Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
Száz éve született Szép Ernő A száz éve született Szép Ernő sajátos aktualitását az adja, hogy a magyar színház az uiótbi években felíedezte szellemi rokonságát a manapság divatos groteszk és abszurd drámákkal. 1884. június 30-án született Huszton. Pályáját költőként .kezdte a Nyugat nagy nemzedékének árnyékában. Első verseit Babits, Kosztolányi, Krúdy, Tóth Árpád méltatta. „Boldogok azok, akik a csengettyű első jeladására megértik Szép Ernő verseskönyvének felnyitásakor, hogy valamely különös élmény előtt állanak. De azok sem mondhatók boldogtalanoknak, akik végigutazván Szép Ernő könyvén: elgondolkozva hajtják le a fejüket, mint valamely állomáson, ahol mác eok év óta nem voltak. Ejnye, le bűvészinas, hová is ragadtál, mikor gyanútlanul kezet fogtunk veled! Valamit tud ez a költő, amit 1928-ban senki se tud Magyarországon. Azt javasolja, hogy a Dunát ibe kell deszkázni, hogy senki se mehessen neki. Hm.” Krúdy Gyula, a Szép Ernő emberi-költői lényéhez talán legközelebb álló kortárs szavai a lényeget fogalmazzák meg. A szerény hangú költő — akinek költészetét Kosztolányi „csodálkozó lírának” nevezte — finom, érzékeny, visszahúzódó egyéniség volt, aki egyetlen „vég nélküli ájultságból” riadt a valóságra. Művészi alkatának két legjellemzőbb vonása: a nosztalgikus vágy, «mellyel az életet ábrázolja, és a groteszk realitás, amelybe ezek a vágyak torkollnak. ■— Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A tópart amolyan kora ta- vaszias volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A fiú egy nyugágyban ült és írt valamit. A lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a fiúra. Majd hirtelen felállt és odalépett hozzá. — Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A lány csodálkozva olvasta - kezdősorokat. — És mi van, ha nem jövök ide? — Ide kellett jönnöd. — Miért? — Mert egyedül vagy. Mert unatkozol. Mert kíváncsi vagy. — Nem vagyok kíváncsi. — Akkor miért jöttél ide? — Zavarok? — Folytasd inkább. \ fiú felállt és a lány kezébe nyomta a tollat. A lány leült. Elgondolkodva nézte a papírt, majd kis habozás után írni kezdett... Később együtt ebédeltek. A fiú úgy rendelt, mintha már régóta ismerné a lányt. Talán nászutasoknak is nézhették Szép Ernő portréja Az álmok iránti vonzódásnál csak realitásérzéke volt nagyobb. Ez a furcsa kettősség adja életművének kulcsát: a valóság aprólékos pontosságú érzékelését és az ettől való visszahúzódást az álmok világába. írói erényei éppen abban rejlenek, hogy bevallja az illúziók csődjét és az álmok elvesztésének fájdalmát. Ezért sokan — köztük Tóth Árpád is — dekadensnek tartották az induló költőt, holott a vidékről Budapestre került fiatalember épp a gyermekkori éden elvesztését, a nagyvárosi ember magányosságának élményét énekelte meg korai verseiben. Ez a magányosságérzés későbbi műveiben — a versekben, novellákban, drámákban — is visszatér. Lírájának és prózájának élményanyaga egyrészt gyermekkori környezete, a falusi tanító apa és a család nyomora, a hajdúsági kisközségek mikroklímája, a dzsentri Magyarország bom- ló-züllő-hanyatló világa. (Amelynek oly találó szatírája a Patika jelképes nevű faluja, Laposladány.) A másik élményforrás a század eleji, modern metropolissá fejlődő Pest kávéházaival, színházaival, orfeumaival, szerkesztőségeivel és jellegzetes emberpéldányaival. A visszatérő Szép Ernő-i hőstípus az álmodozó, életidegen, naiv és szegény fiatalember — Csa- csinszky Pál, Balogh Kálmán —, aki szürke, hétköznapi életét nem tudja összeegyeztetni az álmokkal. A klasszikus Szép Ernő-i nőalak Tóth ManTamási Orosz János: ci, a szegény sorsú, ártatlan fiatal lány, aki elzüiléséoen is őrzi a szerelem utáni vágyat. A naivan ábrándos költőben — aki Kosztolányi szerint „kalászt hozott a líra meddő mézeire” — keserűen ironikus drámaíró élt. Drámáiban benne van mindaz, ami költészetéből hiányzik: a pontos, hű korrajz és a társa- dalombírálat. 1918—22. között három darabot írt. életművének csúcsait: Patika, Lila ákác, Vőlegény. Ezekhez kapcsolódnak az egyfelvonásosok (Május, Kávécsarnok, A has- beszélö), és a kevésbé ismert darabok (Aranyóra, Azra, Az egyszeri királyfi). A drámai líra és groteszk tökéletes arányú ötvözetei. Sajátos színpa^ di stílusának gyökerei a pesti kabaréig és a francia .szürrealista líráig nyúlnak vissza. Művészete tudatosan merít a néndalok naivitásából, és abból a fajta „primitivizmusból”, amely francia kortársának Francis Jammfs-nak is sajáti.a, de az ő primitívsége — jó! látja Tóth Árpád — „komplikáltabb és rafináltabb s egyúttal sötétebb és boldogtalanabb”. A látszólagos egyszerűség tehát bonyolult, nemegyszer ellentétes érzelmeket takar: a Szép Ernő- hősök mindig remény, halálvágy. öröm, életundor és boldogságvágy között vergődnek. Felfokozott, gyakran eltúlzott szenvedélyeiket az irónia menti meg a hamis szenvelgéstől. Viselkedéspózaik felszínessége mögött filozófiai mélységek rejtőznek. A Szép Ernő-i világ egyszerűsége tragikus abszurditást takar. Ezzel megelőlegezi a abszurd dráma klasszikusainak szemléletét és stílusát. Nyelve — a pesti zsargont éteri lírával egyesítő, idegen szavakat, kabarépoénokat, szójátékokat, viccelemeket felhasználó nyelv — sajátosan öntörvényű. Legnagyobb szerkesztési újdonsága darabjainak párhuzamos dialógus- technikája. amelynek lényege, hogy mindenki a kapcsolat- teremtés halvány lehetősége nélkül érintkezik egymással. Erre épül Beckett, Ionesco, Mrozek színpadi újítása. Az elidegenedés kifejezésének hatásos írói eszközével korunk drámaírói is szívesen élnek. Ez az oka Szép Ernő napjainkban újjáéledő színpadi reneszánszának. Az 1953-ban méltatlanul elfeledve meghalt drámaköltő újrafelfedezéséhez a hetvenes-nyolcvanas évek abszurd drámai irányzatára volt szükség. Szép Ernő méltán tekinthető a hazai groteszk előfutárának. Ézsiás Erzsébet Jegyzetek a fegyelemről — Apa, játssz velem! — kérlel a lányom. — Nem lehet, kicsikém. Holnapra meg kell írnom ezt a cikket. — Miről szól? — A fegyelemről — eresztem el magam egy pillanatra. — Csakugyan, a-ti osztályotokban milyen a fegyelem? — Hát bizony — sóhajt fel —. eléggé fegyelmezetlen »sz- "tály vagyunk!... — És hogyan? — kezdek figyelni. — Hát ha a tanár késik, zajongunk, átkiabálunk egyik padsorból a másikba, mindig bejön valaki, hogy legyünk csöndben. — És' akkor csendben maradtok? — Egy darabig. Attól függ, milyen a vigyázó. A múltkor például a Gál Eszter volt a hetes, neki nagyon jó humora van. le tudja kötni a figyelmünket...! Meg még a Hajdú Árpádra hallgatunk. Legtöbbször őt szokták kiállítani. — Es őrá miért hallgattok? — Azt nem tudom — von vállat kilencéves lányom. — Vajon miért őt állítják vigvázónak? — firtatom. Lányom erre sem tud válaszolni. További kérdéseim nyomán a következő kép rajzolódik ki: a kisfiú nem jó tanuló, nem is különösképpen fegyelmezett, sőt meglehetősen fegyelmezetlen, de igen szolgálatkész. és a tanárok megszokták, hogy rá mindig lehet számítani. * Lányom harmincnyolcad magával jár a harmadik osztályba. Hogy ez önmagában kerek rémtörténet, arra akkor jöttem rá, amikor egy falusi tanító — akinek ugyancsak harmadikos tanítványai remekül beszélnek, folyékonyan és kifejezően olvasnak — arról panaszkodott, hogy osztálylétszáma az utóbbi esztendőben harminckettőre duzzadt, s ez aggasztó mértékben veszélyezteti oktató- és nevelőmunkájának hatásfokát. De mivel, hogy nem rémtörténeteket szándékoztam írni, ideje rátérnem eredeti mondandómra. Az utóbbi hetekben alkalmam nyílt bepillantani két sajátos tanterv szerint tanuló alsó tagozatos osztály munkájába. A Zsol- nay-kísérlet néven ismert anyanyelvi nevelési módszert láthattam közelről és belülről néhány harmadikos órán. E módszer igyekszik életszerűbbé tenni a tanulást, játékos munkahellyé az iskolát — legalább is annak alsó osztályait. Tíz óra előtt léptem be az osztályba, tizenkettő után távoztam onnét. % Ez idő alatt nem hallottam hangos szót, nem láttam féktelen mozdulatot. Sem unatkozó arcot, sem feltűnéskeresést, sem figyelmetlenséget, sem szorongó figyelmet. Annál több nagy buzgalommal végzett önálló murikat, és felszabadult légkörű csoportos tevékenységet. Az Osztálynak egy közös, tanórán kívüli élményét kellett a gyerekeknek feldolgozniuk. Az egyik csoport a táblára irva foglalta rendszerbe a frissen gyűjtött ismereteket, a másik a helyén fogalmazott, a harmadik pedig a tanítónőt ülte körül, hogy együtt tisztázzanak bizonyos nehezebb fogalmakat. Később dia- és írásvetítővel dolgoztak, mások a kézikönyvtár köteteiből gyűjtöttek adatokat valamilyen feladat megoldásához. Az óraközi szünet is úgy telt el, hogy alig vettem észre: nem jelezte zajongás, rohangálás, lökdösődés. Néhányan kimentek, volt, aki a helyén pihent, a többiek valamilyen játékot mutattak be a tanítónőnek, vagy magánügyeiket mesélték neki. Nem mondhatni, hogy ez a módszer kevesebb munkát ró a gyerekre a hagyományosnál. A nevelőtől pedig különösen sokat követel: úgy kell megszerveznie óráit, hogy minden tanuló éppen olyan és akkora feladatot kapjon, ami megfelel pillanatnyi teljesítő- képességének. Így a gyerek soha sem érzi azt, hogy követelnek tőle, hanem azt, hogy megmutatják mit, hogyan kell csinálni. Miért természetes, hogy akarja is, amire tanítják? Alighanem azért, mert ebben a közösségben természetes a munka — akár az egészséges szellemű családokban. Az is igaz: nem harminc fölötti az osztálylétszám, itt még a nevelő mindenkivel közvetlen kapcsolatot tud tartani. ★ Hasonló benyomásokat szerezhettem egy másik kísérleti osztályban. Itt a környezetismereteket egyesítik úgy a technika tantárggyal, hogy minden gyerek önállóan dolgozhat minden eszközzel. Olyan másodikos órát láttam, amelyen — a játéküzletekben is kapható — optikai épi Ló- doboz elemeiből távcsövet állítottak össze — egyelőre tanári segítséggel. Ismétlésképpen aztán ki-ki a saját tempója szerint építhette meg a korábban már „tanúit” sztereó dianázőt. Kell-e bizonygatnom, hogy ezen az órán sem történt fegyelmezetlenség. Az lenne példáim tanulsága, hogy a fegyelem az oktatás „infrastruktúrájának” kérdése? Oktalanság lenne napjainkban költségigényes megoldások mellett kardoskodni. De ugyanekkora hiba volna bármiféle nevelési feladatot a •társadalmi mozgástól elszigetelten szemlélnünk. Ami kor felnőttként egyre bonyolultabb technikai eszközökkel dolgozunk, ugyanakkor egyre nagyobb szükség van személyes. adottságaink kibontakoztatására — s egyre jobban fölismerjük, hogy ennek alapfeltétele — érdeklődésünk és érdekeltségünk figyelembevétele —, akkor e természetes mozgatóerőket nem szabad figyelmen kívül hagynunk nevelési gondjainkon való töprengéseinkben sem. A fent említett példák azt a gondolatot sugallják, hogy a fegyelem nem negatív, hanem por zitív fogalom: nem visszafogottságot, önmérsékletet jelent elsősorban, hanem éppenséggel fokozott aktivitást, célratörő erőösszpontosítást valamilyen értelmes tevékenységben. Természetesen minden embercsoportban — a gyerekek között is — lehetnek olyan sérült személyiségek, akik az értelmes célok felismeréséig sem jutnak el. Az ő dolguk részben orvosi kérdés, másrészt azonban nagyobb beilleszkedési esélyt nyújtsanak számukra a játékosan „fel- nőttes” munkaformák, mint a gyerekesen (vagy éppen fel- 'nőttesen) „iskolásak”. Ismerünk már néhány eredménves kísérletet, de állandóan keresnünk, alakítgatnunk kell a célravezető módszereket. Trencsényi Imre Orbán Dezső kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában ALMOK volna őket; egymáshoz tartozókként ültek az asztalnál, néha összenevettek; otthonosság érződött minden mozdulatukon. A fiú szótlanul hallgatta a lányt, aki szinte lélegzetvétel nélkül beszélt: — Tegnap délután jöttem le. Egy hétre. Olyan jó megszökni Pestről. A telefonoktól, a kíváncsiskodóktól. Júliusban utazom nyugat-európai turnéra. Addig elbújok egy kicsit. — Híresség lehetsz...? — A! Csak énekelek. És megnevezett egy-két számot. A fiú ismerte a dalokat, de nem nagyon tetszettek neki. Ezen elvitatkoztak egy ideig, majd a fiú fizetett. Elhatározták, hogy keresnek egy kicsi, hangulatos