyobbat, ha valamiféle nem­rég divatos deheröizálást, hőstelenítést sejtene meg a kősír mellett- Vagy a mű­vész akarnokságát, hogy ..ne­sze nektek Szondy, majd én megmutatom...” A halál ret­tenetes értelmetlenségét, a kiszolgáltatottságot (is) elénk adja Kő Pál Szondy-ja. Le­het a többi állongó (majd azt írtam ágáló) Szondy-szo­bor az élő. a még harcoló vitéz valamiféle idealizált kéne. A drégelyi szobor a halálé. A becsapott embernek állít emléket. Akinek meg kellett! halni, bár harminc- egvnehány makacs évével még biztosan élhetett volna s szívesen. Minden erőszak­kal leölt hős ilyen véeérvé- nvesen esendő, szánalomra érett, amikor már nem emel­heti kezét, s benne a kardot. Éppen ez ragadott meg. Hallottam aztán furcsa hí­reket mielőtt a minap ki­mentem magam js Szondyt nézni. Hogy kritikaként? a helybeli gyerekek — utalás a cseppet sem hősies testtar­tására ott a kősír tetején s főként mégis öregségére, so­ványságára — zsíroskenye­ret és almát tettek a kezé­be, szájába... Igaz, nem igaz, nem tudom, de hihető, ahogy a helybeliek vélekednek szobrukról. A költségeket fő­ként a megye állta, az alko­tó tudtommal az egyik fő­díjat is megkapta a nyári tarjáni szoborkiállítás zsű­rijétől. Más kérdés?, hogy az akkor már régen a megye tulajdonában volt. hiszen megrendelése is volt rá (tu­domásom szerint) a művész­nek a megyétől. Tucatnyi ember rendezte a terepet a szobor környékén a kis palánki téren. A szo­bor — talpazattal — sírkővel egyetemben akkor már a szi­lárd alapon fent állt. Ki­csit emelt szinten, tehát szemmagasságból nézve tel­jes alakos profil látszik be­lőle- Valóban nem hason­lít mondjuk az egyik legis­mertebb szoborhoz Szondy- rói (a Magyar Nemzeti Ga­léria tulajdona) Kocsis And­rás szobrához, ami viszont mindenben ellentéte a mi Szondvnknak, ha ugyan a miénk? Ha ugyan valaha is elfogadjuk-elfogadja a kö­zönség. Egy sereg dolog jut ilyenkor eszébe az embernek, s mind a szobrokról, szól... Kaparászott körülötte az a tucatnyi munkásember, na­gyon immel-ámmal. nagyon kedvetlenül, sok megjegy­zést hallhattak már az arra- iáróktól. Kő Pálról meg az a hír a közeli Gyarmaton, hogy nekibúsult maga is bántja, hoey rossz a fogadtatás ép­pen a dréeelvpalánkiak ol­daláról. ..Rázós úton” halad­nak « szobrok többnyire a dicsőség felé. Vagy az elfo­gadás révjébe. Szoborsors. * I Ádáz Ali tábora durrogott úgy Czuczor Gergely versé­ben, amint a maiak körbe- kritizálják ezt a kényszer­hős szegény Szondyt. „Hadd zúgjon az álgyú!” mondja Arany s vele mi. T. Pataki László I mM „Fúj a szél, táncol a tá­nyér a borbélyműhelyek előtt” — írta Petőfi Sándor Téli világ című versében. Igen, táncol, mert — állí­tólag — ,,megölte valaki ma­gát. az hozta ezt a rút időt”. Hol van ez már? Viszont Tóth Ernő fodrász­mesternek még volt régi réz­tányéra Karancskesziben. Nem is olyan r-égen ez azt jelentette, hogy ha valakinek egy kádfürdős üzlete volt, akkor egy tányért tett ki, ha két kádfürdővel rendel­kezett, akkor kettőt, ha há­rommal, akkor hármat. Ha kint volt a tányér, akkor volt melegvíz-szolgáltatás. Ehhez még azt is tudni kell hogy a fodrászok régen bi­zony még orvoslással is fog­lalkoztak. Ez már tényleg a régmúlt. Később csak az üz­let megnyitását jelentette a tányér. — Én is kiraktam, ami­kor 1943-ban megnyitottam az üzletemet a faluban — mondja a mester. — Űri fodrász, ezt írtam ki. Ehhez a nyitáshoz is fűző­dik egy kedves történet. Nem sokkal a nyitás után belépett egy helybéli ember. — Engem elfogad-e ven­dégnek? — kérdezte. Majd . hozzátette. — Mert én nem ! vagyok úriember. \ Vers és réztányér — Bacsika, ez nem azt jelent) — nyugtatta meg a mester. Persze, a történet nem is olyan furcsa azoknak, akik a két háború közötti világ­ban éltek. Az „úriemberek” ugyanis a régi Tarjánban, mint mindenütt az akkori Magyarországon, bizony, meghatározott helyekre jár­tak, emelvén a kiválasztott üzletek eleganciáját és hírét. Maga Tóth Ernő is ilyen üz­letekben tanulta ki a szak­mát. Az 1923-ban Egyházas- gergén született fiú 1937-ben került fodrásztanulónak Sal­gótarjánba. Először a Ka- rancs utcába Petrovics Fe­renchez, majd innen Godó Bélához a Duda cukrászda mellé aztán Baráti Lajos fodrászüzletében dolgozott, míg ki nem került Karancs- keszibe 1943-ban. A mester- vizsgát közvetlenül ez előtt tette le Pesten egy -szigorú mestervizsga-bizottság előtt kiváló eredménnyel. S bi­zony, ma is jól emlékszik azokra a hajdani üzletekre és előkelőségekre, akiket fo­gadott. Köztük például dr. Forster Kálmánra, Salgótar­ján akkori polgármesterére. De tisztelhette a vendégek között dr. Szerdahelyi Lász­lót, a bányakórház főorvo­sát, aki — úgy mondták — elsőként használta a penici- lint Salgótarjánban. — Megemlíteném még Légrádv Béla földbirtokost, aki Karancsberénybői jött be hozzánk szépítkezni saját nyolcszemélyes kocsijával — teszi hozzá- — Ez akkor szenzáció volt. Igen, ilyen gépkocsija csak Horthy Mik­lós kormányzónak volt Ma­gyarországon, saját kerekein jött Németországból. Gondolom, ezek után nem is olyan érthetetlen a falu­si vendégek kérdése 1943- ban Karancskesziben, ahol Tóth Ernőt azóta ugyancsak megszerették. Benne volt az ipartestület­ben. alapító tagja a KIOSZ- nak, amiben vezetőségi tag­ként is tevékenykedik, több szakmai kitüntetést mondhat magáénak. Kilenc tanulót neveit föl, akik közül öten a legjobb eredményt érték el. Benne van a tanulóvizsga­bizottságban és a fodrász­mestervizsga-bizottságban. Idén ott volt Budapesten a KIOSZ 40 éves évfordulója alkalmából rendezett talál­kozón, a Tv is mutatta. És amire a legbüszkébb, ma is szemüveg nélkül dolgozik saját műhelyében. Egyházas- gergéről, Mihálygergéről, Ipolytarnócról, Litkéről, Nóg- rádszakálról, Karancslapuj- tőről és még ki tudja hon­nan járnak hozzá a vendé­gek, még Tarjánból is, ahol tanár fia él. Minden érdekli, ami a közre tar­tozik. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy két-három év óta verseket is ír. Ezek fő­ként életképek, kis hétköz­napi történetek életről, ha­lálról, évszakok múlásáról, szerelemről és — szeretetről. — Kell, hogy az életben a szeretet éljen, mint dinnyé­ben a mag — mondja. — Szeretni nagy dolog, annak is, aki szeret, annak is, akit szeretnek. Álljon itt egy vers is, a Búcsú nagyapától című: ,,Nagyapánk is sokat mesélt, őzikéről mesélt nekem Állatokról sokat mesélt, állatokról, emberekről Jaj de sokat mesélt szegény Nem mesél már, nem is beszél Földön túl van már, mint neném A földről is sokat mesélt Jaj, de szerettem is szegényt De jó volna, ha még élne Ügy mint régen megcsókolnám És szívemből cirógatnám Nem mesél már, nem cirógat Fölvetették őt, mint nenét Sajnálom is őt, mint nenét Hallgatnám én még a mesét Mondjál el még egy szép mesét.” Ennyi a vers. A többi is hasonló. Egyik a föltámadó őszi szélről szól, ha vége van a nyárnak, másik egyenesen a szürke lóról, amivel szé­nát hord a dalos kedvű bor­bélymester. Bizony: „Nagy munka ez, szép munka ez kocogok is én Marakodin is csodálták Ügy mén mint a szél” Igen, szeretni kel] az életet, hogy az élet is szeressen bennünket. Otthon kell len­ni a világban ahhoz, hogy kitáruljanak előttünk csodái. Mert minden ellenkező lát­szat ellenére a világ ma sem csodátlan. csak a szemünk — és szívünk — nem igen nyílik mostanában a látásra- Mert félreértések elkerülése végett jegyzem meg, nem is annyira a versek lényegesek itt, Hanem maga az ember, aki sokat lát. — Akj a versemet érti, az költő. Nem ez a véleménye, Tóth úr? De igen. És nem is a ver­sek miatt. Elsősorban azért ahogyan a világot látja. — Nem tudom, tetszett-e már arra gondolni, hogy a nyárfalevelet másként fújja a szél, mint az akácét vagy az orgonáét, mert ezeknek már keményebb a szára. A nyárfának pedig olyan gyen­ge, hogy szél sem kell, már mozog. — Megvan-e még a réztá­nyér? — kérdezem. — Már nincs, szegény Tar Bandinak adtam oda. A felesége, Irénke nálam ta­nult. Tóth Ernőhöz, a versíró mesterhez sokan járnak Ka- rancskeszibe. Vajon, ő kihez jár? — Én Tarjánba, a Pécskő- be járok Egyed Jánoshoz, régen ő is a tanulóm volt. Sokáig elhallgatnám ezt az embert. Érdekes, mitől lehet az. hogy a régiek még tud­nak mesélni. T. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom