Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-09 / 7. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Udvarház Sztregován A fenti címmel értékes, számunkra pedig különösen érdekes könyv jelent meg a kolozsvári Dacia Kiadónál. A szerző, Lászlóffy Csaba ugyanis olyan regényt irt, melynek főszereplője Alsósztregova (Dolná Strehová) neves szülötte, Madách Imre. A könyv tartalmaz egy elbeszéléssorozatot is, „Uzoni Zsolt vallomása" címmel. A kisregénytől eltérően ezek az írások nem a múltba, hanem a jelenkori erdélyi világba kalauzolják az olvasót. Lászlóffy Csaba mélyen gondolkodó ember, akit szellemi elődeink sorsának alakulása s az utódok jelenvalósága egyaránt izgat. Madáchcsal foglalkozó szépirodalmi munkájának nem életrajzi, hanem „példázatos szándéka van". S bár az író nem nélkülözi a biográfiai adatokat sem, a hangsúly mégsem ezeken van. Az író úgy montázsolja szövegeit, szerkezetileg úgy építi fel regényét, hogy érzékeltesse az adott kor nyomasztó légkörét s azt az állapotot, melyben a nagy drámaköltő vívódik önmagával s a mindenséggel. Környezet-, kor- és társadalomrajzai tökéletesek; a nehezen tárulkozó madáchi lélek rejtelmeit is jól feltárja Lászlóffy. A főszereplőn (Madáchon) kívül találkozhatunk a regényben a sztregovai udvarház néhány alakjával is. Madách édesanyjáról, Majthényi Annáról, az udvarház nagyasszonyáról például az alábbi jellemzést olvassuk: „anyjából válhatott volna zord időkben igazi férfiú; a legnagyobb fájdalom, istencsapás közepette sem látta soha elérzékenyülni vagy elernyedni környezete". Aztán fel-felbukkannak a kisregényben Madách barátaiismerösei is: Szorrtágh Pál Horpácsról, Díváid tiszteletes a faluból, Péczely doktor, vagy a Szliács felé tartó Arany János. De ott nyüzsög Madách környezetében „Civil", az osztrák rendőrügynök is, akinek szóváltás közben Montesqureu-t idézve az alábbiakat feleli bátran a költő: „Nálunk minden jellem egyforma, mert mind tettetett; az emberek nem olyannak mutatkoznak, amilyenek, hanem olyanoknak, aminökké kényszerítik őket. A színlelés művészete minálunk közkeletű és szükséges." Fráter Erzsiről és Madách letartóztatásáról szintén olvashatunk Lászlóffy müvében. Az író filmszerűen építkező, montázstechnikát alkalmazó regénykoncepciójából az emlékezések és látomások, a belső vívódások és vallomások mellett legerőteljesebben talán az önkényuralom légköre érződik ki. Az önkényuralom kisregénybeli ábrázolására egyébként az Író magyarországi kritikusa, Pomogáts Béla is felfigyelt. Többek közt ezt írta: „Az önkényuralom korának talán legfőbb bűne. legalábbis Lászlóffy Csaba kisregényének tanulsága szerint, az volt, hogy atomjaira akarta bomlasztani a nemzetet, megpróbálta felbontani az emberek között érvényesülő természetes szolidaritást, hogy aztán a magukra maradó egyedekkel könnyebben bánjon el." Lászlóffy Csaba könyvét érdeklődéssel ^ 'vettem kézbe, s örömmel ajánlom mindazok figyelmébe, akik Madách-képüket kívánják • jj- tökéletesíteni. De ajánlom azoknak is, akiket a szórakozás mellett foglalkoztat az emberi sorsok, a társadalmi rendszerek alakulása is. A kötet megrendelhető a prágai Magyar Kultúrában. CSÁKY KÁROLY nő 18 V±>. FILM Kairó bíbor rózsája A dolgozók téli filmfesztiválján mutatták be Woody Allen egyik legújabb filmjét. A színész, a filmíró és -rendező nem ismeretlen nálunk, hiszen korábbi kiváló humorú filmjei közül többször is sugárzott a bratistavai televízió (pl. a Játszd újra, Sam", vagy a „Fogd a pénzt és fuss!" cimüeket). Az amerikai rendezőt kritikusai szívesen hasonlítják Charlie Chaplinhez. Bár Allen hamisítatlanul mai és jellegzetesen nagyvárosi értelmiségi figura, s így nincs sok köze Chaplin „kisemberéhez", s annak kispolgári álmaihoz. De azért az érzelmesség az ő filmjeiben is — a most bemutatott sem kivétel — ott bujkál, akárcsak a némafilmek nagyjának darabjaiban. Humora, persze, fanyarabb és szarkasztikusabb. Ügy is lehetne fogalmazni, hogy Allen a mindennapi, a hétköznapi apró tragédiák komikusa, alkotásaiban a komoly megy át a komolytalanba, vagy éppenséggel fordítva, s gyakran keveredik bennük álom és valóság. így van ez a „Kairó bíbor rózsájá"-ban is, melyben kimondottan a harmincas évekbeli mozi-mítosz kel életre. Tündérmese az egész. Viszont érdekes, hogy a film írója és rendezője éppen abba a társadalmi időszakba (a nagy gazdasági válság) helyezi történetét, amikor a celluloid-valóság a lehetőleg legtávolabb volt a valós élettől, a realitástól. Cecília (Mia Farrow), a kicsit naiv, kicsit félszeg fiatalasszony felszolgáló egy harmadrangú bisztróban. Számára az élet legnagyobb öröme a mozi. Munka közben sem igen tud másra gondolni csak a hollywoodi filmek hőseire, akiknek nincs más dolguk, mint gondtalanul élni, szórakozni, egzotikus tájakon utazgatni, udvarolni, pezsgőt inni stb. Míg munkanélküli, korosodó férje várja otthon, képes akár számtalanszor megnézni ugyanazt a filmet, végigizgulni ugyanazt a sztorit, pontosan ugyanazzal a happy enddel. Egy nap azonban a filmbeli hösszerelmes (Jeff Daniels) lepillant a mozi félhomályában ülő Cecíliára, sőt mi több, trópusi öltözékében lelép hozzá a vászonról, maga mögött hagyva a filmbeli társaságot. Az életben viszont nem olyan tökéletes hős, hiába viszi el Cecíliát előkelő étterembe, a zsebében levő játékpénzzel nem fizetheti ki a számlát. így aztán botrány botrányt követ. Botrány van a filmvásznon is, hiszen nélküle a szereplők nem folytathatják a történetet, botrány van a mozi nézőterén, ahol követelik a folytatást. A főszerepet alakító filmszínész is úgy érzi, hogy átverték, hogy botrányos következményei lesznek az esetnek karrierjére nézve. S mindez az ámuló-bámuló Cecília körül történik, akinek menet közben még az is megadatott, hogy egy röpke időre beléphessen a filmbeli filmbe. Ám, mint minden valamirevaló álom — a film végére — ez is szertefoszlik... Woody Allen megbocsájtó, cseppet sem agresszív humora hatja át a filmet. Nem ítéli el a mozirajongót. A tavalyi Cannes-i filmfesztiválon a Libération című francia napilap közel ezer filmrendezőnek tette fel a kérdést: miért rendez filmet. Köztük Woody Allennek is. „Gondolataim folyton a filmrendezéssel kapcsolatos, hallatlanul bonyolult problémák körül forognak, s Így nincs túl sok időm, hogy a való élet borzalmain gondolkozzam" — mondta az amerikai rendező. Lehetséges, hogy a „Kairó bíbor rózsája" fis) erről szól?! FRIEDRICH MAGDA KIÁLLÍTÁS Ján Jánoska grafikái A Slovnaft Kísgalériájában, Bratislavában február végéig tekinthető meg az a grafikai bemutató, amely egy elkötelezett művész legszebb munkáit vonultatja fel. Ján Jánoska olyan alkotó, aki érzékenyen reagál minden szociális problémára, reálisan mérlegelve érzékeli és közvetíti a társadalmi életünk szempontjából fontos eseményeket és értékeket. Képzőművészeti kifejezésmódjára jellemző a folytonos, dallamszerűen hajlékony hullámzás, a dinamikus és egyben monumentális vonalvezetés. Alkotásaiban a formákat vonalak sokasága adja. Pályáját egy üzem propagációs és reklámosztályának dolgozójaként kezdte. Munkája adta a lehetőséget, hogy felfigyeljen minden olyan problémára, ami a termelésből, ill. az üzemek dolgozóinak egymás közti kapcsolatából adódott. Ezekre reagált szatirikus rajzaival és röpirataival. Grafikáit először 1949-ben Bratislavában a Dimitrov Müvekben mutatta be. Ekkor már foglalkozott plakátok, oklevelek, könyvborítók tervezésével is. Grafikáinak tematikáját több egységbe sorolhatjuk. Egyformán foglalkoztatja a történelmi múlt, a szocializmust alakító és meghatározó események, az iparosítás, a béke. Számos munkájában visszatér a II. világháború eseményeihez és kedvelt témája lakóhelye, Banská Bystrica történelmi eseményeinek feldolgozása. Két sorozatának — Dalol a föld és 35 év háború nélkül — az iparosítás a témája. A művész békevágya jut kifejezésre, amikor különböző emberi életérzéseket vetít papírra. Ján Jánoska nemcsak jelenkorunk örömteli mozzanatait fogalmazza meg, de figyelmeztet korunk veszélyeire is. Külön egységet alkotnak azok a munkái, amelyekben a nőt ábrázolja mint a szeretet, a szépség, a harmónia, a nyugalom és a biztonság szimbólumát. Alkotásaiból nem —rhiányzik a természet ábrázolása sem, ez a művésznél az emberi megújulás forrását jelenti. A fák bizarr formái viszont a nyugtalanító szociális eseményeket is jelzik. Említést kell tennünk a művész sokéves pedagógiai tevékenységéről is. Tudását, tapasztalatait önzetlenül, sok türelemmel és szeretettel adta, adja át az öt követő generációnak. LANGSTEIN ERZSÉBET RÁDIÓ Vasárnapi Újság Tizenkét héttel ezelőtt indította útjára ezt a két és félórás műsort a Magyar Rádió. A gondolatot végül is az érielte tetté, hogy a világnak ezen a részein egy ideje már nem jelennek meg vasárnap az újságok. Általában ugyan van hetilap jellegű „vasárnapi kiadásuk", de ezek érthetően nem tudják kielégíteni a hírszolgáltatás iránt megnyilvánuló mindennapi igényt. A rádiónak ez a hangos újságja tulajdonképpen ötvözet az említett két lehetőségnek, mert ahogy mondani szokták : friss hír a jó hír, de az érdekes se kutya. Aki vasárnaponként reggel hattól fél kilencig rádióközeiben, e műsor hallgatásával múlatja az időt, kijut neki ebből is. abból is. Óránkénti hírfelolvasások — amelyek azért ebben az „újságban" oldottabbak, mint a hét más napjain—, színes riportok, beszélgetések, jegyzetek váltják egymást, amolyan békés vasárnapi tempóban. Megszólalnak bennük a legkülönbözőbb kedvtelések, hivatások, foglalkozások gyakorlói, rendszeresen a tudományok és az irodalom jelesei. A legutóbbi Vasárnapi Újságban például az előbbieket egy falusi böllér képviselte — aki erdélyi vagy sváb módra is el tudja végezni munkáját —, továbbá egy muzeológus, barlangkutató, egy anyagilag rendkívül kiszolgáltatott segédszínésznö-kismama, az utóbbiakat dr. Frenkl Róbert orvosprofesszor és Mezei András költő. A tucatnyi könyvet irt Kertész Magda újságírótól azt kérdezte az adás munkatársa: szükségszerű-e. hogy feminista, szüfrazsett legyen egy nőlap munkatársa? Ocsovay Gábor színes jegyzete ezúttal a takarékos amerikaiak — mert valójában azok — körében terjedő új mozgalomról számolt be. A „Maradj otthon" hívei azt vallják, hogy nem érdemes elmenni otthonról, hiszen a tévé mindent házhoz hoz. Mellesleg ezt azok az amerikaiak vallják, akik átlagosan már eddig is közel nyolc órát nézik naponta a tévét. Egyébként némi hazai vonatkozás is volt a legutóbbi műsorban, hiszen a föntebb említett muzeológus a gyönyörű Betléri kastélyról és Krasznahorka „büszke" váráról értekezett avatottan, a barlangkutató pedig a két ország határán mindkét oldalra kiterjedő barlangrendszerek feltárása során szerezte elmondott élményeit. A tizenkettedik szám után megállapítható, hogy a Vasárnapi Újság szervesen beilleszkedett a rádió műsorszerkezetébe. Mindazonáltal az az érzésem, hogy a színvonala az induláshoz képest kicsit visszaesett. Vagy legalábbis ingadozó. Nem utolsósorban a műsorvezető személyétől-személyiségétöl függően. BERECK JÓZSEF
