Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-02-16 / 8. szám

ajka cserepes. Nagy kék szemével keresztülnézett rajtunk, valahová a fehér semmibe. Mindannyiunkat körülvett és elnyelt a falak, az ágynemű, az ágyak, a köpenyek fehérsége, a kemény, értelmetlen, oktalan és reménytelen szavak fehérsége ... a fehérvérűség kifejlődése ismeretlen ... Vírusok okozzák vagy vegyi hatások... főleg az egészen fiatal egyéneken hatalmasodik el, heveny formában. Csendben, szótlanul ültünk a hosszú fehér pádon, és mintha üvegbúrán át hallottuk volna a professzor szavait. Fogtuk egymás kezét. Abban a pillanatban mindkettőnket egyszerre egyetlen gondolat kerített hatalmába. Végtelen nagy mennyiségű kavicsot kell hozni a mi kis udvarunkra, valamennyi kis udvarra, amelyen öreg, repedezett, rozsdás kút, fekete kút van szerte a városban ... A gondolat felötlött bennünk, de nem volt rá felelet... állni és állni... és marékről marékra saját kezűleg kitölteni a kutak mélyét, apró tiszta kövecskékkel.

Szemben velünk az olajfestékes falon kerek óra függött. Nagy fémmutatója az üres köz után hihetetlen erős zörejjel mozdult meg, hogy ismét megkezdje hatvan másodperces vándorlását. A minket körülvevő csöndben szinte a remény létfontosságú jelképe volt, mert valami konkrétat mutatott, valamit, aminek volt értelme, valamit, ami mégiscsak hihető. Minden másodpercben, minden percben ugyanakkor elpusztult és létrejött az idő, meghalt, és mindjárt meg is született.

Kimentünk a fehér rácsos kapun. A város zúgva élte mindennapos életét. Semmi sem történt, semmi sem állt meg. Senki sem sírt miattunk, senki sem mosolygott. Csak a makacsul, utolsó erejével kábító tavaszi nap vakított el minket. Kihívóan arra késztetett, hogy megmutassuk neki az arcunkat, szembeforduljunk vele, ne adjuk fel.

Még aznap kimentünk a Duna menti kis tavunk mellé, hogy a közeli faiskolából néhány oltványt vigyünk a fiatal kerti fákhoz. A gáton át vezető gyalogúton ragadós sár volt, madarakat nem hallottunk. A kopasz fák elhagyott fészkei fölött csak károgó varjak szálldostak. A fűben hidegtől megbámult kórók sustorogtak, amelyeknek nem volt még idejük elkorhadni. A tó tükrén lótuszlevelek úszkáltak, de a szélüket kicsipkézte a rozsda, és hiányzott nemes fehér koronájuk.

A víz azonban ugyanolyan tiszta, türkizkék és áttetsző volt, mint akkor, amikor először megmártóztunk benne. Megnedvesitettük benne az oltványok gyökerét, és visszatértünk a városba.

— vége —

Fordította L. GÁLY OLGA

ORDODY KATALIN

MEGÉRKEZÉS

(Részlet az írónő most készülő ifjúsági regényéből)

Babérka addig könyörgött a hadnagynak, hogy engedje át kicsit a lovát, míg az ugyan kelletlenül, de nem tudván ellenállni a lány kedves unszolásának, dohogások közben helyet cserélt vele.

— Hogy néz az ki, hogy a hadfi a hintóbán terpeszkedik, a leányasszony meg a ló hátán zötykölődik?

Babérkának ez csöpp gondot sem okozott. Bő szoknyájában férfimódra ülte meg a nyerget, s nevetve szólt be a hintóba:

— Ott legalább nyugodtan kóstolgathatod ... kóstolgathatja a tűzdelt fácánpecsenyét, meg az édes máiét, amit Anna néni az útra csomagolt. Akár kortyinthat is rá a fonottas üvegből.

András bátyának megcsillant a szeme, amint végigfutott nevelt lánya vékony alakján, amelyről tudta, hogy az acél hajlékonysága és ellenállása lakik benne, nem hasonló holmi törékeny üveghez. Büszke volt tartására, könnyedségére és biztosságára, amellyel átvette a ló ritmusát, akár ha csak egy test lett volna vele. Kár, hogy leány, sóhajtott magában, ki tudja már hányadszor.

De talán a válás sem esett volna olyan nehezére, ha Babérka nem éppen az a leány lett volna, aki volt, hanem fiú, aki után valamikor annyit sóhajtozott.

A válás tudata egyre jobban ránehezedett a szívére.

Estefelé, de még teljes világosságban érték el a báti partot, ahonnét be lehetett látni Lévára. A kis karaván megpihent. Szemben álltak a lassan hanyatló nappal, s kezükkel ellenzőt emeltek szemük elé. A dombok, melyek eddig kisérték őket, elfogytak, gáttalanul tekinthettek a végtelenbe, ha a déli irányba néztek.

Babérka még nem találkozott ekkora síksággal. Csalódást keltett benne a vár alacsonyan álló sötét tömbje is.

— Ni csak, hiszen ez nem hegyormon épült, hogy lehet egy ilyen várat védeni az ellenség elől? — kérdezte.

— A rónaságnak mások a törvényei — magyarázta Tibor atya. — A várat lápos terület övezi, amelyet még el is tudnak árasztani. A támadás és védekezés módozatait mindig a körülmények határozzák meg.

A láp elképzelése Babérkában borzongást keltett. Eszébe jutottak Örzse nene meséi a mocsarak farkasairól, amelyek a süllyedő, vergődő embert megtámadják. Vízinövények indái, folyondárok tartják fogva a kétségbeesetten vonaglót, akit fogságba ejtett a láp.

— András bátya tudtommal még sohasem járt eire — fordult nevelőapjához. — Hogyan találja meg az utat biztonságosan a várba?

— Nem olyan ingovány ez, amit a jószándékú utasember könnyen el ne kerülhetne.

A városka békés képet nyújtott. Vásárt tarthattak aznap, mert néhány sátor még állt egy téren, amelyen átmentek, s látni lehetett egy-két embert, akik vállukon hosszú botra akasztott csizmákkal nyilván már hazafelé igyekeztek. A nép szétszéledt, a vacsora ideje közeledett, csak az árusok mozgolódtak még, talicskán, kéziszekéren vitték a megmaradt portékát.

András bátya megszólított egy, a kocsi mellett elbaktató csizmadiát, kinek a vállára akasztott rúdról néhány pár finomabb lábbeli lógott, amit nem katonáknak, sem paraszti munkához szántak.

— Atyafi, mutasd csak a portékádat közelebbről.

Az ember megállt, megnézte a hozzá szólót, majd a batár mellé lépett.

— Itt van 'e, meg lehet nézni, meg is lehet venni, akinek van rá elég pénze.

Volt a hangjában bizonyos hetykeség, amiből kitűnt, hogy ne gondolják, akármilyen kézművessel akadtak össze, hanem olyannal, aki aztán érti a mesterségét.

András bátya szemrevételezte a női lábakra készült holmit, s látta, hogy Babérka szeme is megakadt rajtuk.

— Az a sárga szattyáncsizmácska mit kóstálna, mester?

— Egy selmeci ezüstöt.

— Hát az a rózsaszínű atlaszcipellő?

— Azt kettőnél alább nem adom.

— Nem olcsójános kend bizonyos, de hát a szót te mondd ki. Babérka — nézett a lányra, aki kipirult arccal hallgatta a beszédet, mert tudta, András bátya csak neki szánhatta ezt a gyönyörűséget, Örzse nene már öreg az ilyen cifrasághoz.

— Az én számomra, András bátya? — A hangja elcsuklott a megilletődéstől.

— Neked, lelkem, búcsúajándéknak. Ha már az utunkba került ez a jó ember. ..

Babérka a következő pillanatban gyakorlatiassá vált.

— Hát hiszen, ha fölvehetnem, illik-e a lábamra ...

Az atlaszcipőt mintha ráöntötték volna. A szive csak úgy repesett az örömtől. És ez a szattyánbör csizmácska! Nem is tudja hamarjában, melyiket szeresse jobban. Egy kicsit nagyocska, lötyög valamicskét, de majd töméssel ügyesen lábhoz lehet igazítani.

A pap és a hadnagy mosolyogva nézi a lány örömtől kipirult arcát, András bátya pedig előveszi a keszkenőbe bekötött pénzt, és kiszámolja a kért összeget a mester tenyerébe. Arra gondol, hogy Örzse bizony nem hagyná szó nélkül, hogy nem alkudott, de tud is ő most alkudni, mikor ekkora boldogságot szerezhetett a lánynak, s jószerivel úgy is utoljára. Két napba sem telik, hogy elválnak, s ki ismeri a jövendőt? Léva

messze esik tőlük, s a katonaember meg a kereskedő eljut erre-arra, de egy koros házaspár vagy egy ifjú leány nem utazik csak úgy kedvtelésből.

Csak becsüljék meg majd itt a leányt kellőképpen. Alaposan szétnéz majd, hogy hova kerül az ő szeme fénye. Nem botra nkoznak-e majd ha lóra akar ülni? Tón okosabb lenne, be sem vallani ezt a tudományát. Nagy, mély sóhaj tört föl a kebléből, s arra gondolt, hogy most odahaza. Borsiban bizonyára Örzse is sóhajtozik.

A lovak közé csapott, aztán a csöpp emelkedőn már rövidesen beérkeztek a várba.

Az udvaron nagy volt a sürgés-forgás. Katonák, civilek, fehémépek jöttek-mentek, ki-ki a maga dolga után. Babérka tágra nyílt szemmel nézte a mozgalmas képet. Felderengett előtte a borsi udvar, kert nyugalma. Megsejtette, hogy itt egyhangú élet aligha vár rá.

Az őrség körülvette a kocsit, tudakolták, mijáratban vannak.

— Dombainé asszonyságot keressük — felelt András bátya.

— A kulcsámét? Maguk tán azok, akiket Borsiból várt?-— Igen, mi volnánk.

— Szaladj, Kálmán — szólt az egyik őr egy suhanchoz —, keresd meg Márta aszszonyt, irányítsa el ezeket az utasembereket.

Babérka nézte, amint itt is, ott is fény gyulladt ki az ablakok mögött, s találgatta, vajon merre lesz az ö szállása. Aztán látott egy világos foltot, amint sebesen közeledik feléjük, s már ki is vette az asszony alakját, hátrakötött fehér kendő volt a fején, föltürt ujjú kék ruha rajta s hatalmas fehér kötény, amelyet derékban bőrszíj fogott át, ezen pedig vaskarikán nagy kulcscsomó lógott.

— Méhes uram, hát megérkeztek! — lelkendezett, mikor a közelükbe ért. Nem várt feleletre, mondta a magáét.

— Hát mi újság otthon, nálatok Borsiban ? Hogy van az én kedves Örzsém? Mi itt rövidesen esküvőt ülünk. Holnaptól meg sem állhat a két kezed, lányom. Hé! — intett oda valakit —, helyezd el a lovakat meg a kocsit, abrakról is gondoskodj rendesen, és küldd ide valamelyik udvarost, segítsen a málhákat beszállítani.

Babérka szorongással kevert reménykedéssel nézett új élete elé, amely ezek között az erős bástyafalak között fog folyni. Érezte, amint a szíve erősebben kezd dobogni, most ért a tudatáig valóban, hogy ezentúl ez az idegen világ lesz az otthona. Szinte lépett volna föl a batárba, hogy induljanak máris vissza Borsiba, de a kocsi, a lovak már nem voltak sehol. András bátyába kapaszkodott, szeretett volna a köpenye alá bújni, védtelennek érezte magát.

András megérezte, mi játszódik le nevelt lánya szívében, fél karral magához ölelte, s a játszásokra gondolt, amikor a hároméves kislány könnyű testét a levegőbe dobva ismét meg ismét elkapta. Most beienyilallt a gondolat, hogy Babérka megint a levegőben van, szinte hallja ijedelemmel vegyes örömsikkantását, de ö, a vénember nem állhat már a helyén, hogy két karjával elkapja. Ki kapja el majd a lányt, milyen karokba esik, oltalmat nyújtanak-e neki vajon, vagy erőtlenül engedik kicsúszni, és a vak sorsra marad?

nő 15