Nógrád, 1968. február (24. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-03 / 28. szám

*sw? ­wőeft t963 február 3.,' szombat * I nyelvi korlátok teljesen ledőltek Szabad görög művészek Salgótarján színpadán A földrajzi távolság nem bag.-’, mégis: a görög művé­sze*. Vitaiunk kevéssé ismert része egzotikumot sejttet. Ha hallunk róla, rendszerint az antik tragédiákra asszociáltok, s ritkábban a közeli tegnap­ban és a mában fogant művé­szeti produktumokra. Még ak­kor is igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy 1967 áprilisa óta Görögországról sok szó esik. Aggódó figyelemmel kísértük es kísérjük a fejleményeket: a katonai junta terrorja meg­döbbent bennünket, s egyfor­mán aggódunk mindazokért, akik a demokrácia szülőföld­jén koncentrációs táborokban sínylődnek. Az egész haladó közvéle­mény összefogott Mikisz Theo­dorakisz világhíres zeneszerző és Yannis Ricos költő kisza­badításáért. Theodorakisz már szabad, Ricos azonban még rab. amint fogoly az a művé­szet is, amelynek mindketten az élvonalába tartoznak, s amelyet a katonai diktatúra politikai ellenfelének tart és üldöz Milyen ez a művészet? Csü­törtökön este Dora Yannako- pulou és együttesének jóvoltá­ból ízelítőt kapott belőle Sal­gótarjánban a József Attila művelődési ház szépszámú kö­zönsége. Az áttekintés izgal­mas, érdekes és felemelő volt, mert megmutatta, hogy a nyelvi korlát ledőlhet, s le is kell dőlnie, ha népi ihletésű, magas művészi fokú a mű és a tolmácsolás. Külön értékelést érdemelne a program nyitó száma a Sírfelirat, amelyben Ricos és Theodorakisz a szalo- niki sortűz áldozatainak állí­tanak méltó emléket A néző akarva, akaratlan József Atti­la Hazám című szonettkoszo­rújának soraira gondol: „Édes hazám fogadj szívedbe, Hadd legyek hűséges fiad .. Harcos, kemény Ricos és Theodorakisz művészete. Ez leginkább a Halott fivér éne­ke című népi operarészletben fedezhető fel. Brecht-tokonsá- got említenek vele kapcsolat­ban. Talán helyesebb a fogal­mazás, ha ezzel egészítjük ki: rokon minden színpadi mű­vel, amelyik az igazságtalan­ság, a terror ellen emel szót mellett amely azt mutatta meg az ember, a haladás védelmé- miként jutott el Theodorakisz a folklórtól mai muzsikájáig. Számunkra újszerű a fogalma- , ^ , ,, . zás: népies műdal, de hihető­hogy magasztos, egyben lázi- en helytálló. Végig nyomon ki­ben. Himnuszi magasságokba emelkedő fináléja amellett, tó is. Dora Tannakopulou, aki ma­gas művészi fokon tolmácsol­ta a görög zene immá*on vi­lághírű remekeit A műsorból csupán részlete­ket ragadunk ki. Az est gaz­dagságát alig volna lehetséges a teljesség igényével reprodu­kálni. Nem lehet azonban em­lítés nélkül elmenni a műsor második részének nyitánya sérhető a dalban, a zenében a tisztulás, a török vagy a ké­sőbbre datálható nyugati ha­tások apadása, tűnése. Az a méltóság ami feltalálható szin­te minden népi fogantatású műben: ebben a csoportosítás­ban hatványozottan mutatko­zott Kissé egyszerűbben: az vonult el Dora Yannakopulou tolmácsolásában a néző előtt, ahogy a kültelki kocsmák pa­naszos kesergőiből kibontako­zott egy határozott karakterű és legalább annyira konzek­vens célú muzsika. Dalok és