Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-17 / 47. szám
nünnen figyelnek bennünket, ezt mindig tudnunk kell, mert semmiféle árnyék nem eshet a családunkra. Semmiféle árnyék, holnap pedig Goga részletesen elmeséli az anyajegyet, a nevetését, hogy hogyan kapkodja a kezét — mindent elmond. Mindazt, amin ő, Nágya, oly könnyedén és tehetségesen átsiklott; és akkor a bátortalan kis történet, amelyet ő a megcsalt nőről még a főosztályon talált ki Szergej Alekszejevics számára, ártatlan meséből hazugsága bizonyítékává lesz. És akkor lezuhan arról a piedesztálról, amelyre egy nőt nem a munkája, nem a tehetsége, nem a hírneve helyez, hanem a férfi tisztelete. Az Istennő a sárba pottyan, amiből aztán sohasem tud kimászni. „Úristen, mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak?!" r Óvatosan, nehogy az ágy megreccsenjen, Nágya felkelt, mezítláb a nagyszobába lopakodott, amely vendégszoba, ebédlő, sőt próbaterem is volt, ha eljött a varrónő, és elkezdődött a vidám, női sürgölődés. Jaj, de régen volt, milyen régen, és volt-e egyáltalán? Tapogatózva kinyitotta a bárszekrényt, kitapogatta a konyakosüveget, de az nem volt felbontva, így fuldokolva meleg vodkát kellett innia. Pontosan azt, amelyikből nemrég Nataljával a szoros cipőbe öntöttek, és kislányok módjára úgy nevettek, hogy majdnem a könnyük csörgött, most pedig... Nágya meg akarta magyarázni magának, miért iszik az éjszaka kellős közepén, de nem tudta; hirtelen úgy érezte, megkönnyebbül tőle, és a szíve sem szorít • már annyira, hogy jön a nyugalom és az álom, reggel pedig minden magától megoldódik. Hármat kortyolt, az üveget visszatette a helyére, becsukta a bárszekrényt, és görcsösen tovább nyeldekelve a konyhába ment. Vizet ivott, kifújta magát, de csak nem könnyebbült meg. Akkor cigarettát és gyufát vett elő a táskájából, bezárkózott a fürdőszobába, és rágyújtott. „Rosszul áll az ügyed, kislány. Rosszul áll az ügyed ..." Honnan van ez a mondat? Ja igen, tizenhét éves volt, megbukott a felvételin, a vacsora az étteremben, poros lakás, ahonnan talán egy félórával azelőtt ment el a törvényes feleség, és az izzadt kéz a térdén. Akkor ismételgette a férfi mondatát önmagának: „Rosszul áll az ügyed, kislány." Ismételgette, miközben vetