Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

1

Mihail Zoscsenko:

PRÓBATÉTEL

Élt a mi házunkban egy család; férj, feleség és egy tizenkét éves fiú. A férj dolgozott, az asszony otthon maradt Kimérten, egyformán éltek. Hétköznap dolgoztak, vasárnaponként kirándultak, vagy este moziba mentek.

Ám egy szép napon a férj megy haza munka után, s meglát a lépcsőházukban egy csinos leányt.

Egyből megtetszett neki.

A lány kihívóan ránézett, majd fellibegett a fölöttük levő emeletre.

Egy hónap múlva isméit összefutottak a lépcsőházban. Szóba elegyedtek, kiderült, hogy a lány fölöttük lakik az anyjával, tizenkilenc éves, szabás-varrást tanul.

Ismét eltelt egy hónap. A férfi már feljárt alanyhoz, de olyan gyakran, mintha ott is lakott volna.

Egyszóval beleszeretett, s mivel úgymond határozott ember volt, úgy döntött, hogy életében gyökeres fordulatot hajt végre.

Beszélt a feleségével. Az sírt, rimánkodotit, átkozó- dott. Végül a férfi felköltözött.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy igyekezett a körülményekhez képest becsületes maradni; csak a ruháját, s egy-két holmiját vitte magával, sőt még azt is megígérte, hogy átadja fizetése harmad részét. Am ez csöppet sem enyhítette a felesége kínjait.

Szóval, ahogy mondani szokták, a kocka el volt vetve. A férj a hidat is felégette maga mögött.

Aztán belevetette magát az élet örömeibe. De nem sokáig élvezhette őket. Tartalékos tiszt volt, s harminckilenc decemberében megkapta a behívóját, ahogy kitört a finn háború.

Érzelmes búcsút vett a lánytól.

Eleinte gyakran küldött rövid levélkéket a frontról, amikben a háború szörnyűségeiről, a gyilkos északi fagyokról írt; ám mégis határozottságról, bátorságról tettek bizonyságot a levelei; éreztette, hogy ő bizony már nem taknyos kamasz, de nem is vén troty- li.

Aztán egyre ritkábban írt. végül nem is jött levél. Elérkezett március, véget ért a finn háború, de se levél, se a férfi nem jött.

Aztán érkezett egv rövid, pár soros levélke. Elolvasta a lány; le kellett ülnie attól, ami benne volt: „Kedves Rita! Megsebesültem. Amputálták a lábam. írd meg; hogy vállalsz-e ígv, vagy menjek az elfekvőbe?’’

Egész nap tanakodott az anyjával, este írt a férfinak. A levélben arról beszélt, hogy megérti helyzetét, mélységesen együttérez vele, ám a körülmények jelenlegi állása szerint ugyebár. — Még egyszer át kell gondolni a helyzetet, már csak azért is, mert a jelen körülmények között az állam köteles róla gondoskodni.

Néhány nap múlva a férfi felesége is kapott . egy ugyanolyan tartalmú levelet, mint a lány.

Mintha bomba csapott volna be a lakásba. Az asz- szony még aznap este megírta a válaszlevelet. „Kedvesem! Mélységesen együtt- érzek veled. Ügy látszik, mégiscsak az van megírva a sors könyvébe, hogy egvütt morzsoljuk le hátralevő naojainkat. Hogv is kérdezheted, hogy vállallak-e! Azt írd meg, hová menjek érted!”

Eltelt néhány nao. És csodák csodájára.... Egy autó állt meg a kapu előtt. És az a férfi szállt ki belőle, akiről eddig meséltünk. Ép és egészséges volt. Megvolt mindkét lába. Kitüntetés csillogott a mellén.

Leesett azoknak az álla,' akik az udvaron voltak. Odament hozzá a házmester, és azt mondta:

— Iván Nyikolajevics, a levele alapján azt hittük, hogy...

— Lehet, hogy nem volt túlságosan tisztességes eljárás tőlem, de az élet megtanított egy-kéit dologra ott a fronton, arra kényszeri- tett, hogy elgondolkozzak. Esrembe jutott, hogv meg is halhatok, de a nagyobb baj az lenne, ha megnyo- morodnék. ha elveszíteném kezem, lábam... Akkor mi lenne velem? Elhatároztam. hogv megírom ezt a két levelet, és nem bániam meg, hogv íev tettem. Most már tudom, hogy melyik az igazi.

A házmester azt mondta! — Hát. hosv úgy mondjam nem volt túlságosan sportszerű a maga részéről, de ha már így alakult, mit lehet tenni.

A férfi fölment a régi lakásába. Hogv mi történt,' nem lehet tudni, csak az a biztos. ho®v a fia még aznap este fölment az anj^ höröndiéért. aozó holmiiai- ért a fölöttük lévő emeletre.'

Néhány nap múlva a férfi kimagyarázkodott Ritánál. A lányt túlságosan nem is keserítette el, hogy otthagyták; amíg a férfi a fronton volt, románcot kezdett egy ifjú emberrel.

Így oldódott meg ez a drámának induló konfliktus; mindenki jól járt, nem volt aki utoljára, máson nevetett volna. Mindenki egyszerre mosolygott. (1940)

Bratka László fordítása

Vlagyimir Szokolov:

Még tíz

Még tíz évig tán fiatal leszek, hiszem, megérem.

Fehérülni, mint a zelnicemeggy, nem olyan szégyen.

Még tíz évig tán fiatal leszek, bár az ősz foglya.

Am fergeteg füstjeként fejemet hó be nem vonja.

*A Szovjet Irodalom 1983. 4. számából«.

évig tán *

Még tíz évig tán fiatal leszek. Elég, hogy mindent megtudjanak tőlem a gyerekek •— mi szörny-idő vert.

Lövöldözést, ködöt folyók felett, gyász-éjszakákat.

Ki ennyit élt, rövidebb nem lehet — maga e század!

Bertha Bulcsú mindig tartogat meglepetést számunkra. A novellákkal, regényekkel induló írót ma elsősorban mint közügyekért aggódó, bátor tollú publicistát ismerjük. A Különleges megbízatás válogatott elbeszéléseit tartalmazza — részben újakat, nagyobb részben eddig ismerteket. „Soha nem akartam steril, didaktikus katonatörténeteket írni, csak katonáknak. De hőseim között ugyanolyan természetességgel szereoelnek sorkatonák, tisztek, háborús veteránok, ahogy haióácsok, széiőscazdák vagy orvosok... Hőseim nem egv külön világban, csak katonák között élnek. hanem a történelmi nil- lanat emberi társadalmában, civilekkel, és katonákkal, asz- szonvokkal és gyermekekkel.

Kiss Benedek fordítása

Így katonahőseim is elsősorban emberi karakterek, de sorsukat meghatározza a zártabb, fegyelmezettebb hivatás és bajtársi közösség” — írja ajánlásában a szerző. Bertha ismerős világban mozog, tudja hősei gondolatait, szokásait, a hétköznapi, s a történelmi időkben egyaránt. Novelláinak jó része nem a háborúban játszódik, hanem a közelmúltban — a nagy világégés után.

Boldizsár Iván — túl a hetvenen — virágzását éli. Megszólalnak régi élményei. Elevenen mondja, el életünk, elsősorban kulturális életünk történéseit, eseményeit. A Szépirodalmi Kiadó gyűjtötte egybe naplóit, cikkeit, vallomásait, leveleit, a világról alkotott gondolatait. A kötet címe A korona napja. A hazai érdekeltségű Jeles napok címszó alatt olvashatunk a római magyar kápolna nevezetes napjáról. Emlékezései Déryről és Örkényről, Sárköziről és Pethő Sándorról, nemcsak életünk egy-egy pillanatát őrzik meg az utókor számára, hanem új színeket is felvillantanak. Gazdag kötet. Elég utalnunk Boldizsár számtalan utazása közben szerzett tapasztalatára, tudósításaira, Hírünk a világban című fejezetben.

Güstrow, 1945. április 4.

Nyitott

az ágyban. Igazság szerint még aludnom kéne, de mintha valaki felrázott volna, oly hirtelen ébredtem. Semmi álmosság, mintha minden fordítva lenne, mintha nem most ébrednék, hanem éppenséggel most feküdnék le, s elkerülné szemem az álom. A rádió halkan szól. Igen, este elfelejtettem kikapcsolni.

...Ramona, te gyönyörű, te csodaszép... Németül énekli egy meleg bariton. Szívem ösz- szeszorul, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Kívülről figyelem magam, s agyam sztetoszkópjával vizsgálom érzelmeim hullámzását. Mi ez? Miért ébredtem fel, miért dobog gyorsabban a szívem? Honnan ez a fájdalmas, bús érzés? Hiszen semmi bajom, a világgal semmi számadásom. Szeretem a szépet, a jót, az embereket, a zenét, mindent, ami az életet jelenti.

...Ramona. Ramona... Kiugróm az ágyból, kinyitom az ablakot. Künn a tavaszi eső pásztáz, finom illatok szállnak. Itt a tavasz! A városba is visszavonhatatlanul betört a tavasz! Szerényen, minden cafrang nélkül, ahogy a tavaszhoz illik. Valóban olyan ez a tavasz, mint a szerelem. Nem tudod, mikor kezdődött pontosan, csak érzed, alázatos szívvel fogadod és szolgálod.

...Ramona... akkor is tavasz volt, de véres tavasz S mi, fiatalok, huszonegy évesek, akkor nem jó formájú, üde lányokat ölelgettünk, de hullákat. S csak később döbbentünk rá, hogy nem is a hulláktól undorodtunk és féltünk, hanem attól, hogy a halál minket is megölel, s beletaszít, mint élettelen semmit, a német homokba. Pedig, de szerettük volna még egyszer látni azt, ami számunkra az otthont, a hazát jelentette.

Eljövök az ablaktól, leülök, s cseppet sem vagyok boldogabb, hogy megtaláltam izgalmam rejtélyét.

*

Nyitott szemmel fekszem a szalmaágyon. Igazság szerint még aludnom kéne, de mintha valaki felrázott volna, oly hirtelen ébredtem. Semmi álmosság, mintha minden fordítva lenne, s elkerülné szemem az álom. A szájharmonika halkan szól: ...Ramona, te gyönyörű, te csodaszép... Emlékeket idéz ez a szám. Magyarországon hallottam egyszer, szép szőke és barna lányokkal táncoltunk az este.

Amikor megtudtuk, hogy századunk borbélya és szájhar- mónikása ismeri, állandóan ezzel nyúztuk. Addig játszattuk, míg lassan az egész század megtanulta és ezt dúdolta. Bu- rizs meg valamilyen indukáci- ós hatás alatt átvette tőlünk a dal iránti szeretetet, s már akkor is azt játszotta, ha nem kérte senki. Mi fiatalos bohósággal vetettük magunkat e dalra, állandóan teli tüdővel énekeltük felváltva a „Nádfedél, faluvéggel”.

Muzikális század volt a miénk. A hasunkon és a dohányon kívül a nóta érdekelt bennünket legjobban. Századnak tulajdonképpen három dala volt. A „Híradósregiment” fegyvernemünk büszkeségét demonstrálta, a „Nádfedél, faluvég” az otthon iránti, a „Ramóna” pedig a nő iránti vágyunkat jelentette.

Most hajnalban is, útban Güstrow felé, az egész vagon a Ramónát énekelte. Burizs meg szépen aláfestette, ott, ahol kellett, remegtetett. Senki sem volt dühös, dalra ébredtünk, s hálás szeretettel néztük a mi kis dalos pacsirtánkra. „Betört” katonák voltunk, akik

régen nem a saját fejükkel gondolkodnak. Az utóbbi nyolc hónapban annyit gyalogoltunk és utaztunk, hogy már otthonunkká vált az országút, a vagon, s jobb ételt a babnál, káposztánál, jobb ágyat a szalmánál el sem tudtunk képzelni.

Miskolc, Zemplén, azután átlózva Észak-Magyarország keletről nyugatra.

Tomócz! Ebben a kis felvidéki faluban töltöttünk két hónapot, itt kaptunk igazi kiképzést, s itt kapott az egri Bőgős templomfestő, akiről egynéhá- nyan azt hittük, hogy Hasek róla mintázta meg Svejket, nos, itt kapott szegény egy akkora pofont a szolgálatvezető törzs- őrmestertől, hogy azt hittük, ilyen pofont csak ígérni lehet, de adni nem. Bőgős az öreg részleghez tartozott, mert, hogy akkor 1944 őszén a stan- dionbeliekkel együtt behívták azokat az öregfiúkat is, akik lúdtalpukkal és más hasonló nyavalyáikkal eladdig kiszupe- ráltattak a magyar királyi hadseregből. Ezért aztán századunk egy része 30—35 éves

férfiakból állott. Sokat szenvedtek a kiképzés alatt, de mi, fiatalok, egészségesek és érzéketlenek, sajnálat helyett gúnyolódtunk rajtuk és röhögtük őket. Az öregek közé tartozott a borbély is, aki külsőleg nagyon hasonlított Rudolf Valentinóhoz, meg ahhoz a jól fésült férfihez, akit éppenséggel az ő reklámtábláján fújdo- gált a falusi szél.

Stettinbe szilveszterkor érkeztünk. Az Odera deltájában a hatalmas tengerjáró hajók befagyva vesztegeltek, de a magyar baka lelki egyensúlyát sem a város Pompeire emlékeztető romjai, sem a tenger monumentalitása nem zavarták. Néhányan elvégezték dolgukat ott a jégen, egy hatalmas hajó jóindulatú árnyékában. Akkor még nem tudtuk, hogy lelkünket egy kicsit már tönkretették és az is kekiszínű uniformist kapott. Csak az öregek, csak azok nem hordták leikükön ezt a ruhát.

Április 4_e volt.

A nap már jó szögben szórta sugarait, s bennünket az egész laktanyával együtt bé- vagoníroztak — irány Güstrow. Délután két órakor érkeztünk a katonai állomásra, amely a várostól három kilométerre volt, a repülőgépgyár udvarán. Sötét volt és komor, vas és beton, minden terepszínűre festve.

A század felsorakozott, magunk elé, a földre raktuk szegényes kenyérzsákjainkat, s a parancs értelmében megkezdtük a vagonok kirakását. A németek — két foghíjas zászlóalj — ugyanezt tették. Tíz percig dolgoztunk, akkor elbő- dült a sziréna. Nem volt szokatlan, alig volt nap, hogy négyszer-ötször ne szólt volna. De ez a hang most oly furcsa, oly különös volt. Sokkal mélyebben bőgött, mint a megszokott. Tudatunk alatt az is ott motoszkált, hogy a repülőgép- gyárban vagyunk, s mellettünk egy hatalmas repülőtér, tele gépekkel.

Először nem szaladtunk, de amikor a német ezredes elordította magát, mint a sakál, akkor tudtuk, hogy baj van. Egy kis fenyőerdő volt a közelben, gyanútlanul afelé rohantunk vagy hatszázan. Ütemesen dobognak a katonabakancsok, rohanunk, s már félünk, remegünk, mert érezzük, ahol hatszáz emberrel együtt rohannak az ezredesek, ott nagy baj van.

A kis liget széléig sem értünk, amikor megjelentek az ég kékjében az első „liberáto- rok”. Félelmetes zúgás, levegőt hasító csattanás. Valamilyen ismeretlen, hatalmas erő felemel, földhöz vág és meggörget. Beleestem a könnyű homoktalajba vájt fútóárokba.

8 NÓGRÁD - 1983. április 3., vasárnap