Nógrád, 1968. április (24. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-07 / 82. szám

A népművelés és otthona Hosszú hetek múltak el a debreceni II. Országos Nép­művelési Ankét óta. Sokan azt gondolták, a tiszántúli disputa lezárja a népműve­lés problémáival kapcsolatos vitákat — a hatás viszont a viták továbbgyűrűzése volt. Ez helyes is. Mert igaz ugyan, hogy már 1966-ban országos méretekben ismer­tette a Népművelési Tanács a népművelés 5 éves terve­zéséhez (1966—1970) kidol­gozott irányelveit — ám azóta is naponta megütköz­nek a nézetek: milyen a korszerű népművelés és mi­lyen az elavult; össztársa­dalmi ügy-e a népművelés vagy kisebb közösségekre kellene bízni és így tovább. A hozzászólók főleg a nép­művelők oldaláról nézik e kérdés-komplexumot Már­pedig ez óhatatlanul ahhoz vezet, hogy a jámbor óhaj­tások nem állják ki a min­dennapi gyakorlattal való szembesítést. Arról van szó ugyanis, hogy kevés, a köz­napok gyakorlatában megva­lósítható tanács hangzik el. Nagyon helyesen hangsú­lyozták a tézisek, hogy közérthető, világos, a nép­művelést segítő műkriti­kára volna szükség. De lám egy olyan filmnél, mint például Jancsó Miklós „Csend é6 kiáltás”-a, mind a filmet dicsérő, mind az al­kotást elutasító kritikák zöme a dramaturgok, ren­dezők, esztéták szűk köré­nek szóltak, s csak nagyon kis mértékben tájékoztatták a tájékoztatásra szoruló ol­vasót arról: érdemes-e meg­nézni a filmet, s ha igen, akkor miért. A művelendő falusi nép te sok fontos tényt közölhet­ne igényeiről. Ez annál is fontosabb, mivel a falu összetétele a szemünk lát­tára változott meg. Az or­szágos népművelési hálózat kiépítésének kezdeti szaka­szában a falvakban a nép­művelők szántó-vető. VI— VIII. elemis, vagy an­nál alacsonyabb végzett­ségű emberekkel szá­moltak, akik nagyon há­lásak bármilyen kis isme­retterjesztő tevékenységért, ami az ő pallérozásukat szolgálja. Ma ritka az olyan pa­rasztcsalád, ahonnan ne járna el valaki az iparba. Megsokasodott falun az érettségizettek száma. A tv és a ‘dió viharos ütemű elterjedés, magas színvona­léi művészi élmények soka­st át kínálja a nagy töme­geknek. És a korszerű is­meretek olyan mennyiségét. ami szinte már földolgoz- hatatlan. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között néhány hagyományos isme­retterjesztő előadás nem kelt kellő érdeklődést. Figyelemre méltó tény, hogy miközben a színházak és a mozik látogatottsága visszaesett, a művelődési otthonok közönsége 5 év alatt 4 millióval nőtt. Hol­ott nem titok: a művelődé­si otthon jellegű intézmé­nyek zömének nagyonis ki­fogásolható az állapota. Minden második csupán egyetlen nagy teremből áll; kevés a szakköri helyiség (körülbelül 1800 az egész országban), csaknem fél­ezer községben semmiféle olyan helyiség nincs, ahol társas összejövetelt lehet­ne rendezni, vagy alkalom kínálkoznék rendszeres nép­művelő tevékenységre. A lakosság jelentős része érzi a tánsasélet hiányát. Ezért oly gyakori, különösen falun, hogy társadalmi Ö6z- szefogással építenek hajlé­kot a kultúrának. De el­gondolkodtató jelenség, hogy a közös munkával megteremtett művelődési otthont sok esetben alig többen látogatják, mint ahányan a fölépítésben részt vettek. A látogatónak gazdának kell éreznie magát. A sok helyen szinte túltengő tilal­mi listák: pl. tilos a tv-hez nyúlni; tilos a sakkot be­jelentés nélkül használni; tilos az újságot másik szo­bába átvinni — gyakran nemcsak a közös tulajdont óvják meg a rongálástól, de a kultúrházat is megkímé­lik a túlzott látogatottság ..terhétől”. Ne feledjük, a látogatók nagy része nem azért megy ilyen helyekre, mert saját műveltségi szintjét gyötrőn alacsonynak találja. Szóra­kozni szeretne. Jókedvű, társas időtöltésre vágyik. Az is elégedettséggel töl­ti el, ha úgy látja, megbe­csülést élvez ezen a he­lyen, a kedvét keresik. A max imái izmus itt eredménytelenségbe torkol­lik. Ne csodákat hajszol­junk, inkább az a csön­des, mindennapi lehetőség lebegjen előttünk, amit pél­dául egy klubkönyvtár kí­nál. Az odaszokott falusi ember egyszercsak klnyúl a képzőművészeti albumért és belelapoz, mert a keze ügyében van; egyszer ott marad egy szavalóesten, mert a gyermeke már bo­londul a versért. Ha egy­szerűen és vonzó szavakkal beszélünk róla — kitárul érdeklődése a 2000-en tú­li jövő felé is... foglalkoz­tatni kezdik képzeletét a holnap gazdasági, technikai lehetőségei is. Van, aki örökre megma­rad a csöndes diskurálás vagy tv-nézés mellett. Az sem töltötte fölöslegesen az idejét, A tapintatos, körül­tekintő népművelői tevé­kenység mégis sokak szá­mára nyit ablakot a közös művelődés lehetőségeire. Bajor Nagy Ernő Befejezték az atomreaktor rekonstrukcióiét A Központi Fizikai Kutató Intézet atomreaktora a rekonstrukció befejezése óta ismét teljes kapacitással dolgozik Képünkön: a reaktor vezérlő terme (MTI foto — Manek Antal felvételei Verskötet Leningrádbót Leningrádban verses kötet jelent meg a hősi város életé­ről és múltjáról. A kötetben 20 ismert szovjet költő és 600 költeménye kapott helyet. A versek szerzői három nemze­dék költői. A legidősebb kö­zöttük Vszevolod Rozsgyeszt- venszkij, aki jelenleg 73 éves. A versek központi témája: az Októberi Forradalom, a város hős védelmezése a II. világhá­ború alatt, a mai Leningrád mindennapi élete. Kik a legnépszerűbbek ? Angliában köz vélemény-kutatást tartottak, amelyből kiderült, hogy századunk legnépszerűbb embere az angolok szemében az edin­burghi herceg. Megelőzi Sír Wins­ton Churchillt és Kennedy elnö­köt. A leggyűlöletesebb embernek Hitlert tartják. De Gaulle tábornok egyébként a gyűlöletesek és csodálatnak ör- vendők listáján is szerepel. Meg­előzi ezen a listán Churchill, Ken­nedy, Wilson, Roosevelt és Att­lee, viszont mögéje szorul Lloyd George, Revin, MaCmillan és Eisenhower. A nők közül az angolok — min­den várakozással ellentétben — II. Erzsébet királynő elé helyezik Elizabeth Taylort. " Utánuk követ­keznek: Sophia Loren, Jackie Kennedy, minden megkérdene«, férfi saját felesége, Marlene Di­etrich, Martlyn Monroe, Margit hercegnő, Grace Kelly, Greta Gar­bo és Brigitte Bardot. „Milyen nemzetiséghez szeret­ne tartozni, ha nem lenne an­gol?” — hangzott a következő kérdés. A megkérdezettek leggya­koribb válaszai így alakultak: Ausztrália, Egyesült Államok, Uj- Zéland, Kanada, Svájc, valamelyik skandináv ország, Franciaország» Dél-Afrika, Benelux. A legnagyobb tiszteletnek ör­vendő foglalkozások élén az ápo­lónőé áll. Megelőzi az orvost, s művészt, a tanárt, a katonát és az üzletembert és a légikisasszonyt. Messze mögöttük marad a fik»* sztár, a hivatásos labdarúgó és s képviselő. A ' prilis negyedik ™P-Va8árnairi jan másodszor ünne-_ ’ jegyzet pelt a tér. Először november hetedikén, ami­kor avatták. Eső esett, szél Tér, április, emberek fújt a Pipis felöl. Délelőtt az élet-idomú szobor előtt először álltak együtt a vá­rosi emberek. Fekete ernyő­ket nyitottak. Körben a sok, nehéz beton egy árnya­lattal sötétebb, szürke volt a hideg, sűrű esőtől. A férfiak sötét ruhában áll­tak az ernyők alatt, és a szobrot nézték. Azután a koszorúk, közepükben a sok piros virág, alul a széles, vörös szalagok, aranybetűs felirattal, vagy feketével. A vörös szín az emlékezést jelentette, a hálát is az egy­kori hősöknek, de az eső­ben sötétedő bőrű beton között színe volt az élet­nek. Délután már csak a szél fújt. Gyorsan érkezett a novemberi este. Akkor újra megtelt a tér fáklyá­val, zászlókkal... Áprilisra a tér része lett a városnak. Az ünnep, az • emlékezésé, amikor a tér is j ünnepel. Azután a hétköz­í napok következnek, az em­berek hétköznapjai, ame­lyek a tér hétköznapjai isi kevesebb az emlékezés — j ki-ki azért végiggondolja a gondolatát, amikor a térre lép, s elhalad az élet-idomú szoborpár mellett — ilyen kor több a látszólag cél­talan lépés az érdes bazalt- , betonon, séta, lézengés, fel­| felé nézegetés az „olaszos” tavaszi égre, amelyet éles- j vonalú betonszögek, hom­I lokzatok. sarkak szabdal nak. Közöttük szabadon áramlik a levegő, ragyog a ény. A tér komoly és mél­tóságteljes az ünnepeken. Igazán „emberszabású" a hétköznapokon lesz. Ezen nincs semmi csodálatos, ha nem így történne — arról beszélni kellene. Beszélni azért így is lehet — érdemes is — a tér hétköznapjairól, ünne­peiről. Őszintén szólva — s így vállalva is a szubjekti­vitás esetleges vádját — a salgótarjáni tér ma még nem az, ami lehetne; a vá­ros szíve, vagy bugyra, ahol mindenki kedvére kisétál­hatná magát, a város keren- gője, pihenője, „beszélgető helye", valamilyen mai fó­rum. A kezdeti jelek min denesetre máris mutatkoz­nak, egyelőre csak egészen rövid kis szakaszon, a Ka- rancs Étterme előtti tíz-ti­zenöt méter hosszan húzódó széleshátú padok tájékán. A padokra reggel és délután is rásüt a nap, a szélvédett hely, a néhány zsenge cse­metefa odacsalogat szabad­idős diákot, gyereket sé­táltató papát, mamát, né­hány öreget. Hosszúcombú. miniszoknyás lányok, köny­vet szorongató diákok, ebéd után néhány percet szusz- szántó idegenek, gyerekes gyerekkocsis, komoly arcú szülők levegőznek a tér sarkában. De, átlósan néz­ve innen, a másik sarok már jóval kihaltabb. Pe­dig ott több a pad, a zöld (most ültették tele az ágya­sokat rózsaitövekkel), több a levegő és közelebb is van a nagyforgalmú úthoz) már- már azt mondom: kézen­fekvőbb ott a letelepedés). Az új térrel szemben, a kicsit giccses, kékre festett szökőkút (miért kellett kék­re festeni, egyáltalán befes- eni?) és a korábbi helyszű­ke miatt eléggé zsúfolt kis '■’.TCr.;):.,: íjifi , / vonzza az embereket. Köz­rejátszik persze az is, hogy az állomással szemben< buszmegállók közönsége szí­vesen telepszik rövid idő­re a legközelebbi padokra. De a sétálók, a ráérők sem mennek be az új térre. A •.promenád” ma is azért régi, egyetlen nagy ut­ca, amelyen a hatalmas port kavaró, zajt gerjesztő buszok, dömperek rohan nak. Szép az új tér hétköznap jaiban, ünnepeiben. Igazi szépségéi az új áruház, ta­lán kicsit túlságosan is robosztus tömbje mellől kö­zelítve látja, fedezi fel az ember. Igaza van azok­nak, akik a teret nézve, o környező épületek kiszöge- lései között járva Itáliára emlékeznek. Amikor kék az ég, s a naptól egészen vi­lágossá változik a szürke beton — fehéren izzó szép kőfalakra emlékezik az ember. Az áprilisi ünnepre átadott új áruház kis ud­varai, szellős, fedett és nem fedett teraszai terek a tér­ben, színes-forgalmas ön­magukat adják, de azért úgyt hogy hangulatukkal beol­vadnak a szomszédos nagy tér hétköznapi hangulatába. Április negyedikén má­sodszor ünnepelt a tér. Űj- ra zászlókat, koszorúk vö­rös szalagját lengette a szél, s a napsütötte beton négyszöge megtelt esküt; fogadalmat tevő fiatalok­kal. Az emlékezések az ün­nepek értelmét adják és a nagy, közös emlékezések mindig újból és újból fel­avatják ezt a teret. A itér ünnepel, komoly szavakkal, fénnyel, színnel. Az ember, az egykor kenyeretlen” sal­gótarjáni ember, mindig emlékezik is. amikor meg­változott életét ünnepli ezen az új téren. Azt mond­ja: „...Ahol most ünnepelünk — a cirkuszos bódék ts la­kásnak voltak titulálva .. Tér, április, emberek. A szálló előtt visongó fiatalok autogramért ostromálják a pol-beat énekeseket, a hosz- szúcombú, miniszoknyás lá­nyok újra a padra ülnek, a szálló erkélyein vendégek mutogatnak, Pipisre, térre, áruházra, rám és terád is. mindenkire, aki a téren mo­zog, az utcán jár. Az ide­genek az ujjúkkal távolról tapintják a várost, így is­merkednek vele. És soha nem tudják meg. milyen volt azelőtt. P. L. A Budapesti Nemzetközi Vásár területén már megkezdték a nyitás előtti előkészületeket. A pavilonokat tatarozzák, a szerkezetet felújítják. Május 17-én új köntösben nyílik a vásárváros NŰGRÁD — 1968. április 7., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom