Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)
1976-08-15 / 193. szám
r Jánossy Ferenc: Akvarell. Salvatore Quasmodo: A háború alatt kü'önböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Przemysl várából visszatérőben, amikor hatszáz társával a németek fogságába esett. Egyikük a Iá-, dájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki felolvasta, és megmagyarázta egy-egy versemet. így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geometrikusak voltak. Vágre tehát ta'.ál- kozhattam valóságos és hiteles olvasómmal, aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat,' ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Przemyslben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppel! Egy előadásom után, melyet » mai o'asz költészetben megmutatkozó „törés”-ről tartottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimről. Az utazás vonaton és gépkocsin, még lassú és fárasztó. Nápolyban, szétrombolt házak között, az utca közepén asszonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagy darab kőre tett fazekakban és sei-penyőben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katona- zubony, és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt vo'tam. A Conservatorium termében nagy tömeg várt rám: eljöttek, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahová csak néztem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karénekszerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beKóldi János: MAGYAR AKVARELL Emlékes, kis, lassú délután. Ul a Nap a sárgás hegy élen. Leesik a hallgatag fűzfák kopott, szomorú szárnya, mélyen. Húzza az árnyát a darusor át a Dunán, el-elveszejtve. Határtalan tűnődés az ég. Világít égő nefelejcse. szorítva Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Messinában. Aztán mégiscsak sikerült hozzám férkőznie, s akkor megragadta és megcsókolta kezem. A mú't század végének egyik jelenete játszódott le a jelenlevők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. A közönség és a költő között az érintkezés legkülönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi falvak iskoláiból; azután munkáslevelek, művelt emberek levelei, kifinomult írással, amelyekhez néha-néha egészen másfajta üzenetek csatlakoztak, levél egy Mária nevű nővértől,, aki a Clitumnón él ismeretlenül és betegen, egy ferences kolostorban — levelén szinte gyerekes rajz ' és Augustinus szavai: Audire Silentium. Egy emberről elmondani mindent, újra meg újra: ez a feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban. (Képes Géza fordítása) Borsos Miklós*: VISSZANÉZTEM FÉLUT AMBÓL A FIRENZEI FESTŐ (rési let) .. .Este fél tizenegykor kiszálltam a vonatból Firenzében. Az út, az olasz táj már hihetővé tette, l*j>gy Firenzében 'vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjaimat, és megindultam az éjszakai városba. A firenzei pályaudvar akkor még a régi volt, de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távolságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról. mely a pályaudar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, fánk szaga fogadott. Néhány ♦Borsos Miklós hetvenéves Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába, vagyis kocs- kávé, mába. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múl- perc múlva alig bírtam el- va egy főtt pacaldarabot tet- hinni, fölfogni, hogy ami tek elém. Néhány szó elég előttem magasodik, az való- volt ahhoz, hogy visszavi- ságos látvány. A dóm előtt tessem, és helyette magyarul, voltam;*a harangtorony föl- makarónit kértem. Barátsá- nyúlt az égbe, a sötétség gosan hozták. Másnap mór elnyelte a hosszát. Megrendülve álltam, hogy meddig, meglepődve láttam, hogy délután öt óra tájban megjelenem tudom. Szédülve nagy nik egy kétkerekű kordéval lélegzeteket vettem, elin- a pacalos, óriási hegy főtt dúltam a Via Calzaiolin a pacal a kétkerekűn, mellette Piazza della Signoria felé, hatalmas fatálban só. Torka- ahol a reneszánsz minden szakadtából ordított. nagysaga, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló iszonvú — Trippa, trippa! S, jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy darabot, sót rá, s ették ott hasábtorony, az az utqán. erejű bástyafok; Hazamentem a szállodába, úgy éreztem, fölfoghatatlan mély álomba zuhantam. Másszámomra. Szívem a tor- nap kerestem egy eldugott komban dobogott, mikor helyen egy zugszállodát, átmegtaláltam az egy méter vittem kofferjeimet, megin- átmérőjű dombormúvet — dúltam a városba. Napsüté- akkor még dombormű volt, ses reggel volt, találomra ma csak betűk —, mely a mentem. Azt sem tudtam, máglyán elégetett Savonaro- hol, merre vagyok. Az éj- la fejét ábrázolta. Fiákere- szakai kép egészen más volt. sek álldogáltak ott, s lovai- Egyszer csak óriási, vakolat- kat piszkolták le. Néhány lan kőfalakat pillantok meg; lámpa égett csak, a Palazzo a nap sópadtsárgán ragyog Vecchio tornya órára konga- rajta és zöldesbama árnyé- tott. Felejthetetlen harang- kok tarkítják A fal előtt hangok; minden éjjel hal- szobrok. Majd fölbukkan lottam Firenze harangjait, Michelangelo Dávidja, szikegyik ódonabb, mélyebb, rázik a téli napsütésben. Kémint a másik. Fájdalmas, sőbb az eredeti, a sérült szorongató hatással voltak Dávidot is megnéztem a rám. Ez éjszakai séta utón Galleria dell’Accademia gyűj- megértettem Gulácsyt, aki teményében. A Loggia dei reneszánsz kosztümöt vett Lanzi magas, karcsú, ívei, ármagára, és úgy járkált Firenze kádjai alól kinyúlt Cellini utcáin. Perseusa. Körötte antik K iemelt nagyüzemünkben jártam a minap és akkor hallottam a számomra vadonatúj kifejezést: félszavas demokrácia. Hogyan — kérdeztem vissza. Hát csak úgy... ahogy mondtam, ismételgette szavait a gépmunkás: félszavas demokrácia. „Tudja, sokan a vezetők közül, persze nem a legközvetlenebbül velünk kapcsolatban levőkre gondolok, gyakran csak végigszaladnak az üzemen. Odamennek minden harmadik dolgozóhoz. Váltanak velünk egy-egy fél szót — mondatot, s azzal, mintha elintézettnek tekinthetnék a munkásokkal való beszélgetést, továbbállnak. A múltkor az egyik megkérdezte, hogy vagyok? Illendően válaszoltam. Aztán mi foglalkoztatja mostanában? Mondtam neki: sok minden. De azért elégedett? Igen, néztem fel, mert közben ment a gép. de azért... No, jól van, jól van, csak dolgozzon, nem zavarom! — hagyott ott. Pedig kifejtettem volna neki egy-két dologról a véleményem.” Másik munkadarab beállításán bíbelődött már, s a gépállás rövid két-három percében vetette oda: — hát ezt értem én a félszavas demokrácián. Amikor csak illendőségből kérdezünk... Ez a kis mozzanat élt elevenen emlékezetemben, amikor Oravecz Ernővel, a SalgóCsak lassan, csak lassan ! Félszavas demokrácia? tarjáni Kohászati Üzemek általános kovácsolóüzemének műveletközi ellenőrével beszélgettünk. Mert ő is, mintha valahogy ráérzett volna a gondolatra, rövid szóváltásunk során többször fejtegette: nem szabad végigrohanni a műhelyeken! Mert ha már ott van az ember,, legyery mindenre ideje. A meghallgatásra is, az üdvözlésekre, a válaszadásokra. Ezt kell tenni 1 Feleslegesnek tartja a felszínes dolgokat, mert mindkét szemszögből: a vezetőéből, s a dolgozóéból nézve is haszontalanok, időt pocsékolók, s mindenképpen eredménytelenek. Sokéves tapasztalata, egyébként nem is ejtett volna róla többször is szót. Hiszen őt azok közé sorolták már a gyárban, akik nem „mai gyerekek”, akik szemük villanásával is érzik szinte az emberi gondolatokat, a ráncos homlokok mögött lakozó mondanivalókat. Amik bizony — mert makacs, nem mindenki előtt ’ kitárulkozó a munkásember — sok esetben ott is maradnak. Bár mondja Oravecz Ernő, aki a pártalapszef- vezet szervező titkára is, hogy nem a szótlanság, ellenkezőleg: a szókimondás a jellemző már. Nem, — és ez minőségi különbség — nem a vezető tekintélyének lejáratása, a „haverizmus” meghonosodásának jele — bizonygatja — hanem a jó értelemben vett demokrácia hétköznapivá válása. És egyben bizonyítéka is az egészséges szellemnek, a dolgozók, vezetők egységes szemléletének. Ami mi is lehetne más, mint még többet, még jobbat... Igen, apróbb esetektől eltekintve ez a mottó. És ez bizonyítja igazán a fejlődést; hogy a munkaruha kihordási idejére vonatkozó kérések özöne, a bérrel kapcsolatos felvetések helyett a balesetek számának csökkentése, a termelényebb, szervezetten végzett munka biztosí- sítása és a mind jobb mjnö- ség elérése foglalkoztatja leginkább az üzembelieket. Mostanság is meglehetősen gyakran apelláltak egymásnak, természetesen, szemtől szembe, a dolgozók a hanyag munkavégzés miatt. Mert főleg az idősebbek azt tartják:, ha már eddig, hát ezután se érje szó kívülről a ház elejét. És hiába, hogy teljesítmény után fizetik az embert, azért tegye bele szívét-lelkét abba a vasdarabba! Szóval, ezek a témák így nyáridőben, amikor aztán a kinti meleggel még csak teté- ződik a benti forróság. Ami egyébként — a dolgozók egymásközt jó néhány alkalommal megvitatáskor ugyanerre jutottak — bizonyos mértékig előidézője a bajoknak. A baleseteknek, a megnövekedett selejtnek. Mert, csak utóbbit véve: kora reggel, hűvösben, mindenki „ráhajt”. Miként egyesek szájából hálloftam, tépik, szaggatják a vasat, csakhogy meglegyen a déli forróság beálltáig — mikor már lanyhul a munkakedv, s erőtlenedik a kéz — az a nyolc órára tervezett százalék. És ez a kapkodás az eredője kéz- lábsérüléseknek, javítható — s ez a jobbik eset — vagy javíthatatlan selejtnek egyaránt. Ezért mondta Oravecz Ernő: csak lassan, csak lassan szabad végigmenni a műhelyeken! Mert néhány lépés után is hall j olyan javaslatokat, ésszerűsíteni való teendőket, amik talán egyetlen termelési tanácskozáson sem jönnének elő. Nem azért, mintha az lenne a nyilvánosság nagy fóruma. De munka közben nem kell keresgélni a szavakat! A havonta rendszeres brigádtanácskozásokon sem, ahol aztán — lévén kisközösség — szabadjára ereszthetik gondolataikat, elképzeléseiket. .. A szó elszáll — próbálkozom Oravecz Ernővel ellenkezni, de barátilag leint. Nem úgy van az! Minden egyes felvetésre, ha nem azonnal, de rövid időn belül válaszolnak az illetékesek, még pedig nem is akárhogyan: írásban! S ez megmarad. Ügy érzem, fogalmazza, lejárt már régen a következményektől tartás ideje, és viszont: hétköznapi természetességgel bírnak már a vezetőknél a „lentről jövő” ötletek. Melyek sok esetben — némelyek férfiasán be is vallják — jobbak, mint egy diplomásé. Mert egyre sokrétűbbek, műveltebbek az emberek. A mi a kovácsolóban, Oravecz Ernő munkahelyén ugyanolyan természetes már. mint hogy ők hosszú ideje nem ismerik az írás elején felvetett — némely helyeken még találó — félszavas demokrácia kifejezést. Karácsony György szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit es Holofér- nését. Körülnéztem a téren: ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecehio teljes méltóságában nyúlt bele a sa- padtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröiyi töltött el. Már nem siettem. Végigmentem a Palazzo Medici-Riccardi hosszú oszlopsorral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjainak szobrai. Az árkád alól - az Arno partjára kerültem. A kiugró mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját. Sok volt, nagyszerű» volt. Mindehhez annyi, de annyi múlt fűződött; olvasmányaimból könnyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lungarno —•, vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nuo- vában leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Be- atricét is ott köszöntötte. Nem volt jó hírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogástalan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly’ szépen leírni. A Ponte Vecchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra idézi meg a brutális ötvösszobrászt, aki önéletírásával műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrajzot írni. Vé- gigdicsekszi, -hencegi, -szépíti, -hazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van, akit magasztal is: Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége Átmentem a bal partra, a San Frediano negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része, a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyogott a kék égből. Az ódon térre kerültem, szemben velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumentális, barna kőhomlokzata. A Masaccio-freskókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancacci-kápolnában. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Ám ezt a kérdést elnyelték az azóta eltelt évtizedek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Kicsinek találtam a képet. A Kiűzetés a Paradicsomból egy pitaszterre van festve egészen magasan. Lenyűgözött fakószürkés színe, egyszerűsége. igénytelenségében komoly ünnepélyessége. Szürke színű rajta minden, csak az angyal ruhája vöröses. Később Picasso korai harle7 quinjein találtam rá megint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. Az Adógarason is tizennégy alak van. Megrendítő, komoly arcok, fejek. Hátul kis, araszos a’ak, a földön guggolva, térdelve keresi a tóban a garast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjeleníteni. A Szent Péter keresztel a kis oltártól jobbra, fönt egy szűk falfelületbe van beszorítva. A didergő, meztelen alak — nekünk, már alig hihető —, az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sémák után. Megilletődve, zavartan álltam, néztem, kérdeztem mindezt magamban. De lehet, hogy hangosan is. Ide jártak rajzolni Botticelli, Leonardo, Michelangelo. Raffa- ello — és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel előbb az angol szobrász, Henry Moore és most én. És ennek a képnek festőjét huszonhét éves korában féltékeny riválisai már meggyilkolták. Az árnyékok minden fénylő szépségre ráhúzódnak. NÖGRÁD - 1976. augusztus 15., vasárnap 5
