Nógrád, 1966. augusztus (22. évfolyam, 181-206. szám)
1966-08-14 / 192. szám
19«$. »tigusrfun 14. ó*<arrí»rt 9 II. Itarta Lajos TAKTIKA atari ülünk félkörben. Előttünk Józsi, a mű- helyfőnök. Szemünk a száján, Délidöben. jókedvűen, történetet mond: — Pettyes ördög —, így hívta mindenki. Akkoriban, 1940-ben egyedül ö volt a javítóműhelyben ipari tanuló. Az arca szeplős, és veres, a viselkedése meg olyan, hogy a kis Vendel sokszor mondogatta: „Ennél jobbat akasztottak már”. Az első napon délután eltűnt. A művezető Szlicsák, verte az asztalt, a szerelők meg ugráltak, mint a szöcske, keresték mindenütt. Három órakor Vendel fújtatva jött: ga részeltet engem is, amiért megmondtam. Cigarettára gyújtott. Amikor visszanézett, Vendel már eltűn. Ásóért, lapátért a raktárba szaladt. A kölökmeg felment a tetőre, süttetni a szépiákét. Kis idő után lelesett. Vendel nem volt egyedül. Szlicsák állt mellette. Félmeztelenül lapátolta a földet. Szuszogott és sokszor megkérdezte: — Mondd, Vendel, biztos ez? — Esküszöm — mondta Vendel, és a szívére tette a kezét. — Fix helyről tudom. Amikor már jó mélyre ástak, Vendel felkiáltott: — Megvan! Mindketten lehasaltak a A szeplős beleivott a sörbe, tenyerével megtörölte a száját. — A. Földesi bácsi ... Nem élet ez így... A bátyámnak már kitüntetése van, otthon öt szeretik ... Másnap Földesi így szólt a művezetőhöz: — Megtudtam, miért ilyen a fiú. Akarja, hogy más legyen? — Akarom hát — mondta Szlicsák. — Akkor ki kell tüntetni. Szlicsák beleveresedett. — Kitüntetni?! Azt a!?... Hej! Megmondaná, hogy milyen alapon? Szó szót követett. A párttitkár végül azt mondta: Jánossy Ferenc: Ácsorgók megoldás! — Megvan a kölök! Fekszik a tetőn. Szlicsák megugrott. — Hol feksnk? — A tetőn. Fürdőnadrágban sütteti a hasát. Elindult a karaván. Elöl Szlicsák, utána a többi. Amikor meglátták, pukkadtak. A fiú a munkaruhából csinált párnát, az orrán nagy, barna napszemüveg, és fütyül. Szlicsák ráorditott: — Maga! Mit csinál?! A szeplős mozdulatlan maradt, és halkan mondta: — Napozok. — Aztán megint fütyült. Szlicsák veres lett. — Az istenit! Ki engedélyezte ezt?! A fiú lassan homlokára tolta a szemüvegét, és felült: — Olvastam, hogy a szépiákét a forró nap eltünteti. Másnap ezen röhögött az egész gyár, Szlicsák meg idegrohamot kapott, és a fiút Vendel gondjaira bízta. „Semmi lazasag! Erély!” — ezt parancsolta a szerelőnek. Vendel izzadásig dolgoztatta a szeplőst. De a kölök túljárt az eszén ... A negyedik napon, amikor már tudta, hogy mennyire smucig a mester, még a csikkből is új cigarettát csinál, ezzel állt elő: — Vendel úr, kéne magának arany? A szerelő rábámult: — Arany?! — Az. Van itt a föld alatt... Még briliáns is — mondta, és mint akinek már nem is fontos az egész, folytatta a munkát. Vendel visszarántotta. — Te!... Honnan tudod ezt? A fiú hunyorítva felelt: — Hát csak úgy ■.. Tudom. Vendelt elkapta az izgalom. — Beszélj! A szeplősnek hirtelen jött a gondolata: — Régen a volt gyárigazgatónál inas volt a nagyapám. Mielőtt megtudták, hogy vége... szóval államosítás, az épület jobb sarkától négy méterre elásták az ékszereket. Kazettában. — Ne