Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-14 / 163. szám
NDK-kiállítás Balatonfüreden A balatoni kulturális programok keretében Balatonfüreden az Annabella Szállóban idegenforgalmi kiállítás nyílt a 25 éves Német Demokratikiis Köztársaságról. Színes fotók és nagyméretű’ színes diapozitív filmek mutatják be az üdülőknek az NDK nevezetességeit, és a legszebb idegenforgalmi úticélokat. Az NDK utazási irodája júliusban a Tihany Szállóban és Balatoniöldváron is megrendezi a kiállítást (Borbás János felvétele) Az emberi arc drámája Interjú Urbán Ernő Kossuth-díjas íróval ~ :: .miért tértem meg ’ vizsgálódásaimból egyre gondterheltebben és miért késztetett arra a hitemmel és meggyőződésemmel mindinkább pörbe szálló tapasztalat, hogy a visszásságok miatt érzett fájdalmamat és fölháborodáso- mat valamilyen formában közüggyé tegyem”, Urbán Ernő Pörben a világgal című könyvének előszavában írta ezeket a sorokat. Ez alkalommal, folytatva a gondolatot, nem az írót, hanem — ugye nem veszi rossznéven? — Urbán Ernőt, a riportert szeretném megkérdezni, mi adta kezébe, tolla mellé a mikrofont? Eiportfilmjei — Kántor család, Eredj lányom, Egerszegre, hogy csak néhányat emlitsek — megírt történeteknél is izgalmasabb, íelkavaróbb, művészi élményt nyújtottak. A véletlen, vagy ludatos meggondolás — a televízió nagy népszerűsége — volt az indító oka annak, hogy „fájdalmát és fölháborodását” még szélesebb körben közügy- gyé tegye? — Mindkettő. A Nagy Kaland című regényemhez gyűjtöttem anyagot egy hatezer embert foglalkoztató cementgyárban. Egy alkalommal a televízió helyszíni közvetítést adott a gyárból. A televízió munkatársai „felfedezték”, hogy ott járok-kelek, beszélgetek az emberekkel, felkértek, nem tenném-e meg ugyanezt a kamera előtt is? Sohasem volt lámpalázam, és — utólag úgy tűnik —, megfeleltem ebben a minőségben. Ez volt a véletlen. Találkozásom Szűcs László rendezővel, aki a televíziós közvetítést vezette, és akit, mikor megbízták hazánk felszabadításának 25 esztendős évfordulójára készülő műsor rendezésével, felkért munkatársának. Tudatos, közös munkánk a Történelmi lecke című adással kezdődött. Azóta is minden filmet vele készítek. A munka öröméhez egy megnyugtató bizonyosság is hozzájárul. Néha ugyanis arra gondolok: dohogásom, türelmetlenségem nemcsak korom velejárója? Ám Szűcs László fiatal ember Ha mégis egyet akarunk, közösek az érzéseink, ez azt jelenti, hogy nincs életkor szerinti igazság, csak általános emberi igazság van, és ha ezért többen harcolunk, jó ügyért tesszük. — Egy-egy izgalmas társadalmi problémát feldolgozhatna novellában, drámában. Miért választja a riportfilm műfaját? — Legnagyobb felfedezése a televíziónak az emberi arc! Nincs súlyosabb dráma egy- egy emlékező arc látványánál. Amikor önmagukkal, cselekedeteikkel szembesítik az embereket, és ők, a kamera előtt újraélik sorsukat. Nagyon jól tudom, a dokumentum hatása, hitele is, elsősorban az érzelmi azonosuláson és nem kizárólag az ész érvein alapul. A munkának egy érdekes lehetőségét teremti meg ez a feltétel. Ami elgondolkodtató, sőt, bosszantó is, hogy a Kántor család című riportsorozatot, például, néhány évvel ezelőtt folyamatosan közölte a Nép- szabadság. Visszhang nélkül. A filmriport után ellenben levéláradat özönlött a televízióhoz. — Ügy mondotta, bosszantó is a televízió nagy népszerűsége. Miért? — Az ember megírhat nyolc-tíz regényt, színművet, novellák sorát — nem ismerik munkásságát. Ám. ha csak egyetlen alkalommal megjelenik a képernyőn, ismert személyiség lesz. Az értékelés arányai könnyen eltolódhatnak ily módon. — Milyen tanulságot jelentettek az írónak a filmek? — Számomra legmegdöbbentőbb az írott visszhang. Levélírók százai nem a témáról, a látott filmről