Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-21 / 48. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ s A hályog hirtelen lehull 8. Néhány szót az előzményekről. Már egy hónappal azelőtt észrevettem, hogy feleségem valahogy olyan különösen eltűnődő: nemcsak hallgatag, hanem elgondolkozó, töprengő. Erre is hirtelen figyeltem fel. Akkor éppen kézimunkázott, hímzése fölé hajtotta fejét, és nem látta, hogy nézem. Rögtön feltűnt, hogy mennyire lefogyott, olyan vékonyka, soványka lett, arca sápadt, ajka vértelen, tekintete mélyen eltűnődő volt — mindez egyszerre rendkívül megdöbbentett, valósággal szíven ütött. Már azelőtt is hallottam, hogy olykor, különösen éjszakánként, halkan, szárazon köhécsel. Azonnal elmentem Schröder doktorhoz, megkértem, hogy jöjjön el, de neki nem szóltam a dolgokról. Schröder másnap jött el. Feleségem nagyon meglepődött, és hol az orvosra nézett, hol rám. — De hiszen én egészséges vagyok — mondta, és bizonytalanul elmosolyodott. Schröder nem nagyon tüzetesen vizsgálta meg (ezek az orvosok néha olyan félvállról veszik a dolgukat), s a másik szobában csak annyit mondott, hogy feleségem legyengült állapota a kiállott betegség következménye, s hogy helyes lenne tavasszal valahova tenger mellé vinni, vagy ha ez nem lehetséges, akkor egy időre legalább falura költözni. Szóval tulajdonképpen semmit se mondott, legföljebb annyit, hogy a páciens csakugyan kicsit gyenge vagy ilyesmi. Amikor elment, feleségem hirtelen hozzám fordult, és ijesztően komoly tekintettel ezt mondta: — Én egészséges vagyok, teljesen egészséges. De eközben mélyen elpirult, nyilván szégyen létében. Szemlátomást szégyenkezett. Ó, most már értem én őt; azt szégyellte, hogy én még a férje vagyok, hogy úgy gondoskodom róla, mintha még mindig valóságos férje volnék. De akkor még nem értettem, és azt hittem, megalázkodásában pirult el. (A hályog!) Nos, egy hónappal ezután, egy veröfényes áprilisi napon, délután öt órakor éppen a pénztárban ültem és számolgattam. Egyszerre csak hallom, hogy feleségem, az asztalkájánál kézimunkázva, halkan, nagyon halkan énekelni kezd. Ez olyan szokatlan volt, úgy meghökkentett, felbolygatott... még ma sem értem, miért. Mindaddig úgyszólván sosem hallottam énekelni, legföljebb házasságunk első napjaiban, amikor még tudtunk jókedvűek is lenni, és merő vidámságból célba lőttünk a revolverrel. Akkor még elég erős és csengő volt a hangja, iskolázatlan ugyan, de egészséges és rendkívül kellemes. Most azonban olyan gyöngécske volt — nem a dal, az a románc volt szomorú, hanem mintha nem tudna erőre kapni, mintha maga a kis dal is beteg volna. Feleségem nagyon halkan énekelgetett, aztán egyszerre csak megszakadt a hangja; szegény hangocska olyan szívfájdítóan akadt el, olyan szívfájdító köhécselésbe fulladt; de néhány pillanat múlva folytatódott az ének, halkan, nagyon halkan, alig hallhatóan ... Bizonyára nevetnek megrendülésemen, de senki, sohasem fogja megérteni felindulásom okát! Nem, még nem sajnáltam meg, nem a szánalom dúlt fel ennyire, hanem valami egészen más. Kezdetben, legalábbis az első percekben, értetlenül bámultam magam elé, s valami félelmetes ámulat, félelmetes és különös, beteges, csaknem bosszúszomjas gondolat villant fel bennem: „Énekel? Az én jelenlétemben? Hát talán megfeledkezett rólam vagy micsoda?" Valósággal dermedten ültem helyemen, majd hirtelen felugrottam, fogtam a kalapomat és kirohantam a Ferdics Gábor illusztrációja szobából, szinte magam sem tudva, mit cselekszem. Lukerja fölsegítette a kabátomat. — Szokott a feleségem énekelni? — kérdeztem tőle. Nem értette, és csak bámult rám, egyébként magam is éreztem, hogy furcsa kérdést tettem fel. — Most először énekel a feleségem? — Nem. Ha nem tetszik itthon lenni, akkor néha énekel — felelt Lukerja. Még most is emlékszem mindenre. Lementem a lépcsőn, kiléptem az utcára, és útnak indultam csak úgy, vaktában. A legközelebbi sarkon megálltam, és céltalanul nézelődtem. Járókelők siettek el mellettem, némelyikük belém botlott, meglökött, de én észre se vettem. Bérkocsit intettem magamhoz, beleültem és elhajtottam a Policejszkij-híd felé, magam sem tudtam, miért. Aztán hirtelen megállíttattam a batárt, kiugrottam, s egy húszkopejkást adtam a kocsisnak: — Fogd, mert hiába fárasztottalak — mondtam, és bután mosolyogtam rá, hanem a szívem csordultig telt valami váratlan örömmel. Visszafordultam, és gyors léptekkel siettem hazafelé. Lelkemben megint fölcsendült az az elcsukló, megszakadó szegény kis hangocska. Egyszer csak elakadt a lélegzetem. Szememről lehullott, lehullott a hályog! Ha ö az én jelenlétemben is énekelt, ez azt jelenti, hogy elfelejtett, megfeledkezett rólam — ez világos; világos és iszonyatos. Megérezte ezt az én szívem. De lelkemben mégis elragadtatás lobbant fel, amely elnyomta a rettegést. Ó, a sors iróniája! Hiszen a lelkemben egész télen nem volt, nem is lehetett egyéb, mint ugyanez az elragadtatás, de hol voltam én magam egész télen át? Volt egyáltalán tudomásom arról, hogy lelkem van, s hogy mi megy végbe a lelkemben? Rohanvást futottam fel a lépcsőn, és nem tudom már, vajon félve léptem-e a lakásba. Csak arra emlékszem, hogy az egész padló mintha hullámzott volna, én pedig mintha folyóban úsztam volna. Mikor a szobába léptem, ő még előbbi helyén ült, fejét hímzése fölé hajtva, de már nem énekelt. Érdeklődés nélkül, futó pillantást vetett rám, tulajdonképpen nem is pillantás volt az, csak egy megszokott, közömbös nő 14
