Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-07 / 5. szám

Beszélgessünk az ORI-ról

Interjú Báli György igazgatóval

Húszesztendős az Országos Rendező Iroda. Amikor 1958- ban megalakult, még volt egy fölérendelt „hatósági jogkörrel rendelkező középfokú irányító szerv”, az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság, ez azonban a hangverseny rendezés szervezetének egyszerűsítése során 1965-ben megszűnt. Azóta az ŐRI jogilag is önálló, közvetlenül a Kulturális Minisztériumnak alárendelt intézmény. Tíz éven keresztül hatáskörébe tartozott a mű- sorengedélyezés is, ezt a jogkört 1975-ben a tanácsok kapták meg. Attól kezdve viszont az Országos Rendező Iroda feladata a könnyűműfaj területén a hivatásos előadó- művészi működési engedélyek kiadása, illetve megvonása, a fellépti díjak megállapítása és még néhány hasonló tennivaló. Az ŐRI bemutatására Báli György igazgatót kértük meg.

— 1969-ben 1023 könnyűzenei hangversenyt, illetve más műsort rendeztünk, 1974-ben már 2689 volt rendezvényeink száma, a legutóbbi három év adatai pedig a kővetkezők: 4289, 5231 és 5784. Ha ehhez hozzászámítom, hogy az elmúlt nyáron 1963 műsor gazdái voltunk, azt mondhatom, hogy nem egészen tíz esztendő alatt a teljesítményünk csaknem meghatszorozódott.

t — A számok önmagukban I is imponálóak, de bizonyára f a szervezés gondjai is hat- ! ványozottan növekednek.

— Valóban. Egy-egy műsornál átlagosan 10 közreműködőt számíthatunk, az ő egyeztetésük, utaztatásuk sokszor szinte megoldhatatlannak tűnik. Közismert, hogy az ORI-nak nincsen sem művésztársulata, sem előadási helye. Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy tulajdonképpen az ország valamennyi művészével, s valamennyi előadási helyével számolhatunk, de ez csupán látszólag mutat kedvező helyzetet. A magyar színészek, előadóművészek, zeneművészek — különösen az élvonalbeliek — rendkívül túlterheltek. A színház, a film, a televízió, a rádió és a szinkron szinte korlátlan munkalehetőséget biztosít számukra. Ehhez járulnak még olyan nehézségek is, mint például a művészek progresz- szív adózása. Ilyenformán egy- egy vezető művész az év vége felé már gázsija mintegy negyven százalékát lenne kénytelen adóba befizetni, s ezért nem is vállal ORI-fellé- pést.

— Másfajta nehézségek vannak a játszási helyekkel kapcsolatban. Akár sportpalotáról, stadionról, akár kultúrházróí van szó, ezeknek az épületeknek mind-mind megvan az eredeti rendeltetésük. Tehát mondjuk hangversenyt rendezni csak akkor lehet bennük, amikor éppen nem foglaltak. Ilyen napok persze adódnak, de még akkor sem egyszerű a dolog. Egy példa. Ha a szombathelyi sportpalota egyik nap szabad, s oda elviszünk egy műsort, logikus lenne, hogy másnap ugyanazzal a műsorral Kőszegen szerepeljünk. De mit tegyünk, ha Kőszegen másnap nincs fellépési hely? Utaztathatjuk a társaságot esetleg az ország másik végébe, Nyíregyházá— Ezek a gondok nyilvánvalók. Az ŐRI ennek ellenére számos emlékezetes hangversenyt rendezett.

— Azt hiszem, valóban nem kell szerénykednünk. Hogy csak a közelmúlt sikereiből említsek néhányat, megszerveztük Woody Herman, a Boney M., a Mojszejev, a Golden Gate, Gilbert Bé- caud, Teddy Wilson, az SBB együttes, a szovjet Joszif Kobzon és együttese, az ugyancsak szovjet Jalla tánczenei együttes és Bisser Kirov, a kiváló bolgár énekes fellépéseit.