írnak véleményt, hanem — önmagukról. Néha már-már úgy érzem, kikiáltottak afféle „szomorúak vigasztalójának”. Óriási probléma, a magány rejtőzik a levelek mögött. Az emberek nem tudnak hová fordulni panaszaikkal és nehezen is értik meg, hogy nem minden sérelem közügy! — A jó televíziós műsorok, így a jó dokumentumfilmek is, mindannyiunk ügye, tehát közügy. Mi a magyarázata annak, hogy ritkulnak TJrbán Ernő televíziós filmriportjai? — Egy-egy film elkészítésében harmincéves írói munkásságom tapasztalata, élményanyaga segít. Kérdésére csak azt tudom válaszolni, hogy bőven van még tapasztalataim tarsolyában élmény, gondolat. — Ismertetne egyet közülük? — Örömmel. Régóta készülök egy portrésorozatra, munkásírókról. Izgalmas életutak során szeretném bemutatni, hogyan kapcsolódott együvé a mozgalom, történelem, irodalom. Vészi Endre Tamás Aladár, Hidas Antal, és még néhány író sorsa, úgy érzem, sokak számára hasznos és elgondolkodtató, újabb történelmi lecke lehetne. Kívánjuk, hogy legyen! László Ilona LAKATOS ISTVÁN: LORELEY Folyó felett ülsz bérchegyen, kőszívű, kőerkélyeden. Ezüsttel szőtt fürtjeidet ott növeszted — vajon kinek? Ember szerelme a habok fenekén megfúl, tudhatod. Miért merítsz mégis, felelj, az ár mélyére, Loreley? Az agy szürke tája felett arcod, mint rögeszme lebeg: erek vérfolyamára vetül gyötrelmes árnya. Baráth Lajos: Paál Imre sorsa rP„ „ búcsúztattuk xegDdp Paál Imrét; nyugdíjba ment, huszonhat évet dolgozott nálunk egyfolytában, igazán .ráfér a pihenés. Kapott pénzt, egy rend ruhát, virágcsokrot, s mondtak a tiszteletére szép beszédet is. Huszonhat év a bányában, a legkeményebb helyen... Hát, akad itt cimbora, aki a negyedik évtizedhez közeledik... De Paál Imre későn kezdte, neki ennyi is elegendő volt ebből az életből. S most mégis sírt, mert elbúcsúztattuk. Nem, nem köny- nyekkel sírt. De én tudom, hogy a lelkében megnyílott az a kicsiny zsilip, melyen keresztül elered az ember köny- nye, s folydogál akkor is, ha a szeme sarka száraz marad. Én még emlékszem Imrusra abból az időből, mikor hozzánk csapódott. Kint dolgoztunk az iszapgödörben, amikor megismertük. Már akkor se volt fiatal; megállt a tarló szélén, botjára hajtotta a fejét, s nézett bennünket. Sűrű sörte nőtte be az arcát, amolyan se szakáik se másnak nem nevezhető. S szörnyen piszkos volt. Nézett bennünket bárgyú tekintettel, csodálkozva és félve, s mi nem is láttunk mást, csak azt a rebbenő szempárt, a földmocskos ábrázatot, meg a rossz fél kabátot, mely tépetten, szennyesen lelógott a csupasz felső-* testen. — Ti mit csináltok ott? — szólalt meg félórányi hallgatás után. Meglepett bennünket a tegező hangja, meg a kérdőre vonó szó. — Gyere ide, majd meglátod! — Segíthetnél! Négyen voltunk, négyfélét kiáltottunk neki, fel a partra. Közelebb merészkedett Ahogy siklott le a finomszemcsés homokon, még siralmasabbnak tűnt az állapota. Nadrágjából — engedelmükkel — még a csupaszsága is kilógott. .. S akkor láttuk, hogy testéií olyan vastag a kosz. hogy tán tetűt is hizlal vérével. A botját el nem eresztette volna, támadásra készen tartva, újra szemlélődött, majd ezt mondta: — A gazda tud erről? — s a furkos&al a csövekre, lapátokra, vasteknőkre bökött — Milyen gazda? — kérdeztem. — Az én gazdám. Mert ez a föld az övé! — s olyan büszkén nézett szét a mezőn, a kis akácosokon, melyek a szántóföldeket tarkították, mintha azt mondaná a tekintetével: amerre a szem ellát, az az én gazdám tulajdona. Nevetésre vettük a dolgot. Megkínáltuk cigarettával. Elfogadta. Fekete körmei közé vette a cigarettát, s úgy szívta. Mélyen leeresztette a füstöt, s hosszú csíkokat fújt belőle. Egyaránt élvezte a füst játékát és ízét. Tisztes távolságban' köréje ültünk. — Jó? — Hát... — s vigyorgott. — Fájintos! Űri bagó! — Nem szívtál még ilyent? Gyanakodva körbe kémlelt. Mintha nagy titkába avatna bele bennünket, elmondta, hogy egyszer-egyszer, ha a gazdáéból sikerül elemelnie párat. — De ha elkotyogjátok!... — és fenyegetően felemelte a botját. S mert a bizalmasai lettünk, másnap, s azután, ha csak tehette, eljött hozzánk. Nyolctíz tehénre vigyázott kora reggeltől úgy kilenc-tíz óráig. Utána behajtotta a teheneket. s( láttuk, hogy a túlonti dombon szántogat: esetlen járásáról. s repkedő fél kabátjáról megismertük. Reggel hatkor már várt bennünket. Az állatok nyugodtan legelésztek, ő meg le- siklott a domboldalon, s várta, hogy megkínáljuk cigarettával. El nem fogadott volna tartaléknak egyet sem. „Még azt hinné a gazda...” De a csikkeket kabátja szárába rejtette. s minden tiltakozásunk ellenére, a ml cigarettavé- geinket is összeszedte. — No, nektek is lusta gazdátok lehet... Akkor jösztök- mentek, amikor kedvetek tartja. — A bánya az államé! — magyaráztuk neki. Nem hitte. — Még tavaly is itt járt a gróf... Adott egy pakli dohányra! — Az tavaly volt! Azóta változott a világ... A világ változása az ő szemében nem az volt, hogy államosították a bányákat, s hogy az urasági földeket felosztották. Az átvonuló csapatok sem jelentették számára ugyan azt, ha az egyik dohánnyal és étellel kínálta; a másik meg nem tette. Ki tudja, mióta élt azon a kis tanyán, ahová behajtotta a teheneket, s ahonnan egy pár lóval elindult szántani a frissen kaszált tarlót. így aztán a világ az ő számára születése óta alig változott. Még gyermekkénk került ki a gazdához, a lelencből, s beleszokott akkori életébe, sőt azt tartotta egyedüli lehetséges életnek, kizárólagos sorsának. — Hagyd ott a gazdád! Csinálunk neked jó munkát a bányában! Mosolygott “* — Gazda ott is van... — bölcselkedett. — Más az, hidd el! — A gazda mindenhol gazda! — s mélyet szippantott a körme közül. Talán sóhajtásnak szánta azt a slukkot... Egy hónap után mi elkerültünk az iszapolóból. mégcsak el se búcsúzhattunk Imrustól. Tulajdonképpen megfeledkeztünk róla. A jövő-menő emberek annyi ismeretséget kötnek, hogy számon se lehet tartani. S hát Paál Imre egy volt számunkra a sok közül. Akkor azt hittük, hogy ennyiről van szó csupán. De tévedtünk! Egyik műszakváltáskor ott várt bennünket az akna udvarán. — Hát... felfogadna a gazdátok? Felfogadta. Igaz, kicsit fintorogtak az irodisták, de még azon a napon megfürdettük, ruhát adtunk rá, s mert a gazdájához vissza már nem mehetett, a kazánházban kapott éjszakai szállást. Pénze nem volt, azt is kapott mert valamiből élnie kellett az első fizetésig. Az üzemvezető is megnézte, mikor kiglancoltuk Paál Imrét. — No, a szentségedet! Olyan lettél, mint egy bányagróf. Kék overálban, gumicsizmában, vadonatúj ingben, lábravalóban Imrus valóban azt hihette, hogy ő a bányagróf. Vett magának két doboz cigarettát s az egyikről a másikra gyújtott. Egy hétig úgy járt-kelt az udvaron, mint aki a mennyországba csöppent bele. Csak akkor ijedt meg, amikor a régi gazdája megjelent az akna udvarán. — Takarodsz haza. te gazember! — támadt neki. Imrus tétovázott. Ruháját nézte, meg bennünket. Szóltunk az üzemvezetőnek. — Ne zavadzáljon maga a mi dolgunkba! — támadt neki. — Megfizetjük magának, ami jár... Ezzel az emberrel maga nem számolhat többet! Ha nem kotr ódik el innen, hívom a rendőrséget...! Kis, kudhadt fejű emberke volt Paál Imrus régi gazdája, ugyanolyan elnyűtt és koszos, mint a cselédje. Csak a tartása volt másabb. Bizony, erőnek erejével vinni akarta magával új cimboránkat. Az üzemvezető intett, s magunkra hagyott. Tudtuk mi, hogy mire gondolt. Megfogtük a gazdát, és kilódítottuk a kapun. Imrus még sokáig félénken szállt ki reggelente, meg műszakváltáskor a fakarusz- ból, de mi biztattuk: ne féljen, míg bennünket lát... De rég is volt ez. istenem. Huszonöt éve ennek. S Paál Imrét tegnap elbúcsúztattuk, ment nyugdíjba. .. .Még azon az éven feleséget is szereztünk neki. A lámpakamrában dolgozott egy özvegyasszony, azzal parentál- tuk össze. Mind a ketten magánosait voltak, hát éppen egymásnak rendelte őkét a sors. Igaz, Veronka nem volt már fiatal, de még nem is öreg. Azok az átkozott legényemberek időnként bele- bele csíptek bögyeibe, s nem is nagyon haragudott érte, esetleg a tisztesség kedvéért... — Kicsit mintha ütődött lenne — mondogatta. — De igazán jó ember! Mikor felvették a bányába a cselédembert, két keresztet tétettek vele a lajstrom alá. A második télen pedig, amikor ruhát Váltott, már aláírta a nevét. Igaz, nehézkes betűk voltak ezek. dé összeállt belőlük a neve: Paál Imre. • — Mindenre meg kell tanítani a lelkemet! — mosolygott Vera asszony. — S hát nem is olyan bicegős az esze... Csak a tanyán elvadult... Mikor a vájári vizsgát letette, meghívott bennünket is a kertes kis otthonába. Felesége sütött, főzött, s bor meg sör is volt bőségesen. — Csak legalább egy gyereket szülne nekem ez az asz- szony! Veronka szégyenkezett: — Képes vagyok én még rá... hiszen tudod! Csak szégyellem. .. Tudom én, hogy nem vagyok mai csirke. A szégyen nagy és erős akarattal veri meg az embert. De Imrus nem nyugodott. Kért egyszer egy hét szabadságot, de akkor már régtől levelezett az, egyik árvaházzal. Elutazott a feleségével, és két gyerekkel tértek vissza. Egy fiút és egy lányt hoztak magukkal. — Én is innen kerültem ki... Aprók még, megszokják az arcunkat... Ugy-e, rákapnak arra, hogy apjuknak szólítsanak? — Rá! Miért ne? Ügy járatták azt a két gyereket, mintha uraknak készülnének. Mondtam is neki egyszer: — Te Imrus! Kevesebb tán több lenne... — Hagyd csak. Ha valaki ismeri a szenvedést, hát nekem kijutott belőle. Te csak tudod, hiszen ismersz régről. — Csak mondtam... — nem akartam beleavatni magam a dolgaiba. Nem is azért szóltam. Tegnap, amikor elbúcsúztattuk, együtt mentünk haza. — Bandi? — kérdeztem, mikor behívott egy pohár italra. — Ritkán jár haza __ A lányka .buta, kiseszű emberke, kiabálva támadt rá az apjára. — Mért nem mondja meg, hogy már nem is jön. Keresi az apját, meg az anyját... Szégyelli magát! — Hallgass, lányom — csitította türelmesen. — Joga van megtudni, ki dobta el... — A mérnök úrnak kevés már maga — s a konyhaszekrény mögött törölte a köny- nyeit. — Még meg se hívott bennünket, mikor kiadták neki a diplomát! — Nem szokás odacsődíteni minden fia-borja embert'! Igaz? — s rámnézett, igazolást keresve szavaira. — Hát... nem ismerem én a szokásokat! Pedig jól tudtam, hogy Varga Feri cimboránk három napig mulatott a fiávaL Utána kiültünk a tornácra, borozgattunk, s beszélgettünk. Paál Imrus úgy ült a könv. nyű kis fonott széken, mint aki immár bevégezte útja;, életét. Nem volt keserűség egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában sem. Csak a tekintete. .. Ahogyan elnézett . a város irányába, át a hegyeken, lelke nagyon messze járt. Lehet, hogy gondolatban elindult megkeresni a szüleit. A maga édesanyját és édesapját, s jelenteni nekik: íme, ő ígv végezte a sorsát. ígv teljesítette emberi kötelességét. — Még ezt férjhez adom, aztán,.. — s mint aki bevégezte, intett fára’dt kezével. ÍN 0 k Ű m mes az Iütött az eszembe: lehetséges, hogy tegnap búcsúztattuk el Paál Imrét, s ha egy hét múlva férjhez adná a nevelt lányát, két hét múlva el kellene búcsúztatni az életben maradt cimboráktól is ezt az embert? Ki tudja, hogy ezen túl már mi lehet .a sorsa Paál Imrének? Nekünk többé aligha van beleszólásunk. Ha később mentünk egy fél i — ..... 1 -----órával, ránkdörgött. j NÓGRÁD — 1974. július 14., vasárnap 9
