Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

STENDHAL Milyen régen született! Már kétszáz éve: 1773. január 23- án. És mégis, milyen mai! A XIX. század valamennyi írója közül talán ő a legmodernebb, s ha idetekintene a túlvilág­ról, (amelyben sosem hitt), boldogan állapíthatná meg, hogy ő, a szinte ismeretlenül és olvasatlanul 1842-ben* el­hunyt szerző, méghozzá siker­re szomjazó szerző, már száz éve olyan divatnak örvend, amelyen belül — ellentétben sok más kiváló kartársával! — nincsen hullámvölgy, s a mil­liós példányszámok után, a mozi- és tévéfilmeknek hála, immár százmilliók izgulnak, gyönyörködnek a Pármai ko­lostor, vagy a Vörös és fekete lélegzetelállító fordulataiban és szenvedélyes jeleneteiben. Sikere hazánkban is kápráza­tos: 1945. és 1980. között 1 443 570 példányban jelentek meg művei, s ezeken belül maga a Vörös és fekete 17 ki­adásban (!!) látott napvilágot, 526 000 példányban. E ferge­teges siker részben kiváló for­dítójának és jeles magyarázó­jának, Illés Endrének köszön­hető. A köpcös, ellenszenves, goromba Henri Beyle, aki egy német kisváros (Stendhal) ne­vét választotta álnévül (de volt még százhetven további álne­ve), noha bejárta fél Európát mint katona és diplomata, ná­lunk sohasem tűnt föl, csak a közelben, Triesztben, ahonnét azonban a bécsi reakció ki­tessékelte Lajos-Fülöp pol­gárkirályságának titokban ja­kobinus konzulját, s így került vissza imádott Itá- liájába, de nem ifjúsá­ga fényes Lombardiájába, nem Milánóba, melybe halálá­ig .szerelmes” volt (párizsi sír­kövére is ezt írták föl kérésé­re. hogy Arrigo Beyle, Milane­se), hanem a Rómától délre fekvő szomorú, nedves, unal­mas Cívita-Vecchiába. Élete egyébként olyan for­dulatos, kalandos és szenve­délyes, mint egy Stendhal-re- gény, ami nem is különös, hi­szen fő műveit a saját életé­nek eseményeiből merítette, idegen ötlet, valóságos esetek vázára fűzve önnön vágyait, álmait, akarásait. Ma már alig tudjuk megérteni, miért nem volt sikeres a maga korában. Miért nem volt mindenki olyan jó szemű, mint Balzac, aki oly érzékenyen felfigyelt a Pármai kolostorra, erre a sebtében „ódaként” remekmű­re, melyet ötvenkét nap alatt diktált le? Pedig a magyará­zat aránylag egyszerű: abban a korban, amikor Chateaubri­and, ez a nálunk szinte isme­retlen nagy író, újjáélesztette a vallást, Stendhal kihívóan antiklerikális. Amikor kollégái a cjkornyás stílus bíborleplei­be burkolóznak, ő a dísztelen egyszerűséget kultiválja, mely­hez a büntetőtörvénykönyv szikár szövegéből merít ihletet. Amikor a sötét mélabú, az esengő bánat és az előkelő életcsömör dívik, ő büszkén és bőszen hajszolja a boldogságot, amelyről egyik jakobinus min­taképe, Saint-Just néhány év­tizeddel korábban megállapí­totta: „A boldogság új eszme Európában.” Ám a fölényes derű és a játszi könnyedség írója, aki fél évszázaddal a film feltalálása előtt szinte már forgatókönyvet írt, maga bol­dogtalan volt. Szerencsétlennek érezte magát a kispolgári gre- noble-i családban, csak anyját szerette igazán, ő azonban ko­rán meghalt. Utálva a kényes- kedő lelkizést, a matematikát kedvelve felmegy Párizsba, beiratkozik a műszaki főisko­lára (mint nagyszerű hőse Lu- cien Leuwen!), de a vizsga napján otthon marad. Imádja a ragyogó társaságot, a fényes uniformist és a nyakékkel tündöklő hölgyeket, ám sorsa Polner Zoftfot: oMKlk, ott fcmwewl tejet adni elfeledi Járt itt egy W* öregembert vihar támad, karám bánja. Fáradt, rongyot Öregember: gamőjnkon a fohászok. Kenyeret kért, tejet kért csak: majd adnának örömest még. Olyan tudós-féle bácsi: JBz a karám földig posztul hét juhász fa benne pusztai” Járt itt egy kis öregember, szólt is, mintha elmenőben: sárkány lángol a felhőben. Jaj orrnak, aki kenyeret, tejet adni elfeled. — Sokáig gondolkoztam, hogy mit csináljunk a lakó­telep szélén levő lepusztult játszótérrel. Nagyszerű ötle­letem támadt™ Bikaviadalt kell rendezni! — Bíkaviada-alt? — BikaviadaK. Tegnap lát­tam a televízióban egy bika­viadalt. Spanyolországból köz­vetítették. Stadionban tar­tották; Bika, torreádor, vörös kendő... A torreádor , azzal vadította a bikát. — Maguknak színestele­víziójuk van? — Nem, de a riporter meg­esküdött, hogy vörös. Mi van a parkunkban? Egy-két hin­ta, néhány csenevész bokor. Ha ültetünk is növényeket, és ki sem tapossák, akkor is évtizedekbe kerül, mire ki­néz valahogy. A játékokat meg egyből tönkre teszik. Egyetlen kivezető út nyílik — a bikaviadal. Az egész vá­ros rólunk fog beszélni. Az első kertészeti vállalat, ame­lyik nyereséggel zár... — Nem rossz, és konkré­tabban hogy képzeli’ — Nos, veszünk egy bikát. Vadat, félelmetesét, feketét. Torreádornak meg felveszünk valakit a filharmóniától, új osztályt szervezünk... — Állj, és a balesetvédel­mi szempontok? Mi lesz, ha a .bika fellöki a torreádort? Kit fognak lecsukni’... Ez így nem megy! — a tkor válasszuk el egy­mástól dróthálóval a bikái me0 a torreádort, vagy a bi­kát zárjuk ketrecbe, és kí­vülről bükdösse a torreádor. Eduard ügulava: Bikaviadal — És ha leszúrja a bikát? Hogy biztosítsuk a bikaellá­tást, hogy tudjuk előre ki­számítani, mennyi fogy, hogy csináljuk meg a vakvilágba a költségvetést? Nem, a bi­kát nem lehet leszúrni, csik­landozni kell, attól is meg­vadul. És nem karddal, mert az kárt tehet benne, hanem ...dákóval. A biliárdasztalt le­visszük a pincébe. — Azt nem nézi senki, hogy a torreádor dákóval csiklan­dozza a ketrecbe zárt bikát, a látogatottság zéró lesz, a nyereség is. — Nyereséges lesz. Olcsóbb jegyeket adunk ki. Kisebb befektetéssel dolgozunk, úgy menni fog. Nem kell a drá­ga bika, szerzünk egy vad­kant. De ttonnét’! Így is tiszta ráfizetés! — Szerezzünk egy bak­kecskét, annak is van szar­va, és az is döf! így már ki­fizetődő lesz. — Miért bakkecskét, in­kább egy nőstényt, a d meg is lehet .fejni, és elél fű vön, még etetni sem ke!!. Torre­ádort sem a filharmóniától szerződtetünk, hanem majd maga ingerii a kecskét! — Őszintén szólva kicsit furcsán néz ki a dolog. Ál­latkínzás ez, meg nevetséges is. SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Rejtekhely Bánya pusztán „Viszi a ködöt az idő. — és az időt mi hoztuk ma­gunkkal. (József Attila) — Elmondjuk, hogy volt, amikor 1944 végén Bányapusztára azt a munkaszolgála' tos csapatot a szakaszvezető behajtotta. Édesanyám, Deák Jánosné, Bori néni már nem él. Engem Földi Ferencnének hívnak, született Deák Julianna. Itt van még a fér­jem, Földi Ferenc és fivére Földi István is, ő a Pista már az egyedüli ember, aki ma is Bányapusztán él. Ott , éltünk mi is a múltban cselédek, jó helyünk volt, nyugodt amúgy — Ozsvárték, a két Földi család, aztán Mak- siék. Vankóék, Gyürkiék, ezek mind a Papp- Szász Tamás cselédje voltak. Neki több pasztája is volt, még az Alföldön is, azt mondogatták, hogy összesen vagy tizennyolc. Katonatiszt volt az, huszárőmagy, de Bá­nyapusztára évben egyszer, ha kijött, olyan volt, mint a fehér veréb. Ott a cselédeknek kis házakat adtak, egy földes szoba, más semmi, állatot tarthat­tunk, de sokat nem tudtunk. A munkáért kommenciót kaptunk, egy évben, ha volt ti­zenhat mázsa termés, akkor kommenciót ez­után kaptunk nyolc pengőt egy fél évre. Na­gyon nehéz helyzet volt, pláne, ahol sok kis­gyerek élt, ott kukorica, árpa, mindet be kellett keverni a lisztbe. Oda csak azok me­hettek, akiket felfogadtak. Mink, Deákék, előtte Pokloson éltünk, az apám ott volt gazda, meg parádés kocsis, akkor aztán va­lamiért összevesztek, megszúrta az orrát az úrnak és akkor mindjárt mennie kellett, nem lehetett visszabeszélni. Bányapusztán aztán voltunk gyerekek tizenegyen, meg a szülők a földpadlásban, gyerekek közül he­ten éltek, feküdtünk a földön is. — Én akkor 22 éves voltam, mert 22-ben születtem, napszámba jártam, arattam, el kellett menni a géphez, még tizenegy éves sem voltam, papucs sem volt a lábamon, úgy kellett aratni, olyan is volt a lábam, mint a rosta. A Papp-Szász meg néha eljött lóhá­ton, mert Lapujtőn volt a kastélya, ott, ahol most az orvosi rendelő van, az volt az övé, de, ha kijött, akkor sem a birtokot néz­te, mindenkitől érdeklődött: „ez az asszony kicsoda? kinek a felesége...” Azt mondta, harminckét gyereke van, meg 18 birtoka. Olyan kicsi ember volt, alig látszott ki a föld­ből, apám meg egyszer azt mondta, „ha ma­ga kiköltözik ebből a ruhából, a hétszent­ség se mondja meg kicsoda maga”™ De ó hintón, vagy gyalog nem jött, csak lovon járt ide. így éltünk, ilyen világban. — Reggel hattól este hatig volt a munka, jött az ispán, ő is itt lakott, ő osztotta el a dolgot, egy pengőért, ötven, meg nyolcvan fillérért naponta, átéltük a macsáokának minden szögi-lukát, hát nyolcvan fillérért vehetett az ember egy fél liter pálinkát, a pénz kevés volt, de az értékéért tudott ven­ni. Azért egész napnyugvásig kellett dolgoz­ni. A fogoly csapat úgy jött 1944 novemberé­ben, hogy Losoncra hajtották őket, aztán volt velük egy szakaszvezető, az meg azt mondta, „ne menjünk Losoncra, majd egy tanyát keresünk...” Ceglédi ember volt, olyan ötvenéves forma, bajuszos, talán Kovács Ist­vánnak hívták, az italt nagyon szerette, ö hajtotta azt a 25 zsidót 44. november vé­gén. Amikor megjelentek, jöttek az út felől, mink abban az időben nagyon féltünk. Tu­datlan gyerekek voltunk, tizennyolc, húsz­évesek, amikor megláttuk, ahogy a dűlő- úton jöttek Keszi felől, batyukkal, kézben szatyorral, táskával, hátizsákkal, na így az­tán kiértek ide. „Mi lesz itt? Ennyi ember idejött, mit fognak itt csinálni?” — aztán, amikor megismertük őket, azt mondtuk már, nagyon rendes, jóravaló emberek, egy volt akkor az akarat. Egy hónapig maradtak Bá­nyapusztán. . Házhoz kerültek sorra. Anyám­hoz is, Borka nénihez, éppen hárman. Olyan asszony volt, hogy kibeszélt volna egy fa­lut. „Adjanak, asszonyok, helyet az embe­reknek” mondta a szakaszvezető, anyámat aztán mindjárt megszerették, az Ascher Osz­kár színész úr, meg egy orvos és egy mér­nök, ők kerültek be hozzánk, így hárman. Fenyvesi volt az orvos, a mérnök meg Ka­rácsonyi. A Földiéknél meg ott lakott a szakaszvezető, kemény embernek mutatko­zott, de rendes volt nagyon. Ötőlük aztán édesanyám mindennap megkérdezte, mi le­gyen az ebéd, a früstök. Nálunk úgy volt a szállás, hogy össze volt tolva az ágy, abban aludtak ök, hárman. De az az Ascher olyan ember volt, hogy mindig tanult, éjjel-nap­pal a kezében volt a könyv kinyitva, járkált mindig morgott, mondta a szöveget, tanult is valami szerepet, mások is mondták, hogy nagy színész. — Aztán ott volt a gazda is, az ispán, 8 nem akarta, hogy baja legyen, bement Ke- szibe „ezt jelenteni kell”, akkor aztán be­ment és bejelentette őket. Kesziből jöttek a csendőrök, négyen voltak, pedig már min­denki jól elhelyezkedett. Volt itt egy üres ház, abba beszállásoltak V nyolcán, minden család főzött rájuk naponta, sorban, mindig más. Amúgy csendben voltak, a napjuk úgy telt, hogy csak a szomszédba mehettek át, a tanyát nem hagyhatták el. De még vetítet­tek is, lepedőt kifeszítettek és valami ele­mes vetítővel filmeztek is, meg szavalt is az Ascher Oszkár. Ezzel az ésszel akkor másként tapasztaltuk volna, ha tudtuk vol­na, amit ma már tudunk, de féltünk, dörög­tek az ágyúk, mondta is a szakaszvezető, „az a jó, ha dörög, mert akkor hamar vége lesz . . Abban a nyolcas szobában lakott a Csepel gyár igazgatója, a Dessler Pál, az is mondta, „ha meginaradunk, tinéktek jó helyet szerzünk”, de nem jött hír róla már soha. Az Ascher, az küldött utána anyám­nak sokáig havonta száz forintot, de csupa tehetősebb ember volt ebben a csoportban, mert így válogatták össze valószínűleg. Volt közöttük, akiből később kormánybiztos is l^trty^mgyjHiVúler nevű lehetett. — A szakaszvezető meg azt mondta a csendőröknek „eltévedtünk, most megpihe­nünk, mert betegek is vannak, de azután megyünk a többiek után”, azt mondta a sza­kaszvezető, és valahogy igazolták is, de a végén menni kellett újra. Így a szakaszveze­tőnek sem lett baja . . . Abban az időben azért is jobban féltünk, mert szeptemberben itt esett le egy repülőgép, de előtte tizen­négy bombát dobott le körülöttünk, szétszór­ta sorban, hogy nehogy felrobbanjon vele, az egyik kiugrott, az aztán jelentkezett, a má­sik, a vezető meg benne égett, leesett. Ennek a híre még a frontra is kiment, aki itthon volt szabadságon, Kesziben, az elvitte a hí­rét a vonalba az idevalósiaknak... Mi már akkor a gyíktól is féltünk. De ez a csapati ember valahogy mégis megvolt velünk, tő­lük aztán nem tartottunk semmit, meg a szakaszvezető is nagyon határozott volt, mint aki tudja, mit akar, mit csinál, így valahogy, aztán ettől mi is megnyugodtunk. De, ami­kor jöttek a csendörök, újra megriadtunk, hogy „most mi lesz”, mégis kivágták magu- k^^^yngnrj^K^ett. — Annyit már akkor te megtudtunk, ami­kor elhajtották őket, hogy innen Losoncra kell menniük. Amíg itt voltak, azt te meg­tudtuk, hogy mind pestiek voltak, csupa je­lentős ember egy csapatban hajtva. De, hogy aztán mi lett velük, azt már senki sera tudja pontosan. Egyedül az Ascher Oszkár művész úr, aki később Kossuth-díjat is ka­pott, meg szerepelt mindenhol, nagyon hí­res ember lett, ő jött vissza ide, többször is, taxival jött, egyszer Keszibe, meg Bánya- pusztára, valamikor a hatvanas évek elejen legelőször. Akkor még édesanyám, Borka ne- m is élt, találkoztak, csólkolóztak, ríttak, mind a ketten... „Jaj, aranyos Borka néni, csakhogy megláttam még magát, nagy kerü­lővel értünk haza ...” ö azt nem tudta eléggé köszönni, hogy itt volt, de a száz fo­rintot mindég hozta a postás. Azt mondta „Deák Jánösnénak küldi Ascher Oszkár . Meg a' sógornőjének a címére is jött a pénz sokáig. Aztán meg küldött festett fény­képet te, rajta volt az egész Ascher család, gyerekek, meg szülők, mindenki, meg is van most te az iratok között, mondják, hogy a barátja a Szabó néni volt, meg_a Major Tamás, és, hogy a híres Bajor Giziről múzeu­mot csináltak. Majd előkeressük a képet, és megküldjük neki, biztosan örül majd. — Most Bányapusztán már egyedül élék, én, Földi István, most te ott vagyok, de már több ház nincsen, a szabadtartású szarvas- marhákkal foglalatoskodok, télen meg itt la­kom Teresen. A kutyáimat valaki le akarta lőni, annak azt mondtam, „lőjön a lábamba inkább, vagy, ha lelövi valaki, megharapja a földet . . .” Nem tartozik ez ide. Nekem mégis eszembe jutott, hát elmondtam. T. Pataki László Katona Juciit: Szavaid tornácán Vihar kötözi az ágat, a bokrok újra térdre esnek. Éjszaka, mintha keserűbb íze lenne lélegzetednek. A hajnal kék széltől deres, bozótjaiban csillag csörtet. Fölkapjuk a meleg kabátot, s begomboljuk, akár a csöndet. Fűkard villog még mindenütt, levelekben érik a sárga, a koraőszben kiülök szavaid tiszta tornácára. • Földi Péter: Nyúltenyésztő NóGRÁD - 1983. január 22., szombat * szegényes padlásszobába szám­űzi. Mi, marad, hogy fényes pályát fusson be? Csak a fe­kete reverenda, de erre álmá­ban sem gondolt, felöltötte te­hát a vörös mundért. Napóle­on seregével járta be Európát, Milánótól Moszkváig, közben azonban kénytelen volt évekig körmölni egy szatócsboltban Marseille-ben. Sem a kereske­delem, sem a katonaság nem hozta meg a dicsőséget, akkor csapott fel írónak. Nyakra-fő­re írta (néha azonban csak másolta) zenészéletrajzait Haydnról, Mozartról, Rossini- ról, útinaplóit, festészettörté­neteit stb. Első igazán önálló alkotását, az 1822-es A szere- lemről-t, akkor a kutya sem olvasta... Az 1830-as Vörös és feketét, az 1838-as Pármai kolostort és a nem egészen befejezett Vö­rös és fehéret (ez utóbbi életé­ben meg sem jelent), néhány kivételesen jóérzékű kortárson kívül annak idején nem sokra , becsülték. Ma azonban Júlien Soréi, Fabrizio del Dongo és Lucien Leuwen milliók jó is­merőse. Stendhal fénye, me­lyet Aragon egy hosszú tanul­mányban ünnepelt, és amely­ről Illés Endre azt írta, hogy „a felvilágosodás századának Szép öröksége”, fennen ragyog. Boldogságsóvár hőseinek osz­tályharcos magatartása olyan, mintha már olvasták volna a Kommunista kiáltványt („szi­gorú lesz a büntetésem — mondja Soréi az utolsó szó jogán —, mert más osztálybe­liek ítélkeznek fölöttem”); a történelmi helyzetet ragyogóan és mélyrehatóan elemzi, a tár­sadalmat minden szociológus­nál velősebben ábrázolja, le­gyen szó a restaurációs reak­cióról vagy a liberális polgár­királyságról. A Waterlooi csata nevezetes leírásából pedig Tolsztoj is sokat tanult. Bajomi Lázár Endre Garabonciás — Nevetséges, nevetséges, ugyan... Mi, nevetséges!... Ez az, öltözzön bohócnak, és egy­ből a helyére kerül minden! Cirkusz lesz a játszótéren. — Én már kinőttem abból a korból. De tudja mit, adjuk ki a kecskét sétalovaglásra. Reggeltől estig dolgoztatjuk. Nem kell bohócruha, drótháló, dákó: ott ülök öltönyben és szedem a pénzt. — Ebbe beledöglik a kecs­ke! — Bele bizony, és akkor nem lesz bikaviadal. De hagy­juk ezt az ostobaságot, nyis­sunk kerthelyiséget, tartsunk beatkoncerteket. Felveszünk húsz rendezőt... Bralka László fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom