Nógrád. 1976. április (32. évfolyam. 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
Hetvenöt éve született Németh László 1901. április 18-án született Nagybányán Németh László író, esszéista, prózairodalmunk kimagasló képviselője. Első irodalmi sikerét 1925-ben a Nyugat című folyóirat elbeszéléspályazatának megnyerésével aratta. (Hor- váthné meghal.) 1932—36-ig Tanú címmel lapot jelentetett meg, melyet egymaga irt. Nagy regényalkotásai közül első volt a Gyász (1936), amit mély társadalom-ábrázoló erejű további regények követtek, köztük a Szerdai fogadónap (1939), A másik mester (1941) , az Iszony (1947), Égető Eszter (1956), az Irgalom (1965). Első színdarabja a Villámfénynél (1937) volt, 1962-ből való az Utazás. Egész sor történeti drámája ismert; VII. Gergely (1939), Széchenyi (1946), Galilei (1953), A két Bolyai (1961) stb. Számos tanulmánykötetet irt, a Sajkódi esték című az 1957— 61. közötti eszméit tartalmazza. Életművének jelentős részét alkotta kiterjedt műfordítói tevékenysége. (LMal János rajza) Meséld Cserhát «„Három szál vesszőre tapodtam. Legendák városa A hanti nép ősi legendái gyakran emlegetnek egy régi várost, amely Nyugat-Szibéria északi részén, Vaszjugan zord, mocsaras tájain állt hajdanán. A népmondákat kutató szibériai tudósok, a Tuh Emtor tó partján felfedezték az egykori Vacs-Vana település nyomait. Az a legmeglepőbb, hogy a leletek között találtak olyan őskohókat, amelyekben fémeket olvasztottak, meg fegyver- és dísztárgy öntőformák is előkerültek. De honnan szerezték a kohókhoz az ércet? A tudósok megállapították, hogy a Vacs-Vanától jó kétezer kilométerre levő Gomij-Altájból szállították északra. Így derült fény arra, hogy Vaszjugánban több, mint négyezer évvel ezelőtt sajátos, magas színvonalú kultúra virágzott, Petrólounilásnipés téli estén, sok-sok évvel ezelőtt mondta el nagyanyám, milyen körülmények között, hogy kötötte életét nagyapáimhoz. Mesét mondott Izgalmas és hosszú mesét Esküvőre, lakodalomba manapság én is sokat járok. Jókat eszünk, Iszunk, hallgatom a büszkélkedő örömszülők beszámolóját a gazdag ajándékokról, Ezzel vége. A mesének nyomát sem találom, hiába kutatom. Szóval, újra akarod a régi mesét? — kérdezte apám, nagyagy ám emlékének idézését hallgatva: — Menj csak el Hollókőre. Ott tudják csak igazán. Talán, Talán még igen — tette hozzá elgondolkodva. Az első. értelmes szóvá fűződő betűk megismerésének emlékét-élményét hozta magával a Cserhát kis falujából. Meg a népi élet kavargőan színes képeit, az uradalmi cselédek keserv felejtő fantáziatörténeteit. Idestova, már fél évszázada annak, hogy a nagy család e faluból útra kelt. Keresni a jobbat, kilábolni a rosszból. Kecskédpusztárói már látszik a falu eleje, a kockaházak sora nem sejteti a múltat. Amikor azonban, kalauzommal Nagy Istvánnal, elindulunk az Üj-telepről, feltűnik a régi Hollókő. Tomácos, faragott, alápinzézett palóc házak ülnek a völgy egyik oldalában. Fekete kordbársonyba öltözött, kucsmás öregember haladt komótosan az út szélén. Nagy István — ki sokáig hasznos segítőtársam maradt — már messziről Utána szólt: — Várjon mán Sándor bátyám! Megvallatják az újságba: Pairo lázás után rendíthetetlen nyugalommal felelt aa öreg. — Azt lehet. Csak elébb kenyéré megyek. Nemrégen nyílt meg a falus étterme, a hagyományos népi építészet stílusjegyeit viselő házban. Itt találkozunk. Az apró ablakok mögött kellemes meleg van. Fejünk fölött súlyos, barna gerendák. Szóval, az esküvő? — kér* dezi az öreg, miközben a kupicába nyal. — Nem a! — mond ellent. — Elébb az új párnak meg kellett ösmerked- ni. A párválasztásról beszélgessünk. Órákig ültünik a délelőtt néptelen teremben. Az öreg mesélt és játszott; A 68 éves Kelemen Sándor elbeszéléséből és válaszaiból így alakult ki egy rendkívül szép, mára azonban csaknem teljesen kihalt népszokás képe. — Nyári , vasárnapokon a lányok a főutcán sétálgattak, énekelték. Mi, legények pedig pénzeket vetettünk egy vonáshoz. Megmértek a lányok, minket, ki milyen vágású: de mi is szemügyre vettük őket. Káldi Dános: Mikes Kelemen Tamás István: Utak *Utolsó bujdosó", hűség hangszere, ülsz az irgalmatlan Hold alatt, az idegen szavú, tengerparti szélben. Motyogsz, mint akit az önkívület megölel: „Nincs már remény sem." Villognak a vadszőlőtelevefc, Nyár van-e, ősz van-e? KI mondja meg? Süvít a napok kereke. Elhagyni a Fejedelmet? A legsugarasabb szívű magyart? A Haza édesapját? Inkább a ssün télén-áradó kin, inkább a nyárforró őrület, mint a nélküle való szabadság. Zágont elfelejteni? Az idő-esókolta vízimalmot a gyermekded folyónál? Megrázod hószlnű fejed, a tűnődsz tovább a részeg dervisek éj tatosságán, s a leányingszerfl hajófüstön, ami az égen kószál. Elengeded az végső ágat, láthatárodra óriás hegy nő, „a hazád felé való menetelednek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő.3, és madarak • madarak és utak Madarak szállnak a fényre. Madarak leégett szárnyakkal zuhannak vissza. Es mégis énekelnek. És mégis szállnak a fényre. Utak és madarak. Utak városokba és utak a sivatagba. Törve és töretlenül. Utak az emberekhez, és utak az úttalanba. Oh, Utak ás madarak. Mielőtt a<z ismerkedés, az , .összemelegedés” játékos formáinak idézését folytatnánk, kukkantsunk be egy öreg ház zsúfolt műhelyébe! Itt dolgozik a híres hollókői fafaragó népművész. Kelemen Ferenc: Az utcai jelenetet, a kézenfogva táncoló lányokat is fába faragta. Padtáimla őrzi az ünneplő utca forgatagát, a vidám leánytáncot Itt hallottuk a táncot kísérő dalt Is: „Három szál vesszőre tapodtam,’ Jaj, de méregre találtam. Vagy életem, vagy halálom,' 1 Ha tetőled el kell válnom." A dalt említem Sándor bár cstnafkj— Tudom ón, kérem, azt is.' Hogyne tudnám. A torkát köszörült Rekedten szól a nóta. Remegnek a hangok. De a modern étteremnek otthont adó öreg épületbe néhány percre a fiatalság szele költözik. i Kelemen Gábor NÉMETH LÁSZLÓ: ISZONY (Regényréjilet) A néhány perces látogatás Jól belenyúlott az estébe. Amikor az uradalmi lovak a bozót felé eldobogtak, a tornácon már a hold rajzolta ki a mi ottmaradt árnyékunkat. Bo- dolai attól fogva, hogy Sanyi közt és köztem az s néhány hideg szó kiszikrázott, tapintatosabban adta a kedélyest. Nem volt szó többet házasságról; a katonai emlékeikről beszéltek: egy őrmesterről, aki fogkefével mosatta föl a lépcsőházat; a herceg futball- szenvedélyéről, hogy futballistákat vesz föl intézőnek. Sokkal kevesebb tolakodás volt benne és sokkal több természetes jókedv, mint eleinte. De az egész mélyén mégiscsak az volt, hogy ő megvizsgálta a házasságunkat, tudja a titkot, őt meg nem téveszti senki sem. Még nem nyekkenhetett át a féder a bozát hídján, s én már láttam, amint összehajolnak a parádéskocsis mögött. „Na, mit szólsz hozzájuk?”, „Láttad Nellit, amikor az uft odahúzta?” Azt igazán nem volt nehéz látni. Nem szereti Sanyit. Hozzáment, mert nem tehetett mást. Én sajnálom szegény fiút; nem lángész, azt nem lehet mondani, de jó, meleg cimbora. Egy rendes asszony kenyérre kenhette volna.” Ilyesmit mond, míg az asz- szonyka a melegébe lapul, s borzongással gondol a szerencsétlenre, akinek rossz ha mások előtt odahúzzák. „Én azért Nellit is sajnálom”. Sanyi is érezte ezt; tán nem ilyen világosan, de annál több fájdalommal. Hogy én bejöttem a mosogatáshoz, begyújtottam, ő még kinnmaradt egy darabkát a holdfényen, s a tornácláb éles árnyékával tanáeskcr zott. Azt várta tán, hogy kiszólok hozzá. De én a tűzzel vesződtem, az új kéménylyuk nem a legjobban szeleit; a fa csak bűzöl , az alágyömködött csután. Végre 6 jött be hozzám, g nagy fejlógatva téblábolt körülöttem» A ládára ült, s a földet bámulva mutatta, hogy televan nemtetsző gondolattal. Ügy ült ott, mint aki azt várja, hogy én kezdjem el neki, magam ellen a szemrehányást. — Azt hiszem, jó volt az uzsonna, — vetettem én hátra a tűz mellől az első szót. — Hogyne — hallottam a hátam mögül tétován. — Az uzsonna ellen nem lehetett semmi kifogásuk. Ein. a tűzhely előtt térdeltem, s nem láthattam az arcát. Amikor fölemelkedtem, már az a kínos mosoly ült rajta, amelyet alázatos embereken ölt az eltökélés. — És ml ellen lehetett? — vetettem oda könnyedén. — Kát, például a háziasszony ellen — húzta szét vigyorra szinte a mosolyt. — Nem voltam elég szíves hozzájuk? — kérdeztem nyugodtan, a vizes vödröt a 'forraló fazékba belelottyantva. — Hozzájuk? Hát már amilyen a természeted. Én nem kívánom, hogy a barátaimhoz más légy mint amilyen általában vagy. Hanem... hisz neked is tudnod kell. — Azt gondolod, hogy hozzád nem voltam elég kedves? — álltam én meg, mert a víz föl volt tér, ve, az edény, a mosogatóban odakészítve. Amíg fölforr: szembenézhetünk. Sanyi mégérezte a hangomban a szárnysuhogást, s szembetámadás helyett egy hanggal édesebben oldalazni kezdett. — Nézd. Nellike, én igazán nem kívánom, hogy te a kedvemért ömlengéseket rendezz. Én tudom, hogy te egész más lény vagy, mint a többi asszony. Hisz’ épp ezért vonzódtam hozzád. De ez mégsem helyes. Hogy abban a hiszemben menjenek el tőlünk, hogy mi nem vagyunk boldogok. — Kirakatot akarsz? — kérdeztem én Indulatosan. A boldogságunknak. .. Ez a „boldogságunknak” több keserűséggel bukott ki a számon, mint akartam, s mint ahogy tudomásom szerint éreztem. Hogy tompítsam, még egyszer neki mentem ugyanannak a mondatnak. — Egy vitrint a fogadóba, ahol ki van téve, kíváncsibb vendégeknek, a turbékolásunk. Nevetni próbáltam, de Sanyinak csak most ért az előbbi hangsúly a szívéhez. — Na, hisz’ amennyit te... — mondta, s elhallgatott. Azt akarta mondani: amennyit te turbékolsz, azt kitehetjük. De ő még jobban megrettent attól, ami a szájába szökött. Hisz’ ez úgy hangzik, mintha ő nem lenne megelégedve az én szerelmemmel. Pedig ő megvan; azzal kürtöli teli a falut. Ijedtében megint engem kezdett igazolni. — Én igazán nem kívánom, hogy mások jelenlétében rajtam lógj, mit tudom: a nyakamat harapdáld, ahogy más csacsi fiatalasszonyok teszik. Nem mondom, hogy nem esne jól. De én belátom, hogy te más vagy. Kárász, mint szegény édesapád. S amit ti elvesztek pillanatnyi melegségben, azt visszaadjátok az érzés tartósságában. Én csak arra kérlek, hogy légy tekintettel kicsit az emberek gondolkozására. Ha boldogságunkat nem akarod kitenni az emberek elé, mért teszed ki az Idegességedet? Majdnemhogy kérlelve mondta, s ha egy megbánó szót mondok, csókba fullad az egész felelősségre vonás. Az én idegeim azonban tán épp ettől a befejezéstől ría- dcztak. — Én nem tettem semmit — kiáltottam. — Engem fölháborított ennek a fajankónak a tolakodása. S én nem is akarom utánozni őket. Sem ma, sem bármikor, bármiben... Sannyi ebbe a „fajankóba” jobban belesápadt, mint vártam. Fölfogta, hogy az 6 egész világát, szokásait, hajlamait mértem föl vele? — Kérlek — mondta, — Ferkó nem fajankó. Q az én legjobb barátom, — s az arca gyermekesen ünnepélyes lett, amíg azt mondta, ö a nagy érzéseket, mint szerelem, barátság, fiúi tisztelet, megható áhítattal ápolta magában. Engem azonban vitt a fúriám, s nem tudtam megszánni. — Miért nem mondod, hogy ideálod? Ráismertem benne a virtusaidra. Eddig csak a tanítványhoz volt szerencsém, most már az iskolamestert is láttam... Az egész látogatásban ez volt számomra a legbőszí- tőbb, s most ez is kinn ▼olt. Hanem es srömyfl kér gyetlen volt. Sanyi cigányos óvatossága is megfagyott tőle, s látni lehetett, amint fakón, gyilkolni készen emelkedik benne az indulat. Most láthattam, hogy a maga módján ő la eltökélt küzdő. — Abban, arabért te annyira fújsz rá, sajnos nem voltam a tanítványa — mondta remegő szájszéllel. Tudtam, hogy a betörésemre céloz. — De meg nem késtél el — egészítettem ki meg- vetőn. Még nem —, mondta 6. — Énbennem irániba a legnagyobb sérelmet akarta volna kiprovokálnl egy angyal. — Megverhetsz, ugye? Amiért a barátaid előtt nem voltam hajlandó a nyakadat harapdálni. Hogy a megyében elmondják: Ezért a Takaró Sanyiért, hogy meg van veszekedve a felesége. Sanyi csak állt fakón a barna bőrében, s zablaként rágta a választ. Az én zilált kitörésem eszébe juttatta, mit veszthet minden kimondott szóval. A fazékban követelőn zubogott, percek óta, a íölforrot víz. A csendben én is megrettentem visszhangjától. A kiskonyha falai szinte hihetetlen messziről verték vissza a vad, elkeseredett szavakat. Mi értelme ennek? Minek rámvadítani, ami körülfog úgyis? Én magam is olyan távoli lettem magamnak. A legszívesebben elsírtam volna magam, hogy a régi, csendes konyhámba visszataláljak. Abban a pillanatban a tejszínverőből megint orromnak szaladt a tejszín szaga. S a következő pillanatban már ott is volt a fejem, az öklendező nyakam a piszkos vödör fölött. Mindig roppant nehezen hánytam. A gyomromnak valósággal föl kellett nyomulni a torkomba, hogy megszabaduljak. Vitába szállt férj még nem állt ott elképedtebben, mint 8anyC — De, Nellike — dadogta — ml lelt? — S megpróbálta, ahogy asszonyoktól látta, a homlokom tartani. Én meg csak a félkezemmel hárítgat- tam a kezét. A rámszakadó gyengeséggel valami lelki bágyadtság is tört rám. Hogy én most azonnal véget vethetek ennek a veszekedésnek, s ez a dühtől fakó ember, lagyőzötten, a maga durvaságait szidva kulcsolja majd a térdemet. — Mi lelt? Hál, mit gondolsz, mért hánynak az asszonyok? — böffentem ki két erőltetés közt, szám szélén a keserű habbal. Sanyi egy pillanatig a vizesvödör fölé borult arcomat kereste, hogy az van-e a szememben is, ami a fuldoklásomban. Én nem láttam, de éreztem, hogy a pokol feneke és a paradicsom orma közt kell győznie a szállást, az én öklöndözésem alatt. — Nellike, csakugyan? — Éreztem hátamon a karját. — Azért voltál hát ilyen ideges? — Ö, én... A nnyi jelző jött maga ellen a szájára, hogy • egyiket sem bírta kimondani. Csak szorított, s a melle vert, mint egy nagy szív az oldalamban. Látszott, hogy mindenre megtalálta a magyarázatot. Az ő könnyűséget szerető lelke fölébe került mindennek, ami közöttünk kifakadt. Egy évig mindent megmagyaráz, hogy Nellike. értitek, ideges mostanában. S kezdődhetnek a faluban a hu- nyorgatások: öt üveg sörbe, hogy fiam lesz. A mai veszekedés a világ legtermészetesebb dolga volt most már. S énnekem, ahogy a konyhaszékre lehanyatlottam, nem volt erőm megcáfolni. Olyan árva voltam a világban. Most először még a keze. is jó volt a derekamon.., y NÓGRÁD - 1976, április 18., vasárnap