presz- szót. Felálltak. Két lépés után a lány hirtelen megtorpant. — A füzeted! A fiú visszement, mosolyogva nyúlt a füzetért. Belelapozott, elolvasta a lány mondatait, majd előszedte a tollát... — Kényelmes szobád van, — Egy hétre megfelel — bólintott a lány és az ablakhoz lépett. — Gyönyörű a kilátás. A fiú odament hozzá. Lágyan megcsókolta a lány tarkóján a barna hajszálakat. Megérezte a hozzá simuló testet, ujjai lassan siklottak a kicsi, lüktető mellek felé... Csendben feküdtek egymás mellett. A lány befúrta fejét a fiú hóna alá, úgy kérdezte, kíváncsian: — Te író vagy? — Is. írogatok. — Verset is? — Néha. — Milyeneket? — Amilyen te vagy. — Szépeket? — nevetett fel a lány. A fiú is elmosolyodott. Elgondolkodva válaszolt: — Olyanokat, amilyenek az álmaid. — Az álmok hazudnak. — Neked is? A lány nem válaszolt. A fiú érezte megfeszülő testét. Magabiztosan folytatta: — Te nem vagy énekesnő. — Miből gondolod? A ma 100 éves és még mindig aktívan tevékenykedő, Ausztráliában élő Orbán Dezső gyűjteményes kiállítása nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. — Ezt te írtad a novellába. Én nem ilyennek képzeltelek. — Hát milyennek? — A tested ugyanilyen. De sokkal kislányosabb, szerényebb vagy. Dolgozol valahol, egy gyárban vagy egy irodában, és hónapokig spórolsz, hogy eltölts egy hetet egy első osztályú szállodában. A lány megdöbbent. Feltérdelt, kapkodva, kiabálva válaszolt: — Stimmel! De akkor az sem igaz, hogy lefeküdtem veled ! Azt meg te írtad be, csak úgy! És nem is velem voltál! Valami barna hajú fantommal! — Mindketten egy álommal voltunk együtt. Azért volt ilyen jó... Fáradtan, egyre távolabbról néztek egymásra. A lány az ablakhoz lépett. Szőke haján felszikráztaík a bágyadt napsugarak, de egy újabb felhő gyorsan eltakarta a fényt. A szürke homály furcsa ólomszínbe burkolta meztelen bőrét. Kinézett... A tópart amolyan kora ta- vaszias volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A fiú egy nyugágyban ült, és írt valamit. A lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a fiúra, Majd hirtelen felállt és... Orbán nem készült festőnek, talán sose lett volna festő, ha kamaszkori osztálytársa, Gulácsy Lajos nem adja kezébe az ecsetet. 1905-ös, első bemutatkozása a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán már olyan sikeres volt, hogy elhatározta: egyetemi tanulmányai után festő lesz. Párizsba ment, ahol az ott élő Berény Róbert sietett segítségére, s megismertette Cézanne, Matisse, Van Gogh festményeivel, és az új festészeti iránynyal. Amikor hazatért Párizsból, csatlakozott az új festői nyelvet beszélő művészi csoportosuláshoz, a Nyolcakhoz.' Orbán ekkor készült csendéletein Cézanne hatása érezhető, de megfigyelhetjük Matisse és a fauve-ok inspirációját is. A Nyolcak társaságának felbomlása után 1917-ben mutatkozott be önálló kiállításon az Ernst Múzeumban. 1920- ban hosszú európai körútra indult, a megújulást kereső festő az európai művészet új mozgalmaival ismerkedett: a dadaizmussal, az orosz konstruktivizmussal, a szürrealizmussal. Orbán új festői stílusa feszes felületű, fanyar színfoltokból komponált városképekben ölt testet. S mind a mai napig nem hagyta el a városfestészet műfaját. Hazatérve Magyarországra, 1931-ben megnyitja iskoláját, ahol grafikák, kerámiák, lakásművészetet, textil- és divattervezést és fotózást oktatnak barátaival. Nagy tanári és művészi tapasztalatok birtokában kényszerül elhagyni 1939-ben Magyarországot, Ausztráliában telepszik le, ahol csoportos kiállításokon vesz részt. 1943-ban már első önálló tárlatát is megrendezi. Sydneyben ismét iskolát nyit. Az 50-es években alakul ki jellegzetes absztrakt stílusa, amelyben minden absztrakción áttetszik természetélménye. 96 éves korában mondta a művész: „Lassanként kezdem felfedezni magamat”.. 1 A magyar közönség az elmúlt hat évtizedben csak esetlegesen találkozhatott Orbán Dezső művészetével. A most be-’ mutatott életmű-kiállítás Orbán Dezső régi és új műveit tárja a közönség elé. Asztalnál ülő munkások (1910 körül).
