Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-07-11 / 29. szám
r Mindenféle hogy utólag eltűnődtem a dolgon, a buszvezető kétségkívül udvarias volt. Cseppet sem emelte fel a hangját, mikor az előttem lévőket letessékelte a járműről. — Tessék leszállói kérem, az első megállónál áll a kisegítő. Aki Somorjára (Samorín) és Dunaszerdahelyre (Dun. Streda) utazik, menjen a másik járattal. Mindezt csendesen, de ellentmondást nem tűrő hangon mondta. A meghökkent utasok tanácstalan arccal fordultak vissza. Mit tehettem, én is félreálltam, elvégre nem vagyok süket, és Dunaszerdahe/yre szerettem volna utazni. Csakhogy... Az említett kisegítő járat — úgy vétem nem túlzók — inkább hasonlított egy zsúfolt heringes dobozra, mint tömegközlekedési eszközre. Mi több, jó néhány hering, pardon, ember felszállásra várakozott Csatlatek, hogy mindenkinek vannak problémái, nem hittétek el. Érts meg. miniszter elvtárs. hogy unos-untalan indokolok valamit—-fordult ismét a vendéghez Novákné megenyhülve. — Éppenséggel rendes lányok ezek. tudnak dolgozni... de ha végeznek, és a boltban csak drága húst kapnak . . . Ha pedig olcsóbbat akarnak, álljanak sorba, vagy küldjék a nagymamái — ha van nagymama és már nem dolgozik . . . Ha kapható volna egy darab pacal, mindjárt könnyebben menne a politikai munka! A hatalmas taps közben elült. Egy darabig még csevegtek, az igazgató meg egyfolytában bocsánatért esedezett Novákné miatt. — Lényegében teljesen igaza van — jelentette ki a miniszter. Késő éjszaka volt. mire hazatért. — Fáradt vagyok — mondta a feleségének. — Nem. nem eszem, megyek aludni. Már félálomban volt. amikor eszébe jutott Novákné. — Maruska — motyogta —. milyen színű harisnya most a divat ? Az igazat megvallva, nem volt éppen szerencsés kérdés, mert a felesége jó idieg éles szemmel figyelte a férjéi, miért foglalkoztatja ilyesmi. Mert mint említettük, a harisnyanadrág nem tartozott a hatáskörébe... Fordította: KOPASZ CSILLA koztam a sorhoz, holott a feljutásra alig volt esély. Persze az ember már csak olyan lény, aki nem adja fel könnyen a reményt, sőt, küzdeni is tud érdekeiért. Ki-ki ereje szerint — vállal, könyökkel... — Hát mik vagyunk, birkák ? — kiáltott fel a tolongó tömegben egy tanító nénis külsejű hölgy. — Hiszen a másik busz még jóformán üres! Valóban. A hatos megállónál várakozó járműben, melyre egyébként ugyancsak a Bratislava, Dunaszerdahely, Komárom (Komárno) jelzésű tábla volt kiakasztva, csak páran álldogáltak. Ők érdeklődve figyelték a fejleményeket. A tömeggel küszködő járművezető ugyancsak tanácstalan volt. Sajnálkozás tükröződött az arcán, nyilván jól tudta, hogy a lent várakozók egy része ismét ott marad; ez történt a múltkor is, meg azelőtt is A dühös zajongás közepette azért igyekezett védeni társát. — Ne rá haragudjanak, ö nem tehet mást! Ez felsőbb rendelet. Ha felvenné magukat, megbüntetnék. Minden pénteken ez van. Az autóbuszok motorjai felbúgtak. Gyorsan felmértem az esélyeket. A hazajutás egyedüli esélyének látszott a félig üresen álló busz sofőrjének emberségére támaszkodni. Visszafutottam hát hozzá. — Kérem szépen, nem vinne el Szerdahelyig ? Láthatja, a másik buszra már nem férek fel. Kérem ... Szótlanul nyújtotta át a jegyet. Láttam rajta, ő is kellemetlenül érzi magát Győzött az embersége az esztelen szabály felett. Nyitván ő sem fogadta el azt a furcsa rendelkezést, hogy az egyik járműre csak a Nagymegyerig (CalovoJ és Komáromig utazók szállhatnak fel, míg a másikra a Somorjára és Dunaszerdahelyre tartók. Az utaslétszám ésszerű eloszlása itt vajmi kevés szerepet játszott. Végül is hazautaztam. Akkor. De mi lesz a következő pénteken, és az azután valón? És mi lesz azokkal az utazókkal, akik nincsenek tisztában embertelen körülményekkel, így nem állnak be idejében a sorba, hanem csupán fél órával az indulás előtt? Készüljenek fel arra, hogy várakozniuk kell. Na nem a várt negyed kettes járatra, hanem a következőre: a fél hármasra. Arra talán feljutnak. HORVÁTH GABRIELLA mikor a kislányom amolyan óvodás meg kisiskolás korú volt, esetenként majdhogynem „csodagyerek" szülőjének érezhettem magam. Mert ritkaságszámba ment az olyan kisgyerek, aki előszeretettel látogatja a fogorvosi rendelőt, sőt reklamálja is: mikor megyünk legközelebb ellenőrzésre a doktor nénihez Felnőtt ismerőseink között többen is megirigyelték bátorságát, amikor szinte áhítattal beszélt a fogorvosi székről, a tükrökről, a fúrógépről, meg az öblítőpohárról, amit neki a doktor néni megmutogatott, mielőtt fogacskáit kezelésbe vette volna. Szóval szerette volna mielőbb meglátogatni ismét a fogorvosi rendelőt de mivel szülei kérésének teljesítésére ‘ nem mutattak hajlandóságot, elintézte minden kíséret nélkül. A nagyszünetben addig ácsorgóit a fogorvosi rendelő várójában, míg a nővérke betessékelte, a doktor néni pedig eNégezte a parányi beavatkozást. Emlékszem, tanulókönyvét lobogtatva jött haza, hozta a piros pontot, amit a tanító néni és a doktor néni közös megegyezése alapján kapott, úgymond példamutató bátorságáért A fogak ápolásának tízparancsolatát és a rendszeres fogászati ellenőrzésre járást azután igyekezett anyaként csemetéjébe is beleoltani. Ment is minden a maga rendjén, nem is volt „mumus" a fogorvos mindaddig, míg ezt a magabiztos bátorságot a minap, egy iskolai szűrővizsgálat alkalmával ki nem irtották belőle. Nyolcéves unokám a szokottnál lógóbb orral jött meg az iskolából. Mindjárt láttam, történt vele valami. Szipogva közölte, hogy két szemfoga hiányzik, kihúzta az iskolai fogorvos néni. Aztán lezajlott a következő párbeszéd: — Hát ezért vagy elkeseredve ? — Nem ezért! Tudom, hogy mozgott már a fogam, nyomakodott mögötte a másik... de nem úgy volt az egész, ahogy ti mondtatok. A doktor néni megnézte a számat és rám kiáltott, hogy nem törődik velem az anyám, micsoda fogaim vannak, üljek te, ki kell dobni őket... Borzasztóan megijedtem, és megkérdeztem, fáj-e a foghúzás. Azt mondta, mit törődök vele, az ő dolga, mit fog velem csinálni. .. — De hát már túl vagy rajta, most miért sírsz? — Mert ott nem mertem, csak nagyon dobogott a szívem... — Biztosan megdicsértek, hogy katonásan viselted magad... — Nem, nem dicsért meg, rám se nézett a doktor néni, csak a kezembe nyomta a fogaimat, és megparancsolta, hogy holnap jöjjek, kifúrja a hátsó négyest. Azt sem tudom, mi az, és többet nem megyek oda! — zárta le a párbeszédet unokám. — Nem vitatkoztam vele. Magam mellé ültettem, megfogtam a kezét, és elmondtam, hogy a doktor néninek biztosan kemény napja volt, felidegesítették, azért volt rossz kedvű, türelmetlen. Majd máskor mosolyogni is fog. meg válaszolni, ha kérdezed... Kedves doktor néni, ugye megpróbálja ? Az ilyen kisiskolásoknak még szükségük van néhány kedves szóra, bátorításra, ha orvosi beavatkozás előtt állnak. Ugye ön is egyetért velem abban, hogy a jó egészségügyi ellátást nem feltétlenül kell heves szívdobogásnak és visszafojtott könnyeknek kísérnie...?!-hm-Minap olvastam egy újságcikket, amely az ifjúság bűnözésének csökkentésére irányuló igyekezettel foglalkozott. Sajnos, a téma lassan örökzöld, mert különösebb javulás nem tapasztalható. A laikusok egy része úgy vélekedik, azért, mert ifjaink sok rosszat látnak és tanulnak a tévében és mozikban bemutatott ilyen-olyan filmekből. Reálisan nézve a dolgokat, van némi igazság ebben a sokat hangoztatott megállapításban, pláne, ha csak a negatív jelenségeket s nem a lényeget látják a filmekben. Persze, ilyen alapon tévéhíradót se nézzenek a fiatalok, mert abban is gyakran találkozni emberi brutalitásokról és kegyetlenkedésekről szóló filmkockákkal. De ne kalandozzunk olyan messzire. Közvetlen környezetükben is találkoznak rossz példákkal, melyek serkentőleg hat(hat)-nak bűnözésükre. Ha a fiatalok azt hallják az idősebbektől, hogy ma csak az él jól, aki lop, csal és hazudik, nemde ők is követni fogják példájukat?! Hogy ez közhely? Sajnos, mindaddig az is marad, amíg nem tudatosítjuk, hogy jelentéktelennek tartott kis csalásainkat, kis lopásainkat csalásnak, lopásnak minősítik a fiatalok, és esetleg éppen ezek ösztönzik, bátorítják őket kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésére. Gyakran hallom, hogy a mai gyerekek neveletlenek, szófogadatlanok olyannyira, hogy még saját szüleiket sem tisztelik. Már-már hajlottam rá, és persze nem teljesen alaptalanul, hogy igazat adjak ilyen és hasonló megnyilatkozásoknak. Minap aztán megvilágosodott előttem, miért is „neveletlenek" a mai gyerekek. Az utcán a huszonéves anyuka rakoncátlankodó kisfiát hízelgőnek és becézőnek távolról sem nevezhető szavakkal hívta, mit hívta, parancsolta magához: Gyere ide, te okádék! Nagy megrökönyödésemre szó szerint így mondta. Hát mit várhat majd gyermekétől? Azt. hogy tisztelje, szeresse, becsülje? Hogy édesanyámnak szólítsa ? BODZSÁR GYULA Röviden Buzitán (Buzica) a kulturális élet fellendülést mutat. A színházi előadások mellett saját forrásokra is támaszkodunk. Huszonöt-harminc taggal működik itt egy vegyeskar (Mohnyánszky K. tanító vezetésével), mely a zselizi (Zeliezovce) országos népművészeti fesztiválra is eljutott. és rendszeresen fellép a Kanyapta menti dal- és táncünnepélyen, melyen most a szabadtéri színpadot is felavatják. Szép kultúrházunkhan legutóbb Czine Mihállyal tartottunk író-olvasó találkozót. A kulturális munkát támogatja a hnb, annak elnöke ifj. Vajányi László, a tömegszervezetek és különös gonddal az iskola, mely példásan ápolja nyelvünket és kultúránkat. BARTA GÁBOR nő 7