dalok, táncbetétek es újabb táncbetétek. Bizonyá­ra voltunk néhányon, akik iga­zából most fogalmaztuk meg magunkban, miért emelkedett világhírre Zorba tánca, s egyáltalán: mi az oka, hogy manapság rokon dallamok ütik meg a fülünket, ha ze­nét keresünk a világ több rá­dióállomásának műsorában. Ügy kívánná a szokás, hogy valamelyest véleményt mond­junk énekesi és színészi tel­jesítményekről is. Dora Yan- nakopulouról már több ízben szóltunk elismerően, s nem is méltatlanul. Hangsúlyozot­tabban kell azonban említeni görög művészvendégeink vál­lalkozásának bátorságát, mert nem kis dolog egy művészet terjesztőjévé lenni, amelyet abban a közegben, ahol fo­gant, sorvasztásra, halálra ítél­tek a hivatalos rend hatalma­sai. Ám ezt a zenét, ezt a táncot nem lehet kivégezni. Él a mában, a holnapban oly­annyira, hogy megmelegfti a szívet, s küzdelemre szólít azok megmentéséért, akik le­téteményesei. És tovább: any- nyira népi és annyira mo­dern az amiből áttekintést kaptunk, hogy nemzetközisé­ge feloldja a nyelvi nehézsé­geket. Ügy, ahogy az csütörtö­kön, a forró hangulatú esten történt Salgótarján színpadán. Szolnoki István 17. Párás, szürke hajnal bon­totta szét fokonként az éj ár­nyait a fák és a házak körül. Siettek. A tengerpartig nyúló hosszú sikátor kihaltan tátongott végig. Váratlanul azonban szembejött valaki. Egy katona. Igen részeg volt. Dúdolt és minden második házfalnak nekiütődött. Azután vad, csú­nya káromkodással szidta a helybelieket, és hívta őket ki az utcára, hogy összetörje va­lamennyit. .. Az egyik házfal­nak megtámaszkodott, és ci­garettát kapart elő a zsebé­ből. Már messziről barátságo­san intett a két közeledőnek: — Jöjjenek, csak uraim... egy szegény katonának... aki holnap tálán meghal a civili­zációért. .. adjanak egy kis tüzet a haza nevében... Lorsakoff és Macquart ép­pen abba a házba igyekeztek, ahol most a légionárius meg­állt. Lorsakoff nevetve vette elő az öngyújtóját, és sokáig csiholt, mert úgy látszik, ke­vés volt a benzin. A katona részeg emberek módján egé­szen az arcához hajolt a ciga­rettával. — Ne menjenek fel... — Nincs itthon Grison? — Itthon van. Holtan. Megölték. — Gyere a halpiachoz... Végre meggyuladt az ön­gyújtó, a katona néhány szip­pantás után félrecsapta a sap­káját, és tántorogva tovább ment, artikulátlan énekhango­kat üvöltve... — Szegény Grison — mond­ta — Macquart. — Igaza volt, Lorsakoff. Valaki beleköpött a játékba, és íves ellenünk fordult. — Vigyázzon, Macquart, mert más nem beszélt vele közülünk, csalt maga ismerj személyesen, és ő tudja ezt... — Engem ne féltsen, hi­szen. . Lövés dörrent. A golyó Macquart feje mellett fütyült el. Mindketten egy kapu alá ugrottáit. Vártak. Csend. Macquart óvatosan kinézett. Az utca néma és elhagyott volt. Sehol egy ember. — Teringettét... — csikor­gatta Macquart a fogát. — Ügy látszik, a gazemberek életre-halálra kezdik a játé­kot. A halpiac sürgés-forgásában ismét találkoztak a katoná­val. aki megszólította őket, hogy fizessenek neki egy po­hár pálinkát, mert 6 másnap indul a sivatagba. Beültek a csapszékbe. — Beszélj. Hildebrandt súgta Lorsakoff. — Éjszaka Grisonnal volt találkám — mondta a katona. — Amikor kopogtam