Nógrád, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-20 / 196. szám

8

WÖGRÄÖ

T58T aogttsjfns 55. vaggraáp

CSANÁDI JANOS :

KE IM VÉR

Az első harapásra nem emlékszem. Aztán — iskolatáska mélyén újságpapírba bújt szerényen.

S jöttek mind nagyobb harapások — és már küzdeni kellett érte.

Korai felkelések, kései elalvasok; a kapa nyele, a kalapács, az ásó-gereblye.

Az íze egyre erősebb lett.

S egyszercsak hirtelen hiánya a kukoricalisztbe is belopta szagát, pirosát, ropogósát.

Testét milliók áhítozták,

S eszme lett, világnyira tágalt:

Seregek drága vére hullt,

Kaszák helyett ágyúk küzdöttek érte, a béke szimbóluma lett.

Harmadnapon megszületett,

— nem mannaként hullott e főidre — Es most egyszerre táplálkoznak belőle a roppant földgolyón a saskeselyűk s a galambok!

Szahonji Karolj

Csillagok és petárdák

H

ajnali hatkor jelébresztett valami zümmögés,

dehát még aludhattam

volna, hanem Emőke hét ára felé a fejemre ült, kis kezével dobolt a mellemen, hogy mondjam meg, mikor kezdődik a tűzijáték.,

Bárhogy szerettem Ernőkét, a kisebbik fiamat, ez az ostoba kérdezősködés kihozott a sodromból, .ugyanis este már szépen elmeséltem neki, hogy majd felmegyünk a tetőre, onnan jól látni a Gellérthegyet. Nem tudom, Ernőkét mi

izgatta jobban, a tető, vagy a tűzijáték, dehát emiatt verte ki az álmot a szememből.

Gyula, a nagyobbik fiú, átjött a szomszéd szobából, előzőleg hallottam, hogy telefonon beszélt valakivel, már felöltözött, haját teleszórta az anyja hajlakkjával, fogadni mernék, hogy borotválkozott is a „Philips”-emmel, pedig még pihéi is alig vannak, egyszóval átjött és közölte, hogy új gibbon majmokat szerzett az Állatkert, most beszélt az inspekciós állatorvossal, gibbon, mondta, latinul hylobe- tes, és kissé a hálószoba tükre felé fordulva röpke előadást tartott eme majomfajtáról, méretéről, karja hosszúságáról, és’arról, hogy Ázsia délkeleti részén található. Én nem tudom, mi a fenének veszi fel azt a nagyzoló ' pózt mostanában, talán én is ilyen voltam kamaszkoromban, már nem emlékszem. Tény, hogy 6 sem hagyott aludni. Jól van, mondtam, ha már ilyen szépen összejöttünk, hol van anyátok, adhatna valami reggelit. Ki akartam bújni az ágyból, de Emőke megint rákezdte, hogy mikor lesz a tűzijáték. — este, te átkozott kölyök — üvöltöttem. Persze, amilyen érzékeny, mindjárt bőgni kezdett. Nekem meg több sem kell, méregbe gurulok attól, hogy méregbe gurultam. — Nelli — kiáltottam. — Hol ténferegsz? — Edénycsörömpölés a konyhából, na majd kapok ezért a „ténferegsz’’-ért! S miközben leráztam magamról a kétségbeesett Emőkét, odaállt az ágy lábához Gyula, hórihorgas alakja, mint egy professzoré. Az arca meg egészen ráncos lesz ilyenkor. — Az indulat elhomályosítja az értelmet — mondta. — A pedagógia legrosszabb módszere az értelmetlen lehurrogás. Fel kell fogni a gyermek képesség- szintjét és inkább százszor megmagyarázni neki valamit, mint egyszer oktalanul elhallgattatni, ami, ki tudja, milyen rossz pszichés következményekkel járhat... — Mintha meg is hajolna cseppet, hogy részemre befejezte az oktatást. Most Emőke következik: — Tűzijáték csak este lehet, mert szükséges hozzá a sötétség. Hogy jól lehessen látni a petárdákat. Érted már? Tíz órakor lesz, pontosan tizenhárom óra múlva. Nem sok idő, kibírod.

Emőke tátott szájjal hallgat, bólint. Lemászik az ágyról, nem kívánja többé a társaságomat.

Meg kell hagyni, nem tudom mit tennék Gyula nélkül. Most, hogy kioktatta Ernőkét, papírlapot húz elő a zsebéből. — Ide nézz, Apa! Beosztottam szépen a napot. Most hét óra húsz. Nyolcra felöltözünk, nyolc harmincra megreggelizünk. Már intézkedtem a konyhán, anyunál. Vállalta. Kilencre kiérünk az Állatkertbe. Ha délig akarunk maradni, az három óra. Nem sok idő, de megnézhetjük az emlősöket, a csúszómászókat, a madarakat, az akváriumot, persze csak futólag, a — nö- vénykertre már aligha jut idő. Felhívtam a Kiskakast, foglaltam asztalt. Természetesen a nevedben. Zúzapörkölt megfelel? A szabadtéri színpadok programja itt ran a másik lapon. A Városmajor a Hűvösvölgy... Megjelöltem, mit érdemes megnézni. Tehát...

Bevallom, csodálom a fiút. Honnan van benne ennyi szervezőképesség? Tizennégy éves, és ezt a tizennégy évet úgy viseli, mint a legérettebb

férfikort. Beszél, mondja a programot, de én alig tudom

követni, a fejem még zúg a rossz hajnali alvástól, Emőke sírásától. Tehát a gibbon az Állatkertben. Ez is furcsa, mindent tud, minden érdekli, mindenhez van türelme. Kicsit félek is Gyulától. Pedig büszke vagyok rá, hiszen a fiam, az iskolában semmi baj vele, szülői értekezletre nem kell járni, nincs rá panasz. És tisztelettudó is, csak azért mégis félek tőle, titokban, mint ahogy egy öreg uralkodó félhet elmés miniszterétől. Tehát nekem, mi a dolgom? Borotválkozni, öltözni, reggelizni.

Nelli az étkezőfülkében terít. Mire kimegyek, már kész a reggeli, Gyula ott áll anyja mellett, ellenőriz. — Apának csak kevés cukrot a kávéba, ebben a korban már árt a sok cukor... (negyvenöt éves vagyok!) Fejenként egy tojás, lágyan, ez megvan. Jó. A napi ásványi só szükséglet. Emőkének méz. Anya, te ne egyél kenyeret, csak pirított csömlét. Hányszor mondjam?

Ülünk az asztalnál, fegyelmezetten eszünk, mert Gyula szerint nyugodtan, lassan kell enni. Ehhez, szükséges az időbeosztás, a kapkodás ártalmas. Ugyanilyen módszeresen, alaposan járjuk végig az Állatkertet, ebédelünk a Kiskakas- ban, vesszük sorra a szabadtéri színpadok legjobb programjait.

— Emlékszel? — mondom Nellinek — valamikor, gyerekkorunkban ezen a napon Szent István jobb kezét hordták körül a Várban... — Lehet, csak ezért mondom, hogy olyasmiről essék szó, amit Gyula nem tud. Figyelem az arcát. Bólint. — Igen — válaszol anyja helyett — a budavári Zsigmond-kápolnában őrizték. Számos legenda fűződött a jól bebalzsamozott jobbhoz...

Feladom a harcot. Kilenckor hazamegyünk, hogy megvacsorázhassunk és tízre felmehessünk a tetőre. Lapostetejű, modem házban lakunk,

a szomszédok is mind fenn vannak már, bámuljuk a Gellérthegyet, várjuk a petárdákat. Emőke türelmetlen. Mindenféle kis történetet találok ki, hogy megnyugtassam. — Ott most, fenn a hegyen, aprócska ólomkatonák szidoloz- zák a rézágyúkat, és majd meglátod, színes, fénylő golyócskákat lőnek az égre, hogy örömet szerezzenek Ernőkének, meg mindenkinek ezen az ünnepen.

Igaz, ami igaz, megfeledkeztem Gyuláról, pedig ott állt a hátam megett, stopperrel a a kezében. Hanem most: bumm, bumm! felszállt az első rakéta, aztán a második, harmadik, színes fényeső hullt az égből. Ernőké ujjongott örömében: — Ez a kis rézágyúkból jön? Hiszen ezek csillagok! Az égből potyognak le! —Az, az, micsoda csillageső! — örvendezem Ernőkével. — Persze, nem lett volna szabad megfeledkeznem Gyuláról. — Az ilyen téveszméket, ki tudja, milyen nehezen lehet kiküszöbölni — mondja. — tíallgass rám, Emőke. Szó sincs ólomkatonákról. Azok ott fenn a hegyen, szakemberek. Ez is olyan szakma, mint más. A tűzijáték nem csillag- eső. De a csillagokról majd máskor. A tűzijáték fény- és hanghatások előállítása köny- nyen égő és robbanó anyagokból. Legismertebbek a rakéta, a szélmalom, a bengált fény... — Nézi a stoppert. — Igen. Pontosan öt másodpercenként lőnek fel egyet.

P

ikk — pakk — pukkf Robbannak a petárdák. Gyula olyan okot. Nelli büszke a fiára. Én is. De sokszor attól tartok, mindent annyira alaposan ismer, hogy talán nem is örül már semminek. Titokban odasúgom Ernőkének: — Azok ott mégis csillagok. — Emőke szigorúan néz rám. — Gyula azt mondta, nem!

Hát igen. Emőke is olyan lesz. Az biztos. Nelli, meg én, majd tanulhatunk tőlük.

Molnár Géza

Augusztusi közjáték

A

z egész rokonság megőrült, mindenkire rájött az építkezés, tatarozás, mázolás. A tavasz hűvös volt, esős, tologatták a munkát, majd ha megjön a jóidő, végül rászakadt a városra a kánikula. Csak természetes, hogy ezt a döglesztő hőséget várták, amikor az emberről ainúgyis ömlik a víz és liheg, mint egy kutya a láncon, s amikor ezek a beton és üvegskatulyák úgy átsülnek, mint a szardíniásdobozok a sütőben. Most boldogok mind, hogy összetologathatják a bútorokat, cipelhetik a foteleket, rekamiékat egyik szobából a másikba, gebedhetnek a huszonöt kiló bécsi meg a nyolc kiló piktortégla alatt, míg felmásznak a negyedik emeletre, kenhetik a plafont, keverhetik a színt a falakhoz. Jenőék is a régi proliházban most fogtak hozzá az etázsfűtés szereléséhez, átvésték a téglát, leverték a vakolatot, s ha már benne voltak, csak természetes, hogy ajtót, ablakot, mindent átmázoltak, lakkoztak, a falak új, modern színeket kaptak, frontátvonulás is volt közben, az idegek pattanásig feszültek, atyák és gyermekeik óránként összevitatkoztak, feleségek féltékeny- ségi rohamokat kaptak, mert hetek óta a földre dobott matracokon aludtak. Hajnalban

keltek, éjszaka még surrogott a csiszolópapír az ajtófélfákon, a hajnal már a frissen szappanozott falakon ragyogott, hogy mi a szakramen- tumnak kell ez a rohammunka, miért nem ér ez még rá egy-két hetet...

A panasz Károlyból ömlött, amikor esténként hazaszédel- gett egésznapi malterkeverés, fal vésés, ajtómázolás után, ólommal teleöntött végtagokkal, s elnyúlt a dolgozószobája heverőjén. Tavasszal persze könnyedén ígérte, hogy megy majd segíteni, hát hogyne, magától értetődik, ha jó az embernek a rokon, amikor mi költözünk, amikor nálunk van festés-mázolás, legyen jó akkor is, amikor vissza kell segíteni a sok szívességet. .. De mindez akkor még a távoli horizonton lebegett enyhe, színes felhőként, kicsit szórakozott nyájasság is volt ez a készséges ígéret, nagyvonalú plebejus- ság a fiatal professzortól, s közben disszertációján járt az esze.

Arra is gondolt akkor, azokon a hűvös tavaszi vasárnapdélutánokon, hogy tényleg van valami halálos, mély unalom abban, ahogy az uszodában nyűvi a perceket oda- vissza, vagy a teniszpályán rohangál az ütővel. Jó lesz ez a megmártózás az eleven fizikai munkában, s mindjárt a sűrűjében...

De hogy ezekre mindre augusztus elején jön rá... Hű, hát ez észbontó.

Jutka felnézett az „Örök- ség”-ből, kedvenc írója volt Maupassant, a novella részleteit épp úgy tudta élvezni, mint a maga szakterületén, a grafikákon a művész finom ötleteit, amelyekre a laikus fel sem figyel. Többet olvasott szinte, mint a férje, pedig 5 nem adott elő „Huszadik századi magyar irodalmat”, igaz, idejét sem őrölték az éjszakákba nyúló tanulmányírások, kritikák, a sok „mellékes”, amivel Kar- csika a hiányzó pénzeket ösz- szekaparta. ö is dolgozott épp eleget, reklámgrafikát tanított a kirakatrendező-lányoknak, a háztartásba is belesegített anyunak, illusztrált is' könyveket, de mindezt valami finom, nőies ritmussal s anyás nyugalommal, tépő, roncsoló hajsza nélkül.

— Hát mikor csinálják?

Mindenki a szabadságából csípi le azt a kis időt, a szabadságot meg általában nyáron veszik ki — mondta, s ismét Maupassant-ba temetkezett, de aztán egy pillanatra visszafordult: — Augusztus

húszra mindenki kész akar lenni, tiszta lakással, kisuvic- kolt lélekkel, erről van szó.

Ásított, álmatagon még hozzátette: '

— Egyszer már írhatnál arról is egy elemzést, miérthogy olyan jelentős és fontos ünnep ez az Augusztus húszadika, fiam, hogyan-hogy a nép

őrzi ezt, akár István királyra emlékezvén, akár az Új kenyérre, akár az Alkotmányra. .. Itt valami mélyebb áraiplásról van szó, talán a termékenység, a betakarítás ősi szent ünnepeit őrzi a tudatalattink. ..

— Hogyne, egy-két eredeti,

finom gondolatra mindig számíthatok tőled, tudom... —

húzta el a száját Károly, s epésen hozzáfűzte: — A pénz rendkívül szellemes utakat választ magának, hogy eljuthasson a női redikülbe. Néha még azt is képes elhinni, hogy teljesen a maga szabad akaratából furakodott oda...

— Fuj, undok vagy — mondta Jutka. — Szellemiekről nem is tárgyalok veled tovább. Inkább csináld meg a vízcsapot a konyhában, ha nem vetted volna észre, már egy hete a fürdőszobából hordom a vizet, mert a csap teljesen tropára ment.

— Nahát, ez övön aluli ütés volt — válaszolta Károly. Végtagjaiban lezajlott az anyag átalakulása: az ólmot valami sokkal nehezebb fajsúlyú fém váltotta a térdkalácsaiban, ízületeiben, a tömegvonzás ereje is fokozódott, ha a rekamié rugói nem tartják testét, leszívódik egyenesen a magmáig. — Tudod jól, hogy a vízvezeték-szereléshez nem értek.

— .. .és mindenhez azért te sem érthetsz, tudom. Nem baj drágám, majd hordom tovább a vizet vájlingban a fürdőszobából. .. — ezzel Jutka végképp beletemetkezett a vaskos Maupassant-kötetbe.

Az már maga disznóság, volt, hogy Jutka egy hetet mondott, az a csap még valamikor a télen romlott el. Ő nekiug- rott egyszer-kétszer, de az a

menet tényleg meg volt szakadva, akármennyi kócot tekert a csapra, alattomos rozsdás vízcsík szivárgott a csempére. Végül kidobta a csapot, lezárta ezt a csövet, feladta a harcot, ö sem jóisten, hogy mindent megoldjon. Majd Benő bácsi.

De Benő bácsi messze lakik, ki kell szaladni érte egy este a kocsival, s az még csak a megbeszélés, hogy mikor ér rá. Aztán egy újabb „ki- szaladás” a kocsival, Benő bácsi befuvarozása, aztán hazaszállítása, aztán a Meszelése annak, hogy minek örülne legjobban az öregúr, mert pénzt nem fogad el, hisz rokonról van szó... Közben egy fél napja elment mór az egész vízcsap-üggyel külön a Házkezelőségen is, ahol megnyugtatták, fél évre előjegyezték mások a kapacitásukat, próbáljon meg szövetkezetét, vagy iparengedélyes kisiparost, találni, ha számlával igazolja, s kérvényezi, le is lakhatja a csináltatást.

Hát így aztán maradt a csap.

És most jött elő újra, mert azt Jutka nem bocsátja meg, ha a szürke eminenciást megfosztják méltóságától, s visz- szatessekelik a konyhába.

Reggel tehát Károly beült az Opelba, s elhajtott.

Benő bácsi száztíz kilós, nyugdíjazott kőműves, amatőr vízvezeték-szerelő, az elektromossághoz is ért, a rádiójavításokról azonban a detektoros, fülhallgatós korszak lezárulásával lemaradt. Fő mestersége maga a munka, meztelenül, kedvvel, buzgaloménál, derűvel végezve, — s hasznosan is: esténként egy műanyagkészítő maszeknál kerek évtizedig megkereste a másik két darab ezrest

Egész életét a munkába sűrűsödve, belealakulva töltötte, természetes közegévé vált, mint a halnak a víz. A tréfára úgy fog az esze, mint a vizsla orra a nyúlszagra.

Szívesen és élvezettel nevet, saját magán is, ilyenkor- hátraveti fejét, s látni, hogy egyetlen fog sincs a szájában. Károly egyszer elkezdte biztatni, csináltasson protézist „Affenét, van abból nekem három is” — hárította el Benő bácsi. Károly elcsodálkozott: „Hol vannak?...” Aa öreg szőrös állát kapargatta: „Várjunk csak... Az egyik kint van a sufniban. A másik a padláson, a harmadik aa éjjeliszekrényfiókban...” Károly hápogott: „Dehát... a műfogsort a szájban...” „A ménkű, aki belevág... Nem szeretem én azt... Jobban rágom a húst az Ínyemmel..

— azzal hátra vetette a fejét, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő.

Most, hogy Károly elmondta a vízcsapot, a megszakadt menetet, gondterhelten csóválta a fejét: „Minden attól függ, hogy a spingli... No, megnézzük. Gyere el holnap értem, addigra összekészítem ami kell...”

Este Károly hamarább abbahagyta a munkát Jenőéknél, egész nap a rozsdás radiátorbordákat drótkefézte és mi- niumozta, azt hitte leszakad a dereka, kell ez a profeszor- nak, aki lakatosinasként kezdte a felszabaduls előtt — s vágtázott az Opellal Benő bácsiért, és onnan haza.

Jutka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megérkezik. „Csókolom, drága sógorkám, da jó, hogy elgyütt” — próbálgatja ő is a nép nyelvet, Benő bácsi stílusát.

Az öreg mindjárt munkához lát, közben elégedetté-