Nő, 1990 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1990-09-25 / 39. szám
arc, ez a fekete egyenetlen fogsor! Behunyta a szemét, és megborzongott«dJJöodolatra. Még az elképzeléstől is rosszul lesz az ember. Akarva, akaratlanul újabb pillantást vetett Sophie-ra; szeme ólomszínű, eltűnt belőle minden élet. De mit tehet ő erről? Az asszony arca csupa szemrehányás, csupa vád. Neki meg valósággal a gyomra kavarog a látványtól. Sohasem volt ilyen határtalanul kimerült. Sophie lassan felállt, sajgó térde miatt csak nehézkesen; fájdalom szántott végig az arcán. Lassan odament a fiókos szekrényhez, kiszámolt hat pár selyemharisnyát. Majd visszajött az utazóbőröndhöz. Ez a nő két lábon járó hulla! — Borzasztó az élet — ismételte meggyőződéssel Madame. — Borzasztó, borzasztó. Ágyba kellene küldenie a nőt. De ő sosem lenne képes egyedül becsomagolni. És olyan fontos, hogy reggel elinduljon. Amikor azt mondta Hégésippe-nek, hogy elmegy, a férfi egyszerűen csak nevetett, nem hitte. Ezúttal meg kell leckéztetnie. Rómában találkozik majd Luiginóval. Olyan kedves fiú, és a tetejébe még márki is. Talán... De nem tudott egyébre gondolni, mint Sophie arcára, az ólmos tekintetre, a fekete fogakra, a sárga, ráncos bőrre. — Sophie — szólt hirtelen; erőt kellett vennie magán, hogy ne kiabáljon —, nézze csak, az öltözőasztalomon van egy arcrúzs, huszonnégyes. Dórin. Tegyen belőle egy kicsit az arcára. És ott van egy szájrúzs is a jobb oldali fiókban. Elszántan csukva tartotta a szemét, amíg Sophie felkelt — hogy ropognak az Ízületei! —, odalépett az öltözöasztalhoz, megállt előtte, és halkan neszezett; mindez egy örökkévalóságig tart. Micsoda élet, istenem, micsoda élet! Lassú léptek vánszorogtak vissza a bőröndhöz. Ó így már sokkal jobb, sokkal jobb! — Köszönöm, Sophie. Mindjárt nem látszik olyan fáradtnak. — Fölugrott. — Most aztán sietnünk kell. — Élénken, energikusan a ruhásszekrényhez szaladt. — Jóisten! — kiáltott föl, és széttárta a karját. — Elfelejtette becsomagolni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehet ilyen ostoba, Sophie? Tanka Katalin fordítása Ferdics Gábor illusztrációja Federico Garcia Lorca Salvatore Quasimodo Amparo Szó Ampára Nevetsz, hogy szótagonként elfogyok. mily magányban rejti házad s egeket hajlítok meg s dombokat, azúr hófehér ruhádat! sövényeket sodrok magam köré belőlük, és szilfák suhogását (Jázmin s tubarózsa-tő fogdosom el s remegő vizek csobogását; közt egyenlítő.) neveted, hogy az ifjúságot becsapom felhőkkel és színekkel. Hallgatod: szökőkutad mily csobogva-csengve árad miket elmélyít a fény. s gyöngéd, sárga tremolóit Tudlak. A testedben eláradt kanári dalának. szépség emeli melled, csípődnél bemélyed és lágy hajlássai Este látod hogy remegnek kiárad a félénk szeméremdomb felé. száz madárral cipruságak s formák összhangjaként ereszkedik le míg betűkkel hímezed hallgatag a sűrű vásznat a tíz-gyöngykagylós láb gyöngéd vonalára. De ha magamévá teszlek, íme: Amparo már csak a szó vagy nekem és szomorúság. mily magányban rejti házad — hófehér ruhádat! Képes Géza fordítása Amparo s mily nehéz a szó a számnak hogy: imádlak. Bertolt Brecht Nemes Nagy Ágnes fordítása Miguel Hernández Emlékezés Szeptember volt, kéklö szeptember és csönd. A szemed kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött. Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem, mint drága álmot, karjaim között. A bűvös nyári égen a magasban, A szemed a szememtől. rég észrevettem már, felhőcske állt. eltávozik, hogy aztán Fénylő-fehéren, és fönt, mérhetetlen, a terek ugarán át megtérjen újra hozzám. midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt. Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba. A szád elhagyja számat. s úszott el az időben csendesen. hogy újra visszatérjen. A szilvafák közül sokat kivágtak. holtan is lázban égő s ha azt kérdeznéd; hát a szerelem? csókok kíséretében. Azt mondanám: emlékem sincs felöle. S habár kétkedve pislognál felém. A karod a karom közt arcát nem tudnám semmiképp idézni. elalél, s újra serken. csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én. hogy kétségbeesésed elől megmenekedjen. S a csókot is feledtem volna régen, ha az a felhő nem lett volna ott. Tested magaslatát még Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké. tüzemmel hagyd bevennem. fénylő-fehér volt, s fentröl villogott. A szilvafák talán virágzanak még, s a régi lány hetedszer szül talán. Somlyó György fordítása De az a felhő percekig virult csak, fölnéztem, és a szél elkapta már. Csorba Győző fordítása nő 15