a laká­sán, senki sem nyitott ajtót. Lenyomom a kilincset. Az aj­tó nyitva. A lakás felforgatva, minden a földön, az ágynemű széthasogatva, és a szoba kö­zepén szétroncsolt fejjel, üsz- szeszurkálva ott fekszik Gri­son holtan. Hallgattak. — Ma reggel indul? — kér­dezte Macquart. — Igen. Aut-Tauritba me­gyünk. Ezt nagyon jól kisza­golta Grison. — Figyelj — szólt közbe Lorsakoff —, amíg újabb ér­tesülést nem kapsz, jegyezd meg: egy karóra, amely kro­kodilt ábrázol, ötvenezer fran­kot jelent neked, ha meg­szerződ. Laporterrel is beszél­ni akarok. Még hallasz rólam ma. Addig is tegyetek min­dent úgy, ahogy megbeszél­tük. A katona visszament a ka­szárnyába. Indulás előtt reg­gelig kaptak kimaradást. Mi­közben az őrparancsnokkal beszélt, az őrjárat behozta Galambot. Vigyorogva nyúj­totta oda a csuklóját, hogy megbilincseljék. Hildebradt elsápadt’ A szökevény csuklóján egy Nem is olyan vastagok... Sxécsénfben, a holnap mezőgazdászainak otthonában Talán vastagabbak az ott­hon falai, mint az épület kö­rül lerakódott idő? Minden­esetre nehéz „átfűteni” őket. Már beépítettek egy Express Heating kályhát, amely mele­get áraszt a nagy teremben és a felső folyosón. Azóta a ta­nulóban kellemes a hőmérsék­let. Sajnos, a többi helyiség­ben még a dupla fűtőanyag sem segít. Szomszéd László diákotthon-vezető félévi be­számolójában úgy vélekedik: „... a szünidőben is szükséges fűteni az épület minden helyi­ségét, mert annyira lehűlnek a falak, hogy a hideg elvisel­hetetlen az egész épületben...” Ennyit a falakról, s talán még annyit, a hajdani rend­házi szellem helyett most 107 tanulónak, 86 fiúnak és 21 leánynak adnak otthont. Talán nem nehéz kitalálni ezek után, hogy a szécsényi mezőgazdasági technikum és szakközépiskola diákotthoná­ról van szó. Mit „rejtenek” még az otthon falai? Minde­nekelőtt egy nyílt titkot: la­kói a szocialista kollégium cím elnyerésére készülnek. Mi kell hozzá? Az önkormányzati szerv, az öttagú diáktanács munkáját Kis Simon Győző titkár irá­nyítja, a kultúrfelelős Bod­rogi István, a fizikai munká­kat László Pál szerveri, a po­litikai, eszmei, erkölcsi neve­lésért Szedlák László, a sport- tevékenység szervezettségéért Majnik János felel. Szerintük már megtették az első lépése­ket a cím elnyeréséért. Szed­lák László szerint a legna­gyobb javulás a tanulmányi munkában mutatkozott. Mind­ez a nevelő munka javulását, a diákotthoni közösség össze- forrottságát jelenti. A diáktanács határozata alapján átszervezték a sajtó­foglalkozásokat és az elmúlt félévben már két csoportban tartották azokat Pezsgést je­lentett az évfordulók méltó megünneplése, a politikai tá­jékoztatások a hazai és a kül­földi eseményekről, amelyek­hez a televíziót és a rádiót is felhasználták. A „tudományos szemléletmód” kialakítására Kelemen László nevelőtanár több alkalommal tartott ter­mészettudományi előadásokat. Majnik János: „Az épület, az iskola és a diákotthon kör­nyékén hatalmas vizes terület hevert, ezt múlt évben lecsa­poltuk, sportkombinát épül, úszómedencével, teniszpályá­val, a medencét forrás táplál­ja majd. Nemcsak erre va­gyunk büszkék. Arra is, hogy a JTS számít ránk, a járás községeiben zajló mérkőzése­ken például a játékvezetők leginkább a »technikusokból« kerülnek ki.” Szedlák László: „Tervezzük egy nagy klub kialakítását a diákotthonban, a régi szűknek bizonyul. Most is zajlik a klubélet, a politikai oktatáson, szakmai továbbképzésen és a sportlehetőségek biztosításán kívül gondot fordítunk a szó­rakozásra is. Hetenként két— három alkalommal a klubban táncolunk. Kapcsolatot tartunk fenn a helyi gimnáziummal is, vannak közös rendezvénye- ink.” „Kimenők?” „Leginkább a művelődési otthonba megyünk, ott sok ér­dekes lehetőség van a szóra­kozásra, időtöltésre Meg aztán nem is olyan nagy község Szé- csény.. Kint a zúzmarás fák bólo­gatnak a szélben, a korszerű iskolaépület szomszédságába.n szilárdan állnak a vén falak. A hajdan kongó termek most a modem mezőgazdaság le­endő ifjú szakembereinek ad­nak otthont, akik az iskolai elméleti és gyakorlati munkán túl „mocsarat” csapolnak az „udvaron” tevékenységükké* pezsgést visznek nemcsak az iskola, hanem szinte az egész község szellemi és sportéleté­be, s próbálják megkeresni Pest-, Heves-, Nógrád- és máa megyék tapasztalatait össze­gezve (hiszen a kollégium szinte „országos” beiskolázású» helyüket, szerepüket az ott­hont adó Szécsényben. Mindinkább meg is találják, s bizonyára elnyerik a meg­tisztelő szocialista címet is, mert nem is olyan vastagok azok a falak... m Túl szép a kilátás Ez a munka mikroszkóp Monaco fejeúelemsés börtönének ablakaiból festői látvány tárul a „lakók" elé. Egyebek közt éri egy tekintélyes bizottság is meg­állapította, b arra az elhatározás­ra jutott, hogy a börtönt „ror- donabb helyre" kell áttelepíteni. A fejedelemség területén most tü­zetes vizsgálatokat végeznek a börtön új színhelyének kijelölé­sére. karóra volt, amely krokodilt ábrázolt!... Latouret őrmester, aki az ügy következtében önmagá­val meghaeonlott, egy szót sem szólt hálátlan, gaz párt- Eogoltjának. Csak pörkölt macskabajuszát simította meg olykor, és dülledt szemmel nézett a fiatalemberre... — Megbolondultál? — för- medt rá Troppauer, a költő, aki az ügyből kifolyólag indo­koltnak vélte, hogy tegeződ- jék bajtársával. — Olyan úri dolgod volt itt, mint Dante kollégámnak a paradicsom­ban, és elhülyéskeded! Galamb vállat vont. — Nem azért álltam be az idegenlégióba, hogy unatkoz­zam. Megszoktam és megsze­rettem a költeménveidet, és hallani akarom őket ezentúl is, tűzön-vízen át! — Ezt komolyan mondod? — kérdezte meghatottan a költő. — Nagyon komolyan. Gye- vekkeröm óta a költészetnek élek. és úgy érzem, valaha büszke leszel arra, hogy én voltam a nagy Troppauer egyik első híve. A gorilla-állkapcsok körül mozogtak a rágóizmok, és a nagy, üres tekintetű szemeket könnyek homályosították el. — Biztosíthatlak, hogy ter­ieszteni fogom ezt a tényt, ha valaha nagy költő leszek. Megértein a csodálatodat, de hogy követsz a sivatagba is... ez, ez __ igazán gyengéd fi­g yelem. . — Tűzön-vízen át a költé­szetedért! — kiáltotta lelke­sen Harrincourt. — Megszok­tam, megszerettem ezeket a verseket, és nem akarok nél­külük élni. (Folytatjuk) A nógrádi vár tövén téli álmukat alusszák a méhek. A Magyar Nemzeti* Bank rétsági járási fiókjában pezseg a* élet, — jóllehet, aki 1961-ben, ilyentájt vezető volt, rég nyugdíjba vonult. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Annyi, hogy a nyugdíjas vezető a méhek gazdája. Amikor itt az ideje, szívesen bíbelődik velük. Valami hasznosat ak­kor is kell csinálni, ha már nyugdíjas az ember, — ez a vé­leménye. Persze, a méhészkedésnél hasznosabbat is végez, de legalább oly’ szívesen, mint a méhészkedést Pártmunkakén!: dolgozik a Rétsági járási Népi Ellenőrzési Bizottságban, mint társadalmi elnökhelyettes. — Mint bankos egy-egy tsz gazdálkodásának összképét láttam, — úgymond Jakus Béla. — Mint népi ellenőr a rész­leteket vehetem szemügyre. S a rész gyakran érdekesebb az egésznél; a népi ellenőri munka afféle mikroszkóp, amely alatt a fénylő egész itt-ott szürke részletei is feltárulnak. S ha a kis szürkeségeket sikerül eltávolítanunk, igazi csillo­gássá válik az itt-ott tompa fénylés. A csöndes beszélgetés elérzékenyülő hangulatát hamar to­vaűzi a pénzügyi szakember realitásérzéke. Ám a valósággal legszorosabb összefüggésben álló gondolat nem kevésbé ér­dekes, mint a költői kép. A bank a szocializmusba!} a dol­gozó milliók érdekét szolgáló közgazdasági tényező; a párt, a kormány hitelpolitikájának realizálója. A gazdaságirányí­tás új rendjében fokozottan teszi azt, amit a népi ellenőr­zés: megismeri a gazdálkodás valamennyi összefüggését, s ezeknek az ismereteknek birtokában segíti a maga eszközei­vel a hozzá fordulót. — A banknál minden pénzügyi vonatkozású, — folytatja beszélgetésünket Jakus Béla. — A népi ellenőrzésnél a mun­ka többrétű; a NEB-ek javaslatot tehetnek egy-egy új üzem­ág létesítésére, személyi felelősségre vonásra, a közösségnek okozott kár megtérítésére. Több baráti államban a népi el­lenőrzés javaslata kötelező erejű. Lehetséges, hogy egy, s másban nálunk is az lesz. Az az egy évtized, amit a népi ellenőrzés életrehívása óta szolgálatában töltöttem, enged erre következtetni. — Mit tekint e tíz esztendő legnagyobb sikerének? — Azt, hogy az emberek csekély kivétellel nem kálién cso­mót kereső revizort, hanem segítőkész jóbarátot, elvtársat látnak a népi ellenőrben. Nekem mint népi ellenőrnek nem volt, mivel nem lehetett személyi sikerem; ez kollektív mun­ka. Ha — történetesen — nekem mondott köszönetét a já­rási pártbizottság valamelyik vezetője, vagy a diósjenői Űj Barázda Tsz elnöke, vágj7 a kétbódonyi tsz egyik gyalog­munkása, vagy a Borsosberényi Állami Gazdaság igazgatója, az elismerés a járási NEB-nek szólt, azt illeti. A kommunista szerénység nem összeférhetetlen a spontán köszönettel és a hivatalos elismeréssel. Jakus Béla, a Népi Ellenőrzési Bizottság tízéves működésének jubileuma alkal­mából ma kitüntetésben részesül. — b. z. — Szervátültetési kísérletek Bulgáriában Bulgáriában is végeznek a szer­vek átültetésével kapcsolatos kí­sérleteket. A Szív- és Érsebészeti Klinika kollektívája a szív és a vese. az orvostudományi főiskola kollektívája pedig a tüdő, vala­mint a tüdö-sziv komplexum át­ültetésével kísérletezik, írja Cs4 Dragoicsev docens, a Rabotnyí- cseszko Del óban megjelent „Kor­szakalkotó vívmányok küszöbén című cikkében. / D. Jué

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom