Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-19 / 51-52. szám
Apám volt itt az utolsó halászmester. Amikor beiratkozott a céhbe, vizsgázni kellett neki, és kaptak egy pecsétgyűrűt. Azt a gyűrűt úgy hívták, hogy Szent Péter gyűrűje, mert Szent Péter is halász volt. Azt osztogatták a halászoknak, akik bent voltak a halászegyesületben. Apám apja Vajkán maradt, apám Doborgazra jött. Apám is ott született Vajkán, de tulajdonképpen Hamburgból jöttek a Khinek. Ezek svábok voltak. Állítólag még Zsigmond királytól kapták a jogaikat a vadászok, a halászok. Apa még mester volt, neki mestervizsgát kellett tennie. Ezek a többiek már kocahalászok. Jöttek le hozzá Bécsböl, akik így kutattak a halak után. Doktor Machen egyetemi tanár volt. Meg újságírók jöttek le Bécsböl apához. Le is fényképezték. Kilenc gyereke volt apámnak, én voltam a nyolcadik. Egyik nővérem nyolc hónapos korában meghalt, járvány vitte el. Apának a szülei Vajkán laktak. Két fiuk volt. Akkor nem taníttatták a gyerekeket, elvégezték a hat elemit, mindegyik halászatra ment. Megkapta a keszölcési közbirtokosságnak a vizét, azt fölfogta. Doborgaz, Vajka, Pongrácz grófé volt, és azt mi béreltük. A doborgazit is mi béreltük. Volt, amikor a keszölcést is. De aztán jöttek ezek a kicsiny semmitmondó halászok, akik minálunk kitanultak, s aztán hegyibénk vertek. Hízelegtek a parasztoknak, s a paraszt volt az úr, akinek bentvalója volt. Nekünk is volt bentvaló, erdőség. Akinek volt erdősége, annak volt beleszólása a használatba. Nekünk a vagyonunk a szerszámban volt. Ezreket értek a szerszámok. És mi abból éltünk. Nem úgy, hogy most elmegyek aratni, aztán este megjövök, akkor elmegyek halat lopni. Nekünk rendes kereskedőnk volt. Az nem kilószámra vitte a halat, hanem métermázsaszámra. Mindig csütörtök este jött és péntek hajnalban ment. Szerdahelyi, aztán meg krakkói meg ungvári zsidók. Úgy vittek el öt-hat mázsát lejegelve. Itt vették a jeget a kocsmárosoknál. Azoknak volt pincéjük. Öt méter mély vagy négy méter mély pince is lehetett. Szalmával volt kibélelve a feneke, a teteje náddal lecsinálva, mint a ház teteje. Amikor befagyott a Duna, január felé, figyelték, no meddig tart még a jég, akkor a kocsmáros rendelt embereket jégvágásra. Húsz-harminc kocsival is hordták a jeget. Apám volt az utolsó halászmester Keszölcés, Szarva mind közbirtokosság volt. És ezek ide jártak át a szigetre. Az a rész ide tartozott. Ha ott meghaltak Szigetben, akkor Vajkára hozták temetni. Keresztelni Vajkára hoznák a gyereket. Tizenkilencig. Mert tizenkilencben aztán elszakadtunk a Szigettől. Akkoriban idejöttek a csehek, elzárták a Dunát, úgyhogy a Duna aztán nemzetközi lett. Kaptunk igazolványt, s csak azzal mehettünk aztán át. Én is be voltam írva, mint halász. Túl voltak a gyerekek, hozzájuk, hogy átmehessek. És így átmehettem egy hétre. Apa is olyat kapott, minden halász olyat kapott, aki halászott nekünk. Doborgazon a nincstelenek a halászaink voltak, akiknek nem volt földjük. Aratni kiadta apa az engedélyt nekik, mondjuk két hónapig arattak, akkor mi mentünk segíteni neki, a gyerekei. Hazajöttünk az iskolából, és mi mentünk vele halászni. Akkor nem volt, hogy métermázsaszámra fogtuk volna a halat, mikor mi halásztunk, csak annyi, hogy megéltünk. Aztán mikor megjöttek a halászok, learattak, lemasináztak, megkapták a termést, megint jöttek halászni. Kétféleképpen halásztak. Volt a nagyháló, húsz méter vagy harminc méter hosszú volt és öt méter mély. Fent volt rajta ólom, ami levitte, fönt párák. Ilyen parákot apa a halászaival sokat maga faragott. A hálót mindig Gútán rendeltük. Azok jól ismerték apát. Ha írtak neki, mindig halászmesternek írták, nem halásznak. Ez a céhbeli. Somorján Khín Ferenc, Khin István apának unokatestvéreié volt a halászat a somorjai vízen. Gútor, Somorja meg Szemet volt az övék. A csölösztői víz Körtvélyeshez tartozott, az a telihordták a pincét. A jégvágást jól megfizette a kocsmáros, áldomást csinált. És még júniusban is volt jég. Tíz-tizenöt embert hívott, s ezeknek napszámot adott. A parasztok adták a kocsikat, akinek volt lovaskocsija, s azok hordták be a jeget. A fuvart külön meg kellett fizetni a kocsmárosnak. Volt olyan paraszt, aki maga is ment szívesen jeget vágni, nem féltek a munkától azelőtt. A zsidó aztán a kocsmárostól vett jeget, kosarakat hozott, vagy itt fonatta a kosarakat. Mohával a fenekét kimoházta. Arra hegyibe tette a jeget, hegyibe halat, aztán jeget, aztán halat, aztán jeget, aztán mohát, és le volt varrva. Térítője is volt neki, már fonásból, az le, volt varrva spárgával köröskörül. S a zsidó feladta vonatra, Úszorhoz szokta kivinni az állomásra. Azelőtt úgy mentek a ladikkal, mint most a biciklire, hogy fölülsz, és mész. Nem volt csoda, hogy öt-hat éves kicsiny gyerek tudott evezni. Én kormányztam is. Marbachon vettük a ladikokat. Mert ott vörösfenyöből csinálták. A mi ladikjaink nem ilyen közönségesek voltak — ez olyan, mint a mosóteknö —, de amieink karcsúk, mint a gondola. Annak az orra szakította a levegőt. Ezeket a széleseket visszatartja a szél, visszanyomja. Emez meg úgy belesiklik. Drágább volt, ötöt-hatot hozott apa mindig kétévenként. Dereglyét a parasztok is ott fönt rendeltek. Minekünk mind finom evezőink is voltak, apa ott csináltatta fönt. Kellett kormányevező és kellett a lapocka, így hívták. Elöl a ladik orrában kettőnek volt helye evezni. A ladik orrában volt két kis sámli, egyik fejjebb ült, másik lejjebb ült. Ha kishalóval mentünk halászni, oda elegen voltunk négyen. De a nagyhálóval már két ladikra kellett laptúnyi. Apáéknak mindig meg kellett először nézni, hogy csöndes hely legyen. Jártak ide gémek, kárókatonák. Rengeteg volt itt azelőtt, amíg nem szabályozták a vizet, most sokat elriasztottak. Azokat úgy is hívták, hogy halászmadarak. Azok a halakat fogdosták. Amikor a halak ívtak, azt kellett figyelni, akkor meg tudtad egy csomóban fogni őket, akkor most lelepted. Onnan tudták meg, hogy Ívnak a halak, hogy a víz színére engedi az az ikrát. A bokrok alá, ahova a nap sütött, mint a vizeletet kiengedi. A meleg viz földobja az ikrát, az zsíros is. A legjobb a menyhalnak a mája, olyan finom, mint a libamáj, és nagy is. A harcsáé — az pedig nemesebb, nagyobb hal — és annak mégsincs olyan nagy mája, meg olyan finom, mint a menyhalnak. Én a márnát szeretem, én nem a csukát meg a süllöt — ezek a legfinomabbak, legértékesebb halak —, de én nem azt szeretem, mert az száraz. A márna az meg olyan, hogy félzsíros, és az finom" zaftos. Azelőtt micsoda gyönyörű márnákat hoztak a mieink! Apa úgy tudta a helyüket! Hiába apa az vérbeli halász volt még. Azelőtt itt gyönyörű volt, bejött a Nagy- Duna, s egészen kiláttál, láttad a hajókat. Nagyon szép volt ez a táj. Csak mióta ültették ezt a buta sok fát, azóta nem látsz át. Nem kellett volna ezeket ültetni, mert volt itt elég, és itt a fűzfa a jó ennek a talajnak. Előttünk volt egy nagy tó, hat méter mély volt. Mi gyerekek ott fürödtünk, a békák között. Libákkal békákkal, mindennel együtt úszkáltunk, nem féltünk. Egyszer elmentem apával fáért, és mikor jöttünk vissza, s akartunk olyan jól leereszkedni a Keszölcési kapuig — úgy hívták azt a vizet, ahol bejöttünk, mert a már Keszölcésnek a vize volt —, látom én, ott a flaszternél fölfelé fekszik egy ekkora. Mondom apának — ő kormányzott, én meg eveztem, vígóztam — apa, tartson ki a flaszterhoz, ott valamilyen hal van. Odatartott apa, kiszállok, hét és fél kilós harcsa volt. Feküdt a vízen, nem volt döglött. Benyúltam a pofájába, kopoltyúját elfogtam, és úgy húztam ki. Nagyobb volt, mint én. Egy kocsmárosnak adtuk el. Mondom apának, ne adjuk el, együk meg. Azt mondja apa, hét és fél kiló, kár érte. Aztán eladtam olcsóért. A kocsmáros eladta száz koronáért, én meg harmincnyolc koronáért adtam kilóját. Olyan gyönyörű nagy hal volt. Lejegyezte: -kocsis(A szövegben előforduló helységek ma használatos szlovák nevei: Doborgaz—Dobrohosí, Vajka—Vojka, Szarva—Rohovce, Somorja— Samorín, Szerdahely—Dunajská Streda, Gúta—Kolárovo, Gútor—Hamuliakovo, Szemet—Kalinkovo) Keszeli Ferenc illusztrációs felvétele a mai dunai halászok körében készült nő 29
