Nógrád. 1975. május (31. évfolyam. 101-126. szám)
1975-05-31 / 126. szám
Bede Anna tartozása Kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli: — Nagy az én hajóm, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már etilhal is, miintha még mindig zemdülne a levegőben, elváltoztatva mindenkit és mindent. A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt. Ott az írást, majd elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! NI, lepattant. .. leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az az írás is kihull oilman. A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elford.uk csak a nagy. kövér kéz van kinyújtva az írás felé. — Egy végzés — dünnyögi, amint szúró szeme elszaladt az iraton. — Bede Anna félti ívatik, hogy félévi fogságbün- tefcéaét mai napon megkezdje. A lány szomorúan bólint fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkemdő, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldozva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor. — Ma egy hete kaptuk az írást — refoeai töredezve. — Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: „Eredj lányom, a tőrvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy káálljam a fél esztendőt. Az elnök kétszer is megtö- rölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekin tete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek líkacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt -morogja önkéntelenül; „a törvény, törvény”. Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskairingós szarkalá- bakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miaitt félévi fogságra van ítélve. A bádogkarika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakümn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongaitást keltve be- siivít a nyílásokon: „A törvény, törvény”. A kegyetlen fej helyeslést bólint a túLvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának: — Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdult, mintha szavakat keresne. — Talán valami mondanivalód van még? — Semmi.. . semmi, csak az, hogy én Erzsi vagyok. Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvemén,ém. az az Anna. Mu egy hete temettük szegényt— Hisz’ akkor nem te vagy elítélve? — Oh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem. — De hát akkor minek jössz ide, te bolond? — Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt „ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött az a parancsolat a „félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állami. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta... Könnyei meg erednek a visz- BzaemléSkezésbem, alig bírja folytatni: — Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsi- ketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnlbe.) Azt gondoltuk hát... — Mit, gyermekem? — Azt. hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt. A bírák egymásra néztek mosolyogva: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendőjével nem is any- nyira a homlokát törli, tálán lejjebb, valamit... — Jól van, lányom — szól halkan és szelíden, — hanem megállj csak, most jut eszembe. .. Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne. — Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok... Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre. s mohón szól közbe: — lássák, lássák! Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló- hajat a fején. — Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tiszteltetem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna ménéd ártatlan volt. — Gondoltuk mi azt! — suttogd s kis kezét szívéhez szorította. „Kupaktanács”. A szoborcsoportodat „A jó palócok” alakjait mutatja be, közöttük Mikszáth Kálmán parasztgúnyában. (Murányi Gyula műve.) hezehb kibírni, hogy Ilyen tömérdek sokan vagyunk, ami ezt az amúgy is rövidre szabott ittlétünket szinte elviselhetetlenné teszi. És nem elég, hogy sokan vagyunk, tehát nyomasztó helyszűké" ben szenvedünk, mert ráadásul még pokollá is tesszük az életünket És oly’ sokan zavarjuk, bosszantjuk, gyötörjük egymást, hogy valósággal megszázszorozódnak a szenvedéseink. — ön ezt olvasta valahol? —• kérdezte a híradós, — Dehogy. Csak úgy a magam esze után mentem. — Nehéz elhinni. Bár, ahogy így utánagpndolok. az az érzésem, hogy minderre magamtól is rájöhettem volna. —Akárki rájöhetett volna, aki, mint jómagam, zsúfolt villamoson közlekedik, s egy- szobás-alkóvos lakásban lakik, ahová a szomszédok minden szusszanása áthallat- szik... A munkahelyemen iob" ban kimerítenek a személyi áskálódások, mint maga a munka, mert ott is. mint mindenütt többen vagvunk a kelleténél... Hogy csak a magam példáját vegyem, becslésem szerint három hete nem voltam egv nercig sem egyedül. És tudják'e. mikor láttam utoljára mókust’ Nyolc évvel ezelőtt, egv pénteki napon, délelőtt háromnegyed tízkor. És azt hiszem, a kedves mozinézők helyzete sem rózsásabb az enyémnél. — Milyen igaza van! — kiáltott fel a híradós. — De hogy lehetne ezen segíteni? Hívjuk fel rá a kormány fi* gyeimét? — Az nem ér semmit —• mondta Mecseri. — Tudniillik a miniszterek is sokan vannak, és egymást akadályozzák az intézkedésben. — Forduljunk inkább egy nemzetközi szervhez? — Isten őrizz — mondta Mecseri. — Nemcsak az emberek, hanem az országok is sokan vannak, és inkább háborúskodnak, mintsem, hogy békén maradnának. Csak radikális eszközökkel lehet az életünkön segíteni. — Ismeri a megoldást. Mecseri úr ? — Azt nem mondhatnám: legföljebb egv szerény javaslattal szolgálhatok, ha uavan ki nem futottunk az időmből. — Ami fontos, nem lehet sok. Maid lecsípek valamit a Davis Kupa döntőből. Hogy lehet az embereket megváltoztatni. Mecseri úr? — Szerény véleménvem szerint, nem az embereken, hanem az emberekről alkotott nézeteinken kell változtatni. Miért kell abból a megítélésből kiindulni. hogv mindenki önző. hazudozó, közönyös? —Azért, mert a huszadik századot az elidegenedés korának kiáltották ki az öszr szes filozófusok. —- Szarvashiba! -r- kiáltott föl Mecseri. — Korunk, éoo’ ellenkezőleg, nem a közönynek. hanem a kölcsönös bizalomnak az időszaka! — Merész kijelentés. Mecseri úr. Be tudja bizonyítani? ____ ______ . — Be bi*ony. — Nem tart soká? — Sem eddig sem tart, mert a tények beszélnek helyettem, és ezeket a tényékét a kedves mozinézők is ismerik. Mint ahogy egykor az isteni gondviselésben, úgy bíznak meg egymásban az emberek. A beteg az orvosában, a levélíró a levél kézbesítőjében, aki virslit eszik, a hentesipar megbízhatóságában, s aki a metró mozgólépcsőjére lép, vakon bízik a lépcső építőiben. De nézzék csak! Ott egy autóbusz, amelynek több tucat utasa a sofőr kezébe tette életét. Hát még aki Prágába vagy éppenséggel az űrbe repül, az nem a közönynek, hanem a bizalomnak valóságos piramisára lép föl! — Mecseri úr? Nekem ez Vnár szinte túl szépen hangzik! — De miért? ön talán megszagolja a virslit, mielőtt megeszi? — Nem szoktam megszagolni. — Na látja. Én sem. Aminthogy mindenben, amit megiszunk, megeszünk( vagy más módon fölhasználunk, százak és ezrek jó szándékát élvezzük. A viíág országútjain autósok milliói abban a biztos tudatban száguldanak az úttest jobb oldalán, hogy valamennyi szembejövő kocsi szintén a jobb oldalon halad. Más szóval, minél többen leszünk, annál jobban megbízunk egymásban. . — Meg vagyok rendülve. Mecseri úr. . . És nézze csak ezt a sokaságot! Csak úgy lesik az ajkán a szót. — Pedig csak a magam egyszerű megfigyeléseit mondtam el. I — Az egyszerű is lehet nagyszerű. Bár, ha újra átgondolom az ön gondolatme- nétét, felötlik bennem egy kétely. Hogy értelmezzem a szavait, Mecseri úr? Vajon az, hogy ilyen sokan vagyunk, nemcsak minden rossznak, hanem minden jónak az okozója is? ' — Ezt állítom. — De ez az állítás önmagának mond ellent. — Valóban. De hát az emberiséget nem lehet varázsütéssel megváltani. — Hanem hogy? — Az én szerény javaslatom az, hogy gyakrabban kellene Filmművészeti Heteket rendezni. — És az segítene a világ gondján-baján? — Okvetlenül. Mer! 'hogy en például szóhoz jutottam, és eleiemben először nyilatkozhattam, ennek az eseménynek köszönhető. De mit gondol, hányán vannak még, akik egyszerűen csak átaiusszák az. éjszakát, mert senki sem kiváncsi a véleményünkre? Ez pedig, szerény véleményem szerint, nem helyes. K örülnézett. A bámész népség, mely eleinte csak locsogott-fecsegett, már lélegzett visszafojtva figyelt. s a filmhíradós is lenyűgözve várta a folytatást. De ö már eiálltiosodott. Ásított egyet, s odaintett. hogy nincs több mondanivalója, aztán fülére húzta a paplant, elaludt. A könyv ünnepére Lóriink mesevilágától, az iskolásköny- rmehKtirUllK vek komolyságán keresztül, életünk minden szakaszában hasznos, kellemes és hűséges uiitársunk a nyomtatott betű, a könyv. Ha egyszer megszerettük, varázsától nem tudunk többé megválni, igényeljük, mint növény a napot, szomjas föld az üdítő esőt. Tudták ezt már bölcs eleink is, bizonyítja ezt az a XVH. századi ismeretlen szerző, aki a könyv litániájában így énekel: „A könyv a lélek világossága, a testnek tüköré: megtanít az erényre és elűzi a bűnt, ő a bölcsek koronája, az utazó kísérője, az otthon barátja, a beteg vigasztalója. Ha hívják: jön, mindig készenlétben van. mindig előzékeny. Ha megkérdezed, rögtön válaszol: felfedi a rejtettet, megvilágítja a homályosat, balszerencsében megsegít, jó szerencsében mérsékletre oktat.” Mindezt a küldetést azonban csak akkor töltheti be, ha valóban, el tudjuk érni, hogy könyvet adunk, ajánlunk, juttatunk mindenki kezébe, örvendetes, hogy egyre többen jönnek rá, hogy más a könyvekkel rakott otthonnak a levegője, mint az üresé, s reméljük igazságnak fogadják el lassan még azok is, akik egyelőre méterre vásárolják a könyvet, Szabó Lőrinc megállapítását: A könyv akkor érték, ”ha nemcsak szobánk falait béleli, de béleli a lelket is”, mert az „igaz könyvbarát megválogatja könyveit, a könyvbolond felhalmozza.” A bőség jól eső zavara fogja el a méltatót a Könyv ünnepe alkalmából még akkor is, ha elfogadja Karinthy Frigyes szellemes megállapítását: ,.A legszebb könyvet — sez kellene, hogy legyen minden írónak hite — még nem írták meg.” Hatvankét költőnk legszebb verseit tartalmazza az immár hagyományosan megjelenő „Spép versek” 1974-es kötete. Csak sajnálni lehet, hogy ezeknél a gyűjteményes kiadásoknál is megszüntették a megjelent példányszámok feltüntetését, mert a kötet hiánycikk a könyvpiacon. Tizenkettedik alkalommal jelent meg a „Körkép 75” című elbeszélésgyűjtemény, ezúttal 23 mai író művét nyújtva át az olvasónak. A tizenkét év alatt mintegy száz író csaknem háromszáz elbeszélése látott a sorozatban napvilágot csaknem 0000 oldalon. (Milyen érdekes lenne, ha valamelyik kiadónknak ismét eszébe jutna az a nagyszerű ötlet, amely a század elején Kabos Edének eszébe jutott, hogy az Érdekes Üjság Dekameronjában száz magyar író száz legjobb elbeszélését megjelentette. A kiadvány értékét növelte, hogy az írók saját maguk választották ki legjobbnak minősített elbeszélésüket). Az elbeszélés-gyűjtemény igen * változatos tartalmú: Örkény István „Egyperces és normális novelláitól” Kolozsvári Grandpierre Emil „A család hívó szava” című kisregényéig, amelyben Gyurka bátyjának életútját rajzolja meg a lelencsorstól a családalapítások, a családi béke keresésének nehéz érvein át. A kisregény közben két világháború és a benne őrlődő emberi sorsoknak is emlékezetes ábrázolása. Galgóczi Erzsébet a „Mama öltözik” című elbeszélése a paraszti élet változásainak ábrázolása, Vészi Endre „Lábvizet” című elbeszélése a vagány munkaszolgálatos életének humoros-szatirikus története. A „Rivalda 73—74” című kötet is immár hagyományossá válik. Ezúttal nyolc magyar drámai alkotást közöl, olyanokat, amelyeket már színházaink sikerrel mutattak be, sőt többet közülük a televízió jóvoltából az egész ország láthatott. A kötet így jó alkalmat szolgáltat arra, hogy az olvasó szembesítse az eredeti alkotást a rendezői és színészi elképzelésekkel, mintegy önmaga számára újra rendezze a darabot A közölt drámák közül, Szabó Magda „Kiálts vá- ros”-a, Száraz György „A nagyszerű halál” és Lengyel József „Újra a kezdet” című darabja történelmi drámák. Az első az 1604-es esztendőben mutatja be Debrecen életét és ezen belül Borzán Gáspár feláldozását, hogy a város megmaradhasson, Száraz György drámája az aradi vértanúk utolsó óráit mutatja be, amikor lelkiismeretükkel és történelmi küldetésükkel viaskodnak, reménykedve a cári udvar „jóságában”, Lengyel József darabja pedig Prenn Ferenc hányatott élete e. regény színpadi változata. Sárii flíli Imre „Kőműves Kelemen”, Illés Endre „Névtelen levelek”, Illyés Gyula „Tűvé tevők”, Örkény István „Vérrokonok”, Szakonyi Károly pedig a „Hongkongi paróka” című sizatírájával szerepel. Illyés Gyula népi komédiáját leszámítva mindegyik darab mai életünk egy-egy visszás kérdését, társadalmi konfliktusát mutatja be. Szent-Györgyi Albert neve— túl azon, hogy általános is* kolásaink is megtanulják, 1937-ben Nobel-díjat kapott — a televízióban Kardos Istvánnak adott interjúja révén vált országosan ismertté és népszerűvé. Ezért érdeklődésre tarthat számot a felszabadulás 30. évfordulója kiadványaként megjelent „Az élet jellege” című cikkeit, tanulmányait és televíziós beszélgetését tartalmazó kötete. A kötet tanulmányaiból kirajzolódik előttünk a nagy tudós életútja, pedagógiai nézetei, szerepe az ellenállási mozgalomban és véleménye az ember jövőjét illetően. Az ember nem rossz, de elvadítható — hirdeti a nagy tudós, aki úgy látja, hogy a Föld ma már nem egyéb, mint az ősszülők barlangja. A távolságok szinte megszűntek, s ami az egyik sarokban történik az érinti a másik sarokban meghúzódókat is. Ebben a helyzetben az erkölcsi parancs csak az lehet: „Atombombával játszani a barlangban szigorúan tilos.” A szovjet irodalom alkotásaiból is bő lehetőség van a választásra. A Nagy Honvédő Háború költészetének áttekintését adja a , Várj reám” című vers-eskötet. A címadó és a szovjet, irodalomnak talán legtöbbször szavalt verse mellett — a háború során minden délben elszavalták a moszkvai rádióban — több olyan költő is szerepel, akinek verseit eddig nem ismertük. Valagyimir Cibin meg is fogalmazza, hogy a háború mindenkinek élménye volt: . „,A háború, mint fel nem robbant akna, bennünk van, itt van tüdőnkben és korai ráncainkban.” „A gyűlölet tudománya” és a „Pokolraszállás” elbeszéléseket és visszaemlékezéseket közlő kötetek mellett hadd hívjuk fel a figyelmet Mykolas Slucis a mai litván próza egyre jobban kibontakozó tehetségének izgalmas és bár a második világháborúban játszódó,. de mégsem szokványos történetére, amelyben egy kis Litvániából menekült leány, Maryte szemüvegén keresztül mutatja meg egy pusztuló világ életét. S mert a könyv ünnepe egyúttal a nyelv ünnepe is, befejezésül hadd ajánljuk Illyés Gyula „Anyanyelvűnk” című hat, 1935 és 1963 között írt tanulmányát tartalmazó kötetét. Nagy költőnk, aki hangsúlyozza: „Nemzetemhez azzal akarok tartozni, hogy vállalom”, ezekben a tanulmányokban a „gyomirtás” mellett a nyelv természetes megnyila5- kozásait elemzi, a költői nyelvről alkotott véleményét közli. A aá Iruli könyvesboltok, könyvbizományosok gaz- »eil leírt, ciag választékkal várják az olvasókat. Bizton h'-hetjüit. hogy a? idei könyvhét is sok örömet okoz majd az irodalom barátainak. Csukly László NÓGRAD - 1975. május 31., szombat
