Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
Kurucz Gyufa: A bizonytalanság vége F urcsa dolog másra használni a tollat, mint rajzolásra, tervezésre, számítás^. Nem is azért teszem, mintha irodalmi ambíciókkal keresnék kiutat egy megtöp- pedt életből. Azért írom ezt a beszámolót, mert hasznát veheti valaki, rájöhet, hogy akad más megoldás is, mint az ön- gyilkosság vagy az alkoholizmus. Jelentésemet nem követi másik, nem kapok tőle vérszemet, Volt időm átgondolni és leírni ezt — de több időm nem lesz rá, Ha rosszul sikerül, nem korrigálom, ha nem az derül ki belőle, amit akartam, úgy marad. Érték nem születik és nem vész el benne. Két órát szánok rá. 1934-ben születtem, falun. Volt egy öcsém és egy húgom. Apámnak 12 hold földje volt, és éjt nappallá tevő rostokolással értük el, hogy negyvenkilencben 32 holdat vettek el tőle. .Apám mindhármunknak 16 holdat szeretett volna hátrahagyni, ám csak a föld és a földmunka iránti szkepszist hagyta, meg a verejtékes, kemény munka igényét. Nem sok időnk maradt a tanulásra, apám szemében ez nem volt fontos. Jó tanuló voltam. Negyvennyolcban apám bizonytalansága miatt kerültem gimnáziumba, s az államosítás után apám felől azt csináltunk, amit, akartunk, öt- venhétben belehalt vesztett reményeibe. Agyondolgozott, csontsovány anyám még tartotta magát a húgom miatt. Mária húgom anyám szerint sokra vitte: megkeseredett, elhízott, kétgyermekes óvónő a falunkban, azóta elbu- tult, s szájából csúnyán hangzik a valaha valós Igazság: több volt benne, többre vihette volna. ötvenkettőben érettségiztem, kulák fiaként, így szóba sem jöhetett, hogy a tanácsra kerüljek tisztviselőnek. Hálás vagyok ezért a politikai szankcióért. Felszívott a főváros. Esztergályos voltam egy nagy gyárban, ötvenkettőben már szakmunkás. Akkor ennél többre nem vihettem. ötvenhatos cselekedeteimre nem derült fény. Kevésbé bizakodó öcsémet kisöpörte a menekülők áradata — útlevélkérő lapjaimon szerepel azóta. Nagyritkán hazalátogat. Egy évtized még: karrierje életkora miatt hanyatlani kezd majd, gyakrabban jön, felfedezi „gyökereit”, gyerekeit nyaranta anyanyelvi táborba küldözi, s mert nem akarnak hazatelepülni, gyűlölni fogja őket, hiszen megakadályozzák, hogy tőkéjével itthon anda- lodjon nyugdíjba anyagilag biztosítottan, hazánk szeretett fiaként. A gyárban egy oda száműzött fizikussal tovább hódolhattam matematika iránti vonzalmamnak. Mikor ötven- hétben megint paraszti származású lettem, Géza bácsi bennem álmodta meg saját elpusztított sorsát. Az ő segítségével végeztem el az egyetemet, három évet levelezőn, a maradékot nappalin, a gyár saját kádereként. Azóta Géza bácsi belehalt a sorsába. Művezetőségig vitte. Mérnök voltam. ' Otthonról hozott szívóssággal dolgoztam a rossz szervezés, a felelőtlen tervek, a gyatra vezetőgárda ellenében. Színvonalas embereink a munka szeretete miatt olyannyira kompromittálódtak történelmi ringlispilünk- ben, hogy végül csak az maradhatott fölül, aki jó szimattal, örökké lavírozva, lábát váltogatva evezett át a következő kiemelt garnitúrába. Én az életkorom miatt kerültem közéjük, nem a jó munkánk eredményeképpen. Űj korszak köszöntött be. Lassan szorítottak ki a munkából. Teljesítményeinket fokról fokra a teljesítménydokumentáció és önigazoló tevékenység váltotta fel, vezető állásban alig nyílt módom valóban dolgozni. Lassan már a teljesítményt sem kérhettem számon: az elmaradás magyarázatát kaptam, s környezetem ebben valami hihetetlen, akrobatikus ügyességre tett szert. Dokumentáció, magyarázkodás, látogatások és adminisztráció tengerébe merültem rossz úszóként, törzskönyvezett vezetőként. Megbeszélés, kávézás, konyakozás, szolgálati kocsi, információértékelés, termékszerkezet-váltogatás, önjáró átszervezések között telt az életem. Elpárolgott alólam az effektiv munka, valahol messze alattam fölösleges munkaerők tömege harapta el előlem. Zavarodottságomban egyre többet ittam, képtelenségekre ragadtattam magam. Környezetem mintha észre sem vette volna, mindent tűrt és mindenben segítségemre volt. ' Egy óra öt perc telt el, öt perccel több mipt amit erre a részre szántam. Most szigorúan vehetem a tervemet: magamnak számolok el. Lássuk a másik oldalt. Vezető beosztásommal jelentkezett és hatalmasodott el a kór rajtam. Azelőtt soha semmiféle türelmetlenség nem emészetett, nem csináltam időbeosztást, jegyzetet vagy bármiféle dokumentációt napjaimról, heteimről. Mindig tudtam, mit akarok, a kemény munka úgy megterhelt, hogy semmi másra nem maradt időm, csak néha-néha egy lezárt, teljesített szakasz fölötti magános örömre, amit megduplázott a következő feladat izgalma. Egészségesnek vélt remegéssel vártam, hogy elkészüljön egy tervem, megvalósítsák, alakot vegyen fel egy beruházás, bebizonyosodjék jó elképzelésem, egy gépsor vagy termelőegység próbaüzemelése igazolja: nemhiába tanultam, a tervezőasztaltól is előre látom, és hibátlanul számítom ki a lehetőségeket. Fölös izgatottság csak az örökké ismétlődő trehányság újra- és újraátéltén támadt bennem, küzdöttem ellene hiába, s a néhány kiverekedett fegyelmi eljárást sikereim közé írtam. Nem zavart, hogy nem szeretnek. Apámat sem szerették, mert következetes volt, fegyelmezett, s mert az eredmények inkább irigyeket szülnek, mint elismerést. A kór akkor jelentkezett — térek vissza újra—, amikor lépésről lépésre kivették kezemből a munkát, mindenféle fölösleges Szervek és bizottságok ellenőrizték eleinte egyedül koncipiált, majd csoportom, osztályom, főosztályom által benyújtott beruházások kivitelezését, mikor any- nyifelé osztották az egyértelmű és egységes munkát, hogy az isten sem igazodott ki rajta, nem szólva arról, hogy felelőse, gazdája sem lett. Ebben a bábelben egyedül maradtam egy mihaszna íróasztal gyarapodó telefonjaival. Szinte észrevétlenül másztak mind díszesebb naDtáram- ra a betűpoloskák. Ürülő asztalomról a rézsút álló lapra zsúfolódtak át az időpontok, témák és nevek. A fedőakciók között mind türelmetlenebbül próbáltam agyonütni az időt. Firkálni kezdtem a naptárba, s mikor betelt, a legborzasztóbbra fanyalodtam: telefonálgatni kezdtem ok nélkül. Közben megnősültem, két gyerekünk született, lakást cseréltünk kétszer, kocsit kétszer, berendezkedtünk többször. Minden a naptáramba került egyre görcsösebb, sie- tősebb írással. Emésztő idegességgel vártam egy vidéki utat, egy objektum felavatását, válaszokat bármely szervtől, a bejelentett kihallgatásra várókat, a szolgálati utakat, a külföldi utakat — mindent, aminek nem volt jelentősége, hiszen úgyis elintéződött volna, ha nem ma, hát holnap vagy jövőre. Azt hiszem, a pontosság iszonyú rémuralmát alakítottam ki az intézetben. Beosztottaim féltek tőlem, számtalan ember életét keserítettem meg lehetetlent követelve tőlük. Hiába próbáltak megbuktatni, odafenn jó hírem volt — nem vették számba, hogy bizonyosságőrületemmel sem érek el többet, mintha hasonulnék környezetemhez. — Ugyanezzel az eszelős bizonyosságvággyal űztem feleségemet kiszámított órájában a szülőszobába, vártam a gyerekek első talpraállását, első szót kényszerítettem ki belőlük, bölcsődei és óvodai követelményeket, pontos bilizést, étkezést, alvást, indulást és érkezést. Vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor feleségem szigorú életünkbe fáradva először megcsal, letagadja, én vallomásra kényszerítem, mert számoltam ezzel (azt hiszem, én mindennel számoltam), mert bizonyosságra van szükségem, felszabadulásra, hogy immár én is megcsalhatom. Vártam a randevúra érkező karrierista beosztottamat, az ágybamenés előtt megrökönyödését, ahogy közlöm vele: ezután még szigorúbban ítélem meg a munkáját, és keservét, amiért az ágy széléről már nincs visszaút. Az óramutatóra meredve vártam a barátaimat, és elküldtem őket, ha tíz percnél többet késtek, így vártam a napfelkeltét és a napnyugtát, az egyre ritkábban beköszöntő tavaszt és a nyarat, a híreket, a jóslatokat és hamis ígéreteket. Ugyanígy vártam az orvosok biztatását, hogy megmentik csonttá aszott anyámat, s mikor tovább romlott az állapota, vártam a halálát, hogy ne szenvedjen a szörnyű bizonytalanságtól, amitől én szenvedtem. A várakozások poklában ideggyógyászhoz fordultam. Nyugtatót írt fel, látszott, hogy nem érti a szakmáját. Feleségem egy elkeseredett percében elárulta, hogy pszichiátert keresett. Megértettem szűkölő félelmét — én is békéért fohászkodtam már. A tojásfejű, behízelgő modorú tudor néhány beszélgetés után úgy vélte: apakomplexusom van, a felsőbbség hiányától szenvedek, s azt javallta: keressek valamit, aminek alárendelem magam: apaszerepet betöltő személyt, hatalmat vagy az istenhitet. Azt hiszem, akkor még javában munkálkodtam a megoldáson. Apámra gondolva megállapítottam, hogy ő a 32 hold megszerzése után korszerűsítette volna a gazdaságát, jobb eredményeket ért volna el egyre okosabb módszerekkel, másokat és minket, gyermekeit is részeltetett volna munkája gyümölcséből, csak egyet nem tett volna: nem adta volna ki kezéből felvirágzó gazdaságát, élete értelmét, a munkát. De hát azok más idők voltak. Egy óra ötven perce írok. Nyugalmam teljes. Kiegyensúlyozottan élek, napjaimat értelmesen töltöm ki munkával és örömmel. Negyvenöt éves vagyok, intézetünkben független, teljes értékű főtanácsadó. Szigorúságom a régi, mert módomban áll a legkeményebben helyreigazítani minden beruházási linkelést. Az emberekkel nem bánok olyan szigorúan többé — találják meg a maguk bizonyosságát. Ellenőrző munkám befejeztével (kijövök a négy órából, hiszen kisujjamban van a szakma) sokat olvasok, örülök a napi háromszori étkezésnek, a tiltott cigarettának, a zamatos keletnémet sörnek. Újra hosz- szúak a napok, s én minden percet élvezek. Nagyot sétálok délután, elnézem a fejvesztetten rohangáló vagy céltalanul őgyelgő embereket, segítek feleségemnek a háztartásban, foglalkozom a gyerekekkel. A két kölyök vidám és fegyelmezett, Andrásból elvont szakember válhat, a kicsi a hallása miatt talán a nyelvek terén érhet el jó teljesítményt. Otthon szigorú, de kellemes a hangulat. Feleségemnek nem engedem meg, hogy sírjon. K ár, hogy nem tölthetek hosszabb időt a hétvégi házunkban. Jólesne a földirtunka, az erdő mellett el- nyugvás és ébredés, de saját érdekem, és az orvosom is úgy kívánja, hogy naponta megkapjam a fájdalomcsillapítót Az orvosok ügyeskedtek, tagadni próbáltak, és nagyon meglepődtek, mikor megmon- tam nekik, hogy májrákom van. Azt hitték, nem viselem el ezt az egyszerű tényt ki Akadémiai Kiadó műhelyében Életművek — kritikai kiadásokban SZÁZ ESZTENDŐVEL ezelőtt kétségtelenül Jókai Mór volt a legkedveltebb regényíró Magyarországon. Bár szűk volt a könyvolvasók köre — csak a városi polgárok és a művelt nemesasszonyok engedték meg magúknak azt a luxust, hogy olvasásra időt fordítsanak —, ahol volt egyáltalán könyv a házban, ott Jókai műveit biztosan meg lehetett találni. Akkor újdonság volt a Rab Ráby, s — mai szóval — divatos kriminek számított az Egy hírhedett kalandor. Mindkettőt 1879-ben írta a nagy mesemondó. Száz év múltán a legkedveltebb magyar regényíró hazánkban — még mindig Jókai Mór. 1962-ben kezdte el műveinek kritikai kiadását az Akadémiai Kiadó, eddig 73 kötet látott napvilágot ebből a sorozatból, s az első kötetek' egy szálig elfogytak. Ez any- nyira szó szerint értendő, hogy az egyik „korai”, azaz a hatvanas években megjelent kötetből kellett volna még egy példány a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak — s égen- földön nem lehetett felhajtani belőle. Jókai műveit legalább száz kötetben adják ki ebben a kritikai feldolgozásban. Túlzás nélkül: egy emberöltőt ölel fel az első és az utolsó kötet megjelenése közti idő. És mégis : minden példány gazdára tálát A jegyzetek nélküli, zöld vászonkötésben megjelenő kötetek ugyanúgy, mint a sötétkék, ünnepélyes külsejű- ek, amelyekben szövegváltozatok, jegyzetek szólnak a szűkebb szakmai közönségnek, az irodalom iránt érdeklődőknek. Abban sincs semmi meglepő, hogy Mikszáth Kálmán művei ugyancsak népszerűek. Ez a sorozat is túljár a hatvanadik köteten, s a következő két évben újabb hattal szaporodik. Most jelenik meg a nagy író levelezésének újabb kötete is: az itt közreadott levelek mostanában kerültek elő. Ez a sorozat ugyancsak kétféle szerkesztésben kerül az olvasók kezébe: kritikai, vagyis jegyzetelt formában és jegyzetek nélkül, a nagyközönség számára. Irodalmunk nagyjainak teljes életművét tartalmazzák a kritikai kiadások, ezen dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának textológiai bizottsága, és az Akadémiai Kiadó. A példányszám természetesen változó, hiszen vannak kevésbé ismert alakjai is a régebbi magyar irodalomnak, az ő műveik nélkül nem volna teljes a kritikai kiadások sora, de ezek a kötetek nem számíthatnak akkora közönségérdeklődésre, mint Jókai, Mikszáth, Petőfi, Ady, József Attila írásai. Ady Endre Prózai műveit tizenegy kötetben jelentették meg, már csak az utolsó kötet van hátra. József Attila ösz- szes versei két kötetben kerülnek újra kiadásra, új jeg3'- zetelési móddal: az egyes szövegváltozatokat lábjegyzetben kozlik. Hamarosan megjelenik- Juhász Gyula 1900—1922 kö?> ti levelezése, ugyancsak kritikai kiadásban. Múlt századi költészetünknek legnépszerűbb alakja — természetesen — Petőfi Sándor. 1951 és 1964 között egyszer már megjelentek a nagy forradalmár költő összes művei hét kötetben, s most a második kritikai kiadást szerkesztik. Ebből az első kötet már megjelent, a második nyomdában van. Századunk nagyjai közül Tóth Árpád, a régebbi időkből'1 Batsányi János és Balassi Bálint műveinek kritikai kiadása befejeződött — és lehet, hogy a Balassi-műveket újra kiadják.* Bessenyei György írásaiból új sorozat indul, Csokonai Vitéz Mihály műveinek kritikai kiadása pedig folytatódik csakúgy, mint Vörös-- marty Mihály műveié. Érdeklődésre tarthat számot Katona József írásainak négykötetes kritikai kiadása is: az első kötetben a Bánk bán, a másodikban és a harmadikban többi drámája és drámafordítása, a negyedikben versei és tanulmányai látnak napvilágot. Érdekességnek ígérkezik Mikes Kelemen műveinek ötödik kötete: ebben a nem törökországi leveleket gyűjtötték össze. Két évtizedes, valóban évszázados mulasztást pótló akciója az Akadémiai Kiadónak a Régi magyar drámai emlékek és a Régi Magyar Költők Tára gyűjtőcímmel készülő kritikai kiaöássorozat.' Az elsőben legközelebb a XVL' századi iskoladrámák jelennek meg két kötetben, a költészeti sorozat tizedik köteténél tart,’ ebben Dömötör György, KálJ lói Fényes István, Czeglédi 1st-} ván és Nógrádi Mátyás 1661—í 1671 között írt versei jelennek meg. Méltón ehhez a két sorozat-^ hoz — most indul a harmadik} Ez a Régi magyar prózai emJ lékek sorozat címét viseli, a hamarosan megjelenik Vá-j laszúti György XVII. század-; beli hitszónok Pécsi disputád ja. Kiadják századunk egyik nagy — bár mondanivalóinak jelentős része miatt vitatható — kultúrpolitikusának, Révai Józsefnek a műveit is. A' kritikai kiadás első kötete 1981-ben jelenik meg. Harmincesztendős az Aka-> démiai Kiadónál a kritikai kiadások sora. Korábban hasonló vállalkozás nem volt Magyarországon, legföljebb magas színvonalú próbálkozások,' mint Halász Gábor kétkötetes Madácha 1942-ben. A há-' rom évtized alatt több száz kötet jelent meg, a legnagyobb tudományos igényességgel, teljes jegyzetanyaggal, szövegváltozatokkal — vagyis mindazzal, amit tartalmaznia kell a kritikai kiadásnak. HAZAI NAGYJAINK mellett teret kaptak olyan világirodal- • mi kiválóságok is a kritikai kiadásokban, mint Ovidius, Arisztotelész, Lessing, Varró, Homérosz. A többiek — majd a következő évtizedek terveire, kiadásaira várnak. Várkonyi Endre Polner Zoltán Honfoglalás Réti Zoltán: Anyaság Én füvek és búzák forrásvidékéről vagyok. Pipacs-forradalmárokkal jöttem Európába. A dombokon, ezeréves akácok. István király pogány előőrsei. Napsütés-fekete bivalyok húzzák a hajnalt. Özönlenek nyomukban a proletárok. Homlokuknál sirály-szél zokog. A jégeső-penészes földeken felravatalozva a kenyér. Virrusztják a jegenyék. Hatalmas égitest-napraforgók csikordulnak. Hamuhodó arcomat nézik, összezárva egy almafával énekelek a kés udvarában. Szekercés-Dózsák, rohamozó tizp.nkilences vöröskatonák kráter-léptei döbörögnek. Letelepedni végre az Alföldből kiásott Horthy-koponyák között. Haza, haza a törvénykező történelem útjain erdőtűz-csillagok alatt.
