Nógrád. 1979. április (35. évfolyam. 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal ; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább Őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. NAGY LAJOS Nagy Lajos: Razzia Razzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektív- ből álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányba a liget belseje felé. A kör egyre szűkült A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak. Összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat .. A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő r*5 került a rendőrség keaére*. — Nem akarsz részt venni • razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elállták a »„Hét liter”- nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó ki járóját Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. -„Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!"- — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki.. Razzia! Vadászat. Farkas a kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy ványadt anya, valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” — hördül fel mellette az apából az alkohol. Mint hallucináció zendült sorra a fülembe: ' — Álljunk meg, én már Itthon vagyok- Nyugodtan elvitorlázhatsz. Ha elúnnám magam, hát ismerek itt egy nyiladékot: azon át akár sétálva is elérhetném a falut alkonyaira. Nem, ne gyere értem később se; a magamfajtát bárki felveszi az országúton. Köszönöm, hogy kihoztál. Jó utat! ’ Megvárta, míg a szívességből-kocsi piros kataciabogárrá zsugorodott, majd semmivé foszlott a párás fényben, s csak akkor ballagott tovább. Kőhajításnyira onnan már elébe tárult az ismerős tisztás. . Itt szokott megfordulni, valamikor, tízezer esztendeje, amikor még kétkarú emberként járt a világban, s maga markolta a kormányt- Errefelé barangoltak legszívesebben. Ágnes ugyan sohasem mondta, hogy merre tartsanak. Beszállt a kocsiba, valahol az autóbusz-pályaudvar környékén, s a hátsó ülésen kuporgott akár egy riadt mókuska. — Kitől félsz? — faggatta néha. — Az emberektől. Tőled. Magamtól- Nem tudom... Buszérkezéstől buszindulásig tartottak kurta-furcsa, ártatlan szökéseik. Néha, amikor hazafelé taposta a gázpedált, úgy érezte: megkeserednek száján a menetrendszabta csókok. Mégis, mindig visszavágyott erre a tisztásra, jólesett odaheveredni a fűben Ágnes lába elé, hallgatni szavainak lágy duruzsolását, hivatlan áhítattal fogni a kezét. Lekuporodott a vénséges-vén tölgy gyökereire: mogorva parasztistenként állt a görcsös óriás most is a fenyők között. Körülötte a tisztás épp csak éledezett még; két éve, nyáron, telistele volt kék szarkaíábbal. Hunyorogva ült, szemben a nappal, s most tisztán hallani vélte az akkori Ágnest: — Emlékszem, kislány koromból egy aranyos, öreg tanítónőre. Vadszőlős, kicsi házban éldegélt■ Hallgatag redőnyök mögött, kávéillatban. Egyes-egyedül. Vasárnap délelőttönként ósdi kalapkában tipegett a templomba. Mintha most is látnám. Termete hervadt nádszál, szeme körül meg csupa mosolygós szarkaláb. Az anyókák is előre köszöntek neki, és mindenki úgy hívta kisasszony. •. Nekem már csitrifejjel, „tanár néni" járt ki a falu aprajától-nagyjától. Nemcsak azért, mert az iskolában, most így szokás: én mindig olyan „nénis” lehettem. És látod? Nézd ezeket a szarkalábakat... Már öregszem is— Ha előbb találkozunk, talán szültem volna tőled egy fiút. Kettőnk kedvére, de csak magamnak... Kérlek, ne szólj közbe! Hiszen megigér- tük egymásnak, hogy legalább mi ketten nem beszélünk soha házasságról.. ■ Hallgatott, mint akkor és nagy, belső csöndjére most sem jött felelet sehonnan. Ci„ Igazolj a magát r' „Agyag Pál”. „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában?” „Egy esztendeje”. „Lesz az kettő is. Miből él 7" „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad”. „No, álljon be a sorba”. „De kérem, én nem csináltam semmit”. Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz az anyád keserves. .— és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. „Mars a többi közé!” Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt: — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronz sárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett az ég tompán szürke. Vártank kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartásboa; fől- alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmtHtl Ogy látszik késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pibés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketéllni az Igazság úton. Meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges-végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttes- tén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem rendőrség. Azoknak innen, a Rend utcán kell étkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! — Ugyan! nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronz sárkány alatt vonultak el. A bronz sárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak a csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózó termetek- A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A fogantyúi, vastag botok. A kabátujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajúszok, s föllöttük a szúró, kegyetlen szemek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború meilűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságuk emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé m pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugyan! Hiszen csak, ismered őt? — Csakugyan, Ismerem. Akar velünk jönni? garettát kotorászott a zsebében, s újjai megálltak a késen. Mintha valami undok hüllőt érintett volna, pedig ez a rúgós bicska volt első szerzeménye, amikor elhagyta a kórházat. Hasznos jószág, engedelmes, fél kéznek is szót fogad. Megnyomta a rúgót, a penge szisszenve elővillant. Óvatosan két ujja közé szorította hegyénél, aztán teljes lendülettel elhajította a legközelebbi fa irányába. A kés rezegve állt meg a törzsben; jókora kéregdarab perdült, majd száraz ág zörgött alá az avarra. — (Kitől félsz? — kongott nagymessziről saját tegnapi hangja. — Az emberektől. Tőled. Magamtól. Nem tudom-..) Bekattintotta a nagytudomá- nyú fegyvert, jól megnézte, még egyszer, aztán a bozótba lökte. A letört ág bénán hevert lába előtt, de két gallyacskája közt lepkebábot hintáz- tatott a gyenge fuvallat. A félkarú fölébe hajolt. Mintha a selymes huzalokon függő, sárgásfehér báb épp ekkor megvonaglott volna. Csak egy pillanatra de mégsem lehetett káprázat, mert aztán újra megmozdult. Az ember nézte a bábot, mely egyre görcsösebben rángott, míg végül meghasadt a burok, s előbukkant a lepke. Szárnyai, apró selyemvitorlák, fel voltak még göngyölve két oldalára, s ösz- szesodorva tartotta szíyókáját Is riadt kis drágakő-fejénAztán lassan-lassan mégis elkezdte szétteregetni tündérruháját. Nedvesen, hullámosán fénylettek még a szárnyak, de már kezdtek kirajzolódni rajtuk a merevítő erek, előtűnt a színes mintázat. Hosszú percekig pihegett a napón a. lepke meg-megreb- benő szárnyacskákkal, aztán minden erejét összeszedve, felcsapdosott a kék magasságba, s eltűnt a sűrű galy- lyak közt. A félkarú ember, aki csak önmagát keresni zarándokolt ide, töprengve nézett a pillangó után. Körülményesen rágyújtott ismét, aztán hozzáfogott, hogy az öngyújtó lángjánál elégesse Ágnes utolsó levelét. A tűz körülfolyta az írást a csontszínű, papíron, s már inkább csak sejteni, mintsem látni lehetett a sorokat: ,„, • tudnod kell, hogy én csonkán is szeretlek, s ha néked igazán úgy jobb, hát vállallak a világ előtt is... mindenesetre, maradj a barátom, ha tudsz, még a barátom lenni.. •” Á széi szétkapdosta a szállongó pernyét, a félkarú ember pedig megindult kifelé a nagy zöld alagútban, pedig annak most ködben úszott a vége. — Nem hallom a lépteit magam mögött — egyezkedett a szívével félhangon. Sietni kezdett, hogy le ne késsék az esti autóbuszról. — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronz sárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előre vetve, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketve a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de. egy másik talán felügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — fagatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márkiimilátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem Indult: — Kérem, az nem úgy Vön,«a Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vonaglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklott fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább, hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk és vittük magunkkal a „márki”-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az „Előkelők Klubjá”-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány Igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cow- boykalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donne e mobilét. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott ■ másikra. — Titkos prostituált! -r-' szólt a hölgynek. Ó, különös érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnal öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, iUő hódolattal, sőt szere- tetteL A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijárótl ötvenen az el- fogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezűkben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan őánik tört ki. Herceg Árpád: El a vitorlás egekl Csontmorzsoló fagyokba zárva bezárvct ködbe köbe és csak néha tulipánba ölelve paneí-karokkal általában szemezve ördöngős lakattal bambán a nlnccsel e foghatatlan zárral — Mint Illik magom maradtam megnyílt egy földi katlan sörök és borok savanyodván állnak várnak az üvegek alján egy elhagyatott őszi kertben kell egyszál ingben elhevernem — Szemem mezejéről kiszakadtál lettél szív tüdő száj sebe te templomszolga ki felravatalozván megmossa két kezét és eltűnik a napfény-behavazta utcán — Most a királyságnak hallgatás az ára csönd-birodalom tékozló királya zálogba csapja minden ígéretét rábízza magát az árvaságra — S, mikor majd minden összetörve szilául: a jóbarát a cifra bögre elszállok el a vitorlás egekbe — NÓGRÁD — 1979. április 1. vasárnap 9