A külföldi művészek és együttesek e kiemelkedő szereplései mellett természetesen foglalkoztatjuk a könnyű- műfaj legjobb magyar művelőit is.

— Az OR1 fö feladata

könnyűzenei hangversenyek

rendezése. Azonban másféle

műsorokat is szerveznek.

— Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy már a közművelődési törvény megjelenése előtt igyekeztünk olyan színvonalas produkciókat kiállítani, amelyek a legigényesebb közönségnek is megfelelnek. Hadd említsem talán a Korona Cukrászda estjeit, amelyeken a legkiválóbb magyar színművészek lépnek föl. Műsorukat természetesen nemcsak Budán, hanem szerte az országban előadják. A Korona nemrég volt ötéves és ez alatt az öt esztendő alatt mintegy ezer estet adtak Ruttkai Éva, Tol- nay Klári, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Harsány! Gábor, Lukács Sándor és mások.

— Ezekre a produkciókra valóban büszke lehet az Országos Rendező Iroda. Vannak azonban olyan műsoraik is, amelyek nem vívtak ki elismerést. Elég rossz hírük van például az IBUSZ-szal közösen szervezett, úgynevezett gulyás-party knak.

— Az ŐRI önmagát fönntartó intézmény. Nem kapunk semmiféle állami támogatást, sőt, évente milliós nagyságrendben fizetünk be pénzt a kulturális alapba. Ilyenformán olyan műsorokat is ki kell állítanunk, amelyek pénzt hoznak. Így tehát vállalnunk kell propagandacélú műsorokat a legkülönbözőbb vállalatoktól. Szerződéses kapcsolataink révén divat-, áru- és egyéb propagandaműsorokat rendezünk, amelyekben nagy állami vállalatok, intézmények, például a MALÉV, az OTP, az Állami Biztosító propagandái is elhangzanak. Mi rendezzük hat nagy fővárosi éjszakai szórakozóhely műsorát és nyáron a Balaton-parton például a siófoki Maxim és az Európa, a füredi Marina, a keszthelyi Helikon és más, kisebb vendéglátóhelyek műsorait. Azonban e programok színvonalára is igyekszünk ügyelni. Ügy érzem a gulyás- party miatt sem keli azért szégyenkeznünk. Ezeken az esteken, amelyeket az IBUSZ-on kívül a Gyermek- élelmezési Vállalattal közösen szervezünk, mindig kiváló cigányzenekarok lépnek föl. A magyar nótákat a Fővárosi Operettszínház művészei

éneklik, a táncosok pedig néptáncokat mutatnak be a közönségnek. Arra is törekszünk, hogy a játékok, vetélkedők is ízlésesek legyenek. E műsorok a maguk helyén betöltik rendeltetésüket, reális igényt elégítenek ki, megfelelő színvonalon.

— Hogyan lehet biztosítani

ilyen óriási számú rendezvény megfelelő színvonalát?

— A színvonal biztosítása tulajdonképpen már a műsor

összeállításával, a szerkesztéssel kezdődik. Amennyire erőnk engedi, arra törekszünk, hogy a szerkesztés saját osztályainkon történjen. Azonban ezt képtelenek vagyunk minden műsornál megoldani, mert az ŐRI — a nagyközönség hiedelmével ellentétben — korántsem valami mam- mutvállalkozás. Létszámunk alig több mint hetven ember. Természetesen tehát számtalan külső szerkesztőt is kénytelenek vagyunk foglalkoztatni. Azonban igyekszünk olyanokat meghívni, akiktől színvonalas produkciót remélhetünk. Ezenkívül műsoraink döntő többségén jelen van egy ŐRI művészeti ügyelő, aki köteles jelenteni, hogyan folyt le a program, hogyan volt megelégedve a megrendelő. Ha valami rendellenességet tapasztalunk,

megvannak a megfelelő eszközeink. Amikor szükséges volt, nem egy neves művészt, közismert együttest tiltottunk el hosszabb-rövidebb időre a fellépéstől.

— Az ellenőrzés azonban

nem minden.

— A leghagyobb problémák egyike a könnyűzene területén dolgozó művészek képzése és továbbképzése. Mint közismert, a mi hatáskörünk az előadóművészek vizsgáztatása, a működési engedélyek kiadása, szükség esetén megvonása is. Háromszáznegy- vennégy táncdal-, dzsessz- és gitáros- és sanzonénekest, két- száznegyvenkilenc magyar- nóta- és népdalénekest, háromszázhetvenegy hangszeres szólistát, száznyolcvan műsorvezetőt, kilencszázti zenhét zenekart — kétezer-kilencszáz- negyvenhat taggal — és száztíz technikust tartunk, nyilván. Bizonyos értelemben hozzánk tartozik a nyolcszáz- nyolcvanöt artista is. Furcsa módon mi adjuk ki az artis ták működési engedélyét, de nem mi vizsgáztatjuk őket. Elképzelhető, hogy ilyen óriási számok mellett milyen nehéz tartani a színvonalat Hiszen természetesen nemcsak élvonalbeli művészeket foglalkoztatunk. Azok nélkül sem mennek el a műsorok, akiknek neve nem csalogatja be a közönséget és kenyeret is kell biztosítani számukra. Mindenesetre az új működési engedélyek kiadását valóban jó felkészültséghez kötjük. A különböző szakzsürikbe mindig az illető művészeti ág leg kiválóbb képviselőit hívjuk meg.

— Vannak-e tervek az OR1

jövőjét illetően?

— Nyilvánvaló, hogy a jövőben szükség iesz valamiféle fejlesztésre. Ugyanis a műsorigények egyre nagyobbak, mennyiségben és minőségben.

Morvay István

Színházi esték

LILIOM

Molnár Ferenc — bár a

szerző véleménye saját darabjának színpadi előadásáról rendszerint nem mérvadó — alighanem sírva fakadna e népszínházi produkció láttán, melyet az óév utolsó napjaiban a salgótarjáni Kohász Művelődési Központ és a

nagybátonyi Bányász Művelődési Ház közönsége láthatott. No, nem azért, mintha meghatotta volna jobb sorsra érdemes cselédlányának tragikus sorsa, a kis szeretetre méltó vagány, Liliom égbeszállása és földre menetele, nem, mert ez a színháznézöt, aki „jelen időben” ismerkedik meg a

cselekménnyel, sem hatja meg. Molnár Ferenc keserűsége egyetlen' forrásból táplálkozhat: darabjának (egyébként távol áll a remekmű fogalmától, de érdekes, jó színpadi alapanyag) érzelmi, gondolati elsekélyesí- tésébői, teljes kilúgozásából.

Ma már senki sem hisz a

gólyamesében. Sokan azt is

tudják: nincsenek angyalok

(Könyves Kálmán óta nálunk boszorkányok sem), nincsenek csodák. Ezt tudják az előadás létrehozói is, s úgy igyekeznek áthangszerelni ezt az érzelmes, kültelki romantikás, szerényen bíráló drámát, hogy kiölnek belőle minden érzelmet, egyben valósággal megfojtva benne a csekélyke társadalom-, emberi magatartásbírálatot. Ezzel az „operációval” azonban cseppet sem lett jobb, maibb, pontosabban a mai ízlésnek elfogadhatóbb az előadás. Csak szárazabb, unalmasabb, élvezhetetlenebb. Szigeti Károly lényegében Molnár Ferenc Liliomát attól fosztotta meg, ami a legbensőbb

sajátja, attól az emberi melegségtől, könnyed virtuozitástól, szellemességtől, amely a szerzőt világsikerűvé avatta, s jellemzi a Liliomot is. A Népszínház Liliom-előadása — a néhány jelenet, alakítás kivételével — olyan borízű almához hasonlít, amely elvesztette sajátos ízét, zamatét, de azért még alma.

Egész előadás alatt egy december eleji élmény emlékei foglalkoztattak: a balassagyarmati országos öntevékeny színjátszófesztiválé. Balassagyarmaton bizony, három- négy olyan előadás is akadt, amelyik nemhogy megközelítette, vagy elérte — megítélésem szerint — ennek a produkciónak a színvonalát, de túl is szárnyalta. Stílusában hű volt a szerzőhöz, s mi több, rendezőjének fantáziáját, alkotó erejét bizonyította.

S mit bizonyított a Liliom előadása? Az elmondottakon kívül: hogy a maivá formálásnak, a modernségnek is megvan a maga csapdája, ha a divat, a „esakazértis” igyekezete vezeti az alkotókat, hogy a jóból is könnyen lehet rosszat csinálni; hogy a népszínház két korábbi színházból verbuválódott társulata még mindig nem mindenkor egységes, az eltelt egy esztendő kevésnek bizonyult arra, hogy valamennyi színész legalábbis megközelítően azonos módon fogja fel tennivalóját, feladatát.

A két főszereplő, Beregi Péter (Liliom) és Gruiz Anikó (Julika) a rendező tökéletes médiumának bizonyul. Rájuk is a szürkeség a legjellemzőbb.

Játékuk valóban játék — és

nem alakítás; annyira eszköz- telen, hogy a nézőben nem az élethűséget kelti, hanem — paradox módon — a művisé- get. A legjobb alakítás Zubor Ágnes Zsuzsija. Az ő cselédlánya él, ráismerünk benne a sokféle érzelemből, ‘anyagból összegyúrt emberre. Sok szép pillanatot szerez nekünk, különösen a partnerével, későbbi férjével (Valkay Pál), a Hugóval végigjátszott jelenetekben.

Egy-egy rővidebb szerepben jól oldja meg feladatát Illyés Mari, Holl János és Borhy Gergely. Közülük is különösen Illyés Mari emlékezetes, aki finom eszközökkel érzékelteti Muskátné szerelmi sóvárgását, romlott emberségét.

Malgot István díszletei — sajnos — hűségesek az előadás egészéhez, annyira fantáziátlanok, hogy észre kellett vennünk. Rimanóczy Yvonne jelmezei, mint már annyiszor, ebben az előadásban is jól átgondoltak, igazodnak viselőik karakteréhez.

A legtovább azonban —:

meggyőződésem — a néző mégsem a már dicséretekre emlékezik. Hanem Berényl Géza verseire és Cseh Tamás dallamos zenéjére. Ezek a dalbetétek egyébként az előadás olyan tartóoszlopai, melyekért a néző bosszúságát, bosszankodását hajlandó mérsékelni. Mindamellett az egész előadásra érvényesnek érzem Julikénak a halott Liliomhoz szóló szavait: „Te csak aludj. Liliom! — Legalábbis e most látott formában.

Sulyok László

iIuIm

Jánossy Ferenc: TÉL (akvarcll)

Könyvekről

AZ AVANTGARDIZMUS

Könyvek és valóság sok szálon és szorosan függenek össze egymással. Vannak valóságos és szellemi tájak, amelyekről először talán egy könyvben olvastunk. S előfordul, hogy valamely dologról már személyes benyomásunk, tapasztalatunk van, s csak utána vesszük kezünkbe a róla szóló könyvet. Egyik friss élményem volt például november elején, egy hétfő délutánon Vityebszk megpillantása, amelyet már oly régóta ismertem Chagall képeiről s Életem című könyvéből. Délután három óra körül járt. sodorta a szél a hófelhőket Belorusszia fölött, lent a nyírfákat és fenyőket; a Nyugati-Dvina vizét. A felhők közül ki-kibukkant a nap, végigpásztázva a vityebszki állomás sárga homlokzatát és domborműveit. Aztán homokgödrök és kékre festett faházak tűntek fel, s nem csodálkoztam volna, ha egvik-má- sik levegőbe emelkedik, mint

a

NÓGíÁD - 1979. január 1., vasárnap

Chagall vásznain. De semmi ilyesmi nem történt, természetesen.

Mindezt Mario De Micheli Az avantgardizmus című könyve kapcsán jegyeztem meg, távolról sem azért, mert a szláv expresszionizmusról szólva ő is beszél Chagallról is, hanem inkább azt hangoztatva, hogy századunk első harmadának művészeti forradalmait is csak akkor ismerhetjük meg igazán, ha azokat az országokat és társadalmi mozgalmakat, korabeli viszonyokat is tanulmányozzuk, amelyekben azok megszülettek, Amint azt egyébként a könyv írója, a neves olasz esztéta is teszi. Művészet és társadalom legalább olyan szorosan függenek össze, mint akár valamely való táj és annak égi mása.

Mario De Micheli könyve a Képzőművészeti Zsebkönyv- tár ötödik köteteként jelent meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában. Ez már az 1959-ben Milánóban kiadott mű harmadik

magyar kiadása. Indokolt, hogy hosszabb idő után most a népszerű sorozatban adták ki, hiszen De Micheli először nyújt képet marxista szemlélettel az avantgardizmus jelenségeiről, szerteágazó irányairól. Mint írja: „E kötet nem a művészeti események szorosan vett időrendje, hanem a kortársi művészet eszméinek és problémáinak ritmusa alapján épül fel. Bár a tanulmány a modern művészet két alapvető áramlatát — az expresszionizmus és a kubiz- musból kiindulót — különbözteti meg és ezeket egymástól elválasztva tárgyalja, mindenütt figyel a kölcsönhatásokra vagy a két áramlat közötti érintkezési pontokra”. A könyv anyaga nagyjából 1930-ig terjed, egy kivétel van, Picasso Guernica című képe. Különös és döbbenetes zárása ez az avantgardizmus történetének, annak a modern művészetnek, amely a XIX. századi művészeti értékek tagadásából született. Nemcsak abból. De Micheli is hangoztatja, hogy near egyszerű esztétikai szakításról van szó. A teljes válasz megadásához a történeti és ideológiai okok elemzése is szükséges.

Ezt végzi el De Micheli. Esetenként lakonikusnak látszik válasza, tömörsége azonban erénye is a könyvnek, áttekinthetővé teszi, ami nem lebecsülendő haszon az avant- gardizmusról szóló műben. A könyv két fő részre tagolódik, az első a tanulmány, a második a dokumentumokat tartalmazza. Célratörő a képek — illusztrációk — kiválogatása is. Tanulmányában De Micheli szó] a XIX. század egységéről, a válság jeleiről, a menekülés mítoszairól, majd pedig külön-külön is az expresszionizmusról, dadaizmusról, szürrealizmusról, illetve a kubizmusról, futuriz- musról, absztraktizmusról.

Az avantgardizmus megbízható ismerete a napjaink művészeti életében való tájékozódást is segíti, hiszen öröksége lépten-nyomon fellelhető. Ezt felhasználni azonban csak kellő komolysággal

s főként megfelelő céllal szabadna, nem csupán stílusjegyeit utánozva,. lassan egy évszázad múltán kijélenteni valamely régiről, hogy új. Ez persze a kisebbik baj, némi tájékozottsággal mosolyogni is lehet rajta. Komolyabb hiba, ha az derül ki, akadnak, akik megfeledkeznek arról, hogy az avantgardizmus is az adott történelmi, társadalmi viszonyokból nőtt ki, s ezek a viszonyok megváltoztak. Mario De Micheli egy mondatát idézem: arróL hogy mi lehetne kívánatos „Örökségként felhasználni azt, amiben az avantgardizmus, fáradhatatlan igyekezetével a legtovább jutott: amikor — mondhatnánk így is — ismét vissza akarta ültetni a művészet gyökereit a tevékeny történelem talajába; oda, ahonnét a múlt század végének lázadó értelmiségijei annak idején kiszakították”.

Ez azonban már másik kérdés, másik könyvet —« könyveket — igényel.

Tóth Elemét