járasd velem a bolondját! Ha ott lenne, már magad is kiástad volna! — Ki is akartam előbb. De aztán eszembe jutott, ha én el akarom adni, akkor mindjárt lebukok. Egy felnőtt — az mégis más. Gondoltam, majd maföldre, és cibálni kezdtek valamit. Egy lyukas lavór volt a kezükben ... Szlicsákot egy hét múlva kórházba vitték. Gyomorfekéllyel megoperálták. Sokáig azt beszélték: az idegességtől kapta. Hosszú ideig úgy látszott, „az ördögöt megfékezni nem lehet”. Vendel kijelentette: „Ebből a fiúból minden lesz, de szerelő soha”. Szlicsák azt mondta: „Ha ez így megy tovább, megmondom a munkaügyin — válasszanak, vagy ő, vagy én”. Földesi, a párttitkár jelentkezett: — Adjátok mellém. A szeplős itt is bemutatkozott. Földesi azt mondta neki: •— Most önálló munkál kapsz. Harminc méter vezetéket áthúzol a föld alatti ala- gúton. Mire megvagy, szólj. A raktárban leszek. — Indult, aztán még visszaszólt: — Négykézláb másszál, és vigyázz a fejedre! Vaskampok vannak lent. A fiú megvizsgálta az alagút bejáratát, és mivel nagyon vizesnek és szűknek találta, úgy döntött, hogy nem mászik be. Leült, és valami újszerű gépezeten törte a fejét, ami átviszi a vezetéket. Végül az üzemi konyháról elcsente a macskát. Savanyú cukrot adott neki, és a drót végét rákötötte a farkára. — Na, cicuskám — mondta —. most szépen elindulsz, és az alagút kijáratánál találkozunk ... Na, sicc! Mivel a macska nem mutatott hajlandóságot a munkára, bedobta a sötétbe. A vezeték jó ideig mozdulatlan maradt. Kavicsokat szerzett, és repítette a macska után. A drót besiklott, a végét a fiú már nem tudta elkapni. Az alagút kijáratához szaladt. Nem volt ott a macska. Bent maradt a mélyben. Földesi megtudott mindent. Nem ordított, mint a többiek. Szótlanul nekivetkőzött, feltűrte az inge ujját, és átmászott az alagúton. Amikor elvégezte a munkát, lepucolta a nadrágját, és azt mondta a fiúnak: — Köszönöm, hogy segitet- tél. A szeplős sajnálta az embert. A párttitkár délután elhívta a fiút. Sörözni. A kölök szomorúan billegette a korsót, és azt mondta: — Nem lesz belőlem semmi, soha ... — Nem a csudát, csak akarni kell. — Tudja, sokszor taktikára van szükség, hogy visszaadjuk az emberek hitét. Szlicsák kezet adott. — Na, jó. De kicsit várjunk. amíg a munkában mutat valamit. Ebben maradtak. A javítóműhelyben szeptember végén tartották a termelési értekezletet. Titokban mindenki tudta, hogy mi készül, csak a szeplős nem. Szlicsák behozta az élmunkás kitüntetést —, hozzájárulással — igazolást hamisítottak. Amikor megtárgyalták, ami soron volt, Szlicsák felállt, és ünnepélyesen köhintett: — Kedves szaktársak — mondta —. örömmel közlöm, hogy egyik dolgozónk kitüntetést kapott. Az emberek kipirultak, tapsoltak. Szlicsák leintette őket, és folytatta: — Ma már nem titok, megmondhatom ... — és itt boldogan hunyorított —. o mi szeplősünk mától kezdve élmunkás. Kérem, vegye át a jelvényt, és az igazolást. Nagy taps volt megint. A kis Vendel a satupadra ugrott, onnan hurrázott. A fiú zavartan lépkedett előre, és amikor Szlicsák megszorította a kezét, akadozva mondta: — Köszönöm, majd megszolgálom ... Az arca egész vörös lett, a szeplök egy pillanatra eltűntek. ff út így volt. A kö- lökből azóta kiváló munkás lett. A hamisított oklevelet meg otthon őrzi, örök emlékül... Hát ez a szeplős fiú története — fejezte be Józsi, a műhelyfőnök, aztán a műhely falán lógó órára pillantott, és felállt. — Na fiúk, fogjunk munkához. Ránéztem. A nap arcára világított. Most láttam először: szeplős. Földes György Van KEDVES ismerősöm, a harminckét éves, mosolygós szemű Kovács Vera hosszú évek után azért keresett fel, hogy tanácstalanságában valamiképp eligazítsam. Az esküvője óta nem láttam se őt, se a férjét, akit akkor —mintegy nyolc évvel ezelőtt — ismertem meg, a Központi Házasságkötő Teremben, ahol nem tanúként, hanem csupán meghívott vendégként voltam jelen. Csak a jó házasságoknak vagyok rendíthetetlen híve és úgy éreztem akkor, hogy Vera házassága sikeres házasság lesz. Az ifjú férj. akit egyébként Ernőnek hívnak, rendkívül jó benyomást tett rám. Ügy gondolom, elég ennyi az előzményekből. Most, nyolc év után, szemben velem, az asztalnál ül Vera, s a régi bájával és kedvességével beszél. Persze, szavai mögött érzem a keserűséget. meg a bánatot, ami belülről roppant erővel feszíti őt. s ami elhajszolta hozzám erre a beszélgetésre. — Ernő iszik, sajnos, nagyon iszik — kezdi mondanivalóját Vera. — Annyira iszik, hogy nem tudom már megállítani. — Ügy tudom, sohasem ivott, hiszen beszéltünk erről annak idején, még az esküvő előtt. — Valóban, nem ivott, csak egyszer egy évben valami keveset, a nevenapján. — És mikor kezdte el az ivást? — Pontosan két éve. — Bort, sört, töményszeszt? — kérdeztem. — És menynyit? — Bort. Két év óta fokozatosan, egyre többet. Most már körülbelül napi két-aét és fél liternél tart. — És hogy bírja? — Nem mondom, hogy négykézláb jár, de állandó nyomás alatt van. — És tud dolgozni? — Nincs panasz a munkájára. Szépen halad előre, már osztályvezető. Naponta, héttől fél négyig rendesen dolgozik a munkahelyén, utána iszik, éhgyomorra. — És miből telik a rengeteg italra? — kérdeztem. — Jó fizetése van. én is dolgozom, ezer forint zsebpénzt megtart magának. Prémiumot és jutalmat is elég gyakran kap, de nem adja ide. Gyerek nincs, megélünk így is. — Ismeri Ernő feletteseit? — Ismerem a főosztályvezetőjét. — Beszélni kellene vele, bizalmasan. négyszemközt. — Azt nem lehet — mondta Vera kissé meghökkenve —, mert együtt isznak. Pesten is. úgyszólván minden nap, de gyakran kiküldetésben vidékre mennek, elvégzik a munkájukat és utána ott isznak helyben, éppen ahol vannak. Most, szombaton is éjfél után jött haza a vidéki útjáról, pedig már délben végeztek. — Akkor a főosztályvezetőjének a felettesével kellene beszélni a főigazgatóságon ... — AZ SEM JÓ! Az is ivópajtásuk. A főosztályvezető ugyanis kedvébe akar járni a főigazgatóság emberének, azért isznak együtt. Gondolja, majd az megvédi őt, ha valami hibát csinál. — A férje meg azért iszik, hogy kedvébe járjon a főosztályvezetőnek ? — Kétségtelenül, azért kezdett inni. Éppen azóta iszik, amióta a főosztályvezető odakerült. Pontosan két éve ennek és mostanában már egyre többször jár haza részegen. — Nehéz ügy — mondom —, ha ennyire rászokott az italra. És ilyen partnerekkel. A fiatalasszony nem kevés öniróniával mondja: — Nem mindig iszik azért! Minden évben két hétig együtt nyaralunk, ezalatt legfeljebb egy-egy fröccsöt azik naponta. — Ügy látszik, még van akaratereje, fékezni tudja magát.. — Ha nincsen együtt a barátaival. De sajnos, mindig együtt vannak. Minden szép és ,1Ó lenne nálunk, tánclépésben tudnám az életemet vele leélni, ha nem inna. mert különben jószívű és kedves ember. — Vigye színházba, moziba. — Olykor elviszem, szívesen eljön, de mindig berúgva érkezik az előadásra. Ilyenkor hangos megjegyzéseket tesz, zsörtölődik és én nagyon szégyenkezem. — Értelmes, művelt ember. Beszéljék meg, hogy menjen elvonókúrára. — Erre is kértem már. Fel volt háborodva, azt felelte, erre semmi szükség sincs, meg birja állni, hogy ne igyék és meg is ígérte, hogy nem iszik többé. — És? Mi lett az ígérettel? — Másnap már részegen jött haza. — Azt tanácsolnám — mondtam a fiatalasszonynak —, hogy menjen be a minisztériumba, az még a fő- igazgatóságnak is felettes hatósága, és kérjen segítséget, mert ez a féktelen ivás csak a teljes züllés útjára vezethet — Én is ettől félek *— felelte Vera egy kicsit megtörtén. — De nem mehetek a minisztériumba. Nem járathatom le a férjemet és nem akarom lebuktatni sem a főosztályvezetőjét, sem a főigazgatóság emberét akivel együtt isznak, hármasban. Nincs megoldás ... — Van megoldás! — bíztattam Verát. — Menjen csak be nyugodtan, majd tapintatosan segítenek. Higyje el, a minisztériumnak is van szíve. Vera eleinte szabadkozott, de másfél hét elteltével mégiscsak bement a minisztériumba és ott is elmondott mindent. — Szeretném megmenteni a férjemet — kérte befejezésül —, de azt meg különösen szeretném, hogy se rá, se a barátaira ne legyen kellemetlen következménye annak. hogy itt jártam. Szívesen teljesítették a kívánságát és a minisztérium vezető tisztviselője nem volt híján a humornak sem. Behívta magához a férjet, a főosztályvezetőt és a főigazgatóság emberét, mindhármukat együtt, egy időpontban. Három ötliteres demizson bor várta őket, legfőbb hivatali felettesük szobájában. — Foglaljanak helyet a kartársak — szólt szívélyes üdvözlés után a legfőbb főnök. — És igyák le magukat a sárga földig... Az ivópajtások dermedten ültek és hozzá sem nyúltak a poharakhoz, úgy sem ment volna le egyetlen korty sem a torkukon. Nem sokat kellett beszélnie a legfőbb főnöknek, hogy szót értsen verejtékező partnereivel, de annyit azért elmondott a szesztársaknak, amennyi megillette őket. És végül még azt is elmondta, hogy mivel munkájuk ellen nem merült fel lényeges kifogás. fizetésük meghagyása mellett, egyelőre figyelmeztetéssel, mindegyiküket más beosztásba helyezi. Vera tegnap járt nálam. Nagyon bizakodó. — Amióta áthelyezték Ernőt — mondta örömmel — megváltozott a helyzet. Legfeljebb egy-egy fröccsöt iszik naponta, s éppen olyan figyelmes és kedves, mintha mindig a Balatonon nyaralnánk. Vera ismét a régi: idám és boldog. IGAZ LELKEMRE mondom: én magam sem hittem volna, hogy ilyen okos fe.ie és ilyen megértő szíve van a minisztériumnak. •s Lovas Kálmán: Tanyavilág
