Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Madách Imre * Az ember tragédiája (Részlet) VII. SZÍN (Farkat András illusztrációja) LUCIFER: Lám, lám mivé silányult a nagy eszme. Melyért a circus vértanúi haltak. — Ez az egyénnek felszabadítása: — — Csodálatos fajú testvériség! — ADÄM: Ne gúnyolj. — Oh ne hidd, hogy a dicső tant Fel nem fogom. Életemnek vágya az. — Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van KI felküzd hozzák, szívesen fogadjuk. Egy kardcsapás rendünkbe emeli. De őriznünk kell a rend kincseit A még forrongó zűrnek ellenében. Bár jőne már, bár jőne az idő, Megváltásunk csak akkor fog betelni, Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden, — De ilyen napnak jöttét kéüeném, Ha az, ki a nagy művet indítá, Nem önmaga lett volna a nagy Isten. —• —- Barátaim, láttátok, hogyan fogadtak! Árván a zajgó város népe közt. Nincs hátra más, mint ott azon ligetben Táborba szállni, mint azt megszökök Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul Induljatok, követni foglak én is. Minden lovag felel népségéért (A keresztes had tábort üt.) LUCIFER: Mi kár, hogy szép eszméid újólag Csak olyan hfrhedett almát teremnek, Mely künt piros, de bélé por. ADÁM: Megállj! Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’? LUCIFER: Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz? Ez a lovagrend, melyet állítasz Pháros gyanánt tenger hullámi közt ' Egykor kialszik, félig összedűl S vészesb szirtté lesz a merész utasra, Mint bármelyik más, mely sohasem világlott. — Minden, mi él és áldást hintve hat Idővel meghal, szelleme kiszáll, A test túléli ronda dög gyanánt Mely gyilkoló miazmákat lehel Az új világban, mely körűié fejük. — Ládd, így maradnak ránk a múlt idők Nagyságai. ÁDÁM: Míg rendünk összedől Tán szent tanai a tömegbe hatnak. És akkor nincs veszély. LUCIFER: A szent tanok.-----A h, ép a szent tan mindig átkotok. Ha véletlen reá bukkantatok; Mert addig csűritek, hegyezitek, Hasogatjátok, élesítitek. Míg őrültség vagy békó lesz belőle. Exact fogalmat nem bírván az elme, Ti mégis mindig ezt keresitek önátkotokra, büszke emberek. Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb, Kisebb lehet s lényben nem változott Ezt folytathatnék véges-végtelen S hol az exact pont. melv határt tegyen? Bár érzésed rögtön reátalál, A változás nagyban midőn beáll. —■ De mit törekszem — fáraszt a beszéd. Tekints magad csak kissé szerteszét. (Néhány polgár ismét megjelen.) ÁDÁM: Barátaim! néoem fáradt, menhelyet kér. Tán a keresztyénség fővárosában Nem kér hiába. HAR1*T\UTK POLGÁR: Kérdés, nem vagy-é, Eretnekségben rosszabb a pogánynál. NEGYEDIK POLGÁR: Mondd, mit hiszesz, a Homousiont, Vagv Homoiusiont? ÁDÁM: Ezt nem értem. — LUCTFER’ Ne valid be, ez most itt a fődolog. NEGYEDIK POLGÁR: Lám. kétkedik, ez is hamíshitű. TÖBBEN: El tőlük, el. zárkózzunk házainkba! — Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.) oMAnACH IMRE iz«*Stv«*n enztendeje. 1»ÍS. Január *l-én **Ö- letett AlsrtsrtreBován. A Jubileum is az előkészületek alkalmából közlünk részleteket fömüvéböl. Az ember traaédléláhél. Farkas *-*rás az Illusztrációkat a Tragédia finn kiadásához készítette \Q NÖGRÁB - 1972, deccmbei 24, vasárnap JÓKAI NOTESZAI C zázhuszonegy fekete *“* és barna fedelű kis notesz (mai zsebnaptár-formátum) ; ezekbe jegyezte fel Jókai a témáit, szereplőit, regényvázlatait, gondolatait, ezekbe írta — ritkábban — egyes jeleneteinek fontosabb párbeszédeit. Mindig volt belőlük egy a zsebében. Mikszáth írja a „Jókai Mór élete és kora’’ című könyvében, hogy nagyobb társaságban, parlamentíolyosón, ünnepi ebéden, olykor még tarokkparti közben is egyszercsak elővette a kis noteszt; esetleg, ha a jelenlevőket zavarta volna vele, félrevonult, s nyomban feljegyzett egy adomát, egy ízes fordulatot, egy jellemző szót, egy jó kifejezést. Néha — általában újsághír nyomán — egész történetet, amelyet ott csak néhány sorban foglaltak össze, de amely az ő tollából regényfolyamként elevenedett meg valamelyik korabeli újság hasábjain. I Vegyük a kezünkbe egy korai noteszt — találomra, az 1859-es évből. (A belső fedőlapra általában felírta az esztendőt, amelyben hasznátni kezdte. Ezt csak öregkorában hanyagolta el. Tréfásan mondta ekkor vejének, Feszty Árpádnak. aki ezért szemrehányást tett neki: „Majd ki- ókumláljak azt a tanárok a I mindenféle tudományos társaságokban, elvégre ez a dolguk.”) Az első bejegyzés, ceruzával: „Leírandó a B.-korszak, mert arról akar olvasni a közönség." (A „B”-rövidítés Bachot jelent). A háztartási költségvetés néhány — ebben az időben rendszerint még | passzívával végződő — tételei következnek két lapon, közülük egyik oszlop a játékosan a megrovó „Róza sokat költ” felirat alatt, majd így folytatódik a vázlat: „A magyar föld baráttá gyúrja át az ellenséges idegent” — „Lovag*,. báró... vicomte.„ herceg?..." — „Kötötte öt, mint a lánya ko- ; portójára dobott föld" — „Árvíz” — „Az öreg kulcsár, mint a néphumor és talpraesettség megtestesítője” — „A meghalt lány: Hermin". — I Három olyan notesz következik ezután, amelyekben nyomuk sincs Az új földesúr keletkezését megelőző feljegyzéseknek. Mert ugye minden olvasó előtt világos, hogy a fenti jegyzetek e regény első csírái? Ankerschmidt lovag lett a regény egyik hőse, a volt osztrák tábornok, akit „magyarrá gyúrt” az itteni föld, a lánya pedig a boldogtalan kis Hermin: az 6 koporsójára dobott föld kötötte végleg Magyarországhoz a lovagot. 1861-ben folytatódik — most már kiegészülve Garam- völgyi Ádám és Garamvölgyí Aladár nevével — a feljegyzéskor. Végleges nevet kaptak a többi hősök is. Mindössze öt-hat noteszlapon van tehát Az új földesúr első vázlata. Első — s egyben az utolsó is, mert Jókai csak elvétve használt bővebb jegyzeteket. A kis noteszból „tette át” íróasztalán, lila tintájával regénnyé. Űjabb notesz következik, egy 1853-as füzet, valószínűleg nyári feljegyzések, mert a költői terveket ilyen hétköznapi emlékeztető szavak szakítják meg: „Rózának jégről gondoskodni”, „Űjabb jeget hozatni", — „Tarokk előtt bort pincébe vitetni”, — „Szúnyogháló felszerelése". S ezenközben az Egy magyar nábob csíragondolatai: „Roppant sár, Róza a Józsa Gyura történetével szórakoztat.” Ez a sor önmagában, mit- sem jelentene, ha az öreg Jókai (1897-ben írt) visszaemlékezéséből nem tudnánk, hogy az Egy magyar nábob megszületése előtt feleségével, La- borfalvy Rózával hosszú utazást tett az Alföldön. Eközben mesélte el neki a felesége a különc főúr botrányos mulatozásainak történetét (mendemondáját inkább, hiszen ő is csak hallomásból tudott róla), s a téma megfo- gamzott az íróban. A következő lapokon ezeket olvashatni: „ősi hangzású magyar nevet választani” — „Külföldön, magyar főurak, fiatalok, a harmincas évek elején” — „Párizsi magyar munkás” — „Az ifjú Széchenyi” — „A bankár alakja” — „A szép magyar báró” — „Egy párizsi nagyúri gyülde” — „Haszontalan élet" — „Az ifjú is hazajő a hölgyekkel” — „Itthon az országforgató tervek” — „A szerelem kibontakozása”.., Ezekben az években kezdett terebélyesedni Jókai népszerűsége. Regényeit sorra közölték — gyakran párhuzamosan — a lapok, elsősorban a Délibáb, a Vasárnapi Űjság és a Pesti Napló. Emieh Gusztáv, a Pesti Napló kiadója szüntelenül sürgette Jókait újabb és újabb kéziratokért. A fent idézett bejegyzések után alig néhány hónappal jelent meg az Egy magyar nábob, majd a Kárpáthy Zoltán. Aki emlékszik a regényre — s ki ne emlékeznék rá, aki olvasta vagy filmen látta? — „azonosíthatta” a naplójegyzetet: Kárpáthy lett a jó hangzású magyar név; a párizsi munkás alakja a regény egyik fontos epizódjához fűződik; Józsa Gyurit viszontláthatjuk az első fejezetekben az öreg főúr falusi versenyének leírásában; s megrajzolta az ifjú gróf alakját is, aki végetve- tett a terméketlen külföldi életnek, s hazajött, hogy részt vegyen az itthoni politikai életben. A noteszekből követhetjük Jókai utazásait is. Furcsa „ütinapló” ez. Nem törődik néha azzal sem, hogy az országot vagy országrészt megnevezze. „Az örültem-et itt úgy mondják: örülék” — írja be 1864-ben. Nyilvánvaló: Erdély volt az utazás színhelye. Három hónappal későbbről olvashatjuk a Pesti Naplóban (illetve azóta nagyon sokszor, valamennyi Jókai- kiadásban) a Hegyek között című novellát, amelynek hőse, a református papné mondja, hogy „örülék”; s az ízes-régies erdélyi beszédről Jókai élvezetes nyelvtörténeti eszmefuttatásba kezd. Olaszországban jártak 1870. őszén. A bejegyzések: „Róma: Itt mutogatják valamelyik templomban a Szent Pál láncait, amelyekkel rabkorában a kordonhoz láncolták. No, ezt nem nézzük meg, mert meleg van, inkább majd csak kitaláljuk, hogy miféle lehetett”. Ugyanez év teléről: „A Róza tyúkjáért 5 forint”. Ki az az irodalomtörténész, aki meg tudná fejteni, mire vonatkozik ez a bejegyzés? Ma már lehetetlen volna, de szerencsére van egy nagy tanú, Mikszáth Kálmán. Véletlenül tanúja volt az esetnek, amikor Jókaiék svábhegyi szomszédja, akivel Laborfalvy Róza igen acsarkodó viszonyban volt, mérgében agyondobta a tekintetes asszony leg- szebbik kendermagos tyúkját A szolgáló jelentette Jókainak, s tanácsot kért, mit tegyen. „Mindent inkább, minthogy a feleségem tudomására jusson” — pattant fel kézirata mellől az író. S ahogy Mikszáth elbeszéli: azon nyomban fiákért kerített, lement a városba, a csarnokba a szolgálólánnyal együtt, s alapos válogatás után megvett egy olyan tyúkot, amely a megboldogulthoz hasonlított, felvitte a hegyre. Jókainé késő délutánig próbált a Nemzeti Színházban, nem vett észre semmit. Irodalomtörténeti jelentősége nincs. De annál több az író jellemképéhez. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a veszekedést. Tudta, hogy a „meggyilkolt” tyúk miatt a felesége nagy jelenetet rendezett volna („szerette a jeleneteket, hiszen színésznő volt” — jegyzi meg Mikszáth), nem sajnálta a fáradságot, a pénzt, hogy ettől megmeneküljön. Ugorjunk másfél évtizedet. Bejegyzés 1885-ból: „Teljesen kifosztottak a tolvajok”. Két nappal később: „Ma megint kifosztottak” Egy-két nappal odébb: „Kifosztott három tolvaj”. A tájékozatlan olvasó azt hihetné. hogy Jókai tolvajok áldozatául esett, méghozzá sorozatban. Szó sincs róla. Tudjuk, hogy hetenként egy-két alkalommal esténként kártyázott a képviselőház klubjában — Ferraris hires festményen örökítette meg —, Tisza Istvánnal. Nedetzky Lajossal, Mikszáth Kálmánnal és másokkal. Az ő elbeszéléseikből maradt ránk tréfás szemrehányása. Ha veszítetl, nagyon el volt keseredve, s amikor este hét órakor — sohasem később — felállt a kártyaasztal mellől, ahol ártatlan tétek (mai értékben 50— 60 forintok) forogtak kockán, így szólt: „Kifosztottatok, szégyentelen tolvajok, most már hazamegyek”. Így válik érthetővé egy, ugyané hónapokból származó és ugyancsak a „tolvajokkal” foglalkozó mondat: „Itt vacsoráztak a tolvajok”. Értelmező kalauzunk ez esetben Mikszáth életrajza. „Amikor nála játszottak, s a házigazda veszített, így vetett véget a játéknak: — Kifosztottatok, tönkretettetek, ravasz tolvajok vagytok valamennyien. Most már tetőzzék tek be a rontást, egyétek meg a vacsorámat is!” Ezek a noteszek — kezdeti és halvány nyomokban ugyan — őrzik szinte az egész hatalmas Jókai-életművet. Alig van olyan regénye, amelynek egy-két hőse ne fordulna elő bennük. A történet első gondolata. Néha csak egy szó, amelyből a fantáziája színes elbeszéléseket, regényeket teremtett. Egy rajz: a szolnoki váré. Egy másik: az egrié. A jobb bástya vonalainál halvány, ma már alig olvasható ceruzabeírás: „Itt állhatott Bornemissza”. A Duna vonala, s nagy lila pont egy helyen, alatta ennyi: „Senki szigete, Tímea, Noémi, komáromi kereskedők”. Lám. Az aranyember legelső vázlatnyoma! Az 1890-es évektől kezdve ritkulnak a noteszok, évenként már csak egyet-egyet használt el, noha ezekben az években Is rengeteget írt:, mint mindig. Inkább családi jellegűek a bejegyzések: „Pa pinák hívnak”. (Az elhunyt feleség lányának családja körében élt a Benczúr utcai házban, ahol szinte az egész élet — amint erről a kortársi em lékiratok vallanak, a „Pápi"* körül forgott). S még egy, az utolsó évekből: „Feszty bepro- tezsált a honalapítók közé as új képen”. A ma is látható nagy parlamenti Feszty-képröl van szó, ahoi Jókai arcát az egyik honfoglaló vezér arcának tette meg a festő, rokoni szeretetbőL A végtelenül gazdag anyagból csak keveset ragadhattunk ki. Meghatott érzés látni ezeket az ereklyéket; vigyázattal érinteni őket, elolvasni, mi van a kockás vagy sima lapokon, — • gyenge képzeletünkkel nyomon követni, miként lett egv- egy szóból, tréfás bejegyzésből, emlékeztető rajzból a magyar irodalom eddigi legnagyobb építménye. Tamás István Sz. Lukács Imre: Harmadik kívánság AZ ÉN Jő tündérem mindig is az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simo- gatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rá gondolok, jó érzéssel telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott: a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dia- náért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett. Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a leg- különb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmondásból — elsők közé jutottam. Akkor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este láttam. — Az enyém nagyobb — hazudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se Cér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves úton. Topogtam a konyhában, lekaptam a fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bú. torok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az orrát Egyszer összevesztünk. Óra alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta: HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El 6e pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elöl-hátul biggyeszkedtek a foltok. — Te mindig hazudol. — Nem hazudok. — A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak. Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az mennyi?... A másik? Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettem. Sok petróleumot hazakannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel furakod tam, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér pa- pírú szaloncukrok. — Adjak, bikfic? — Most nem kérek.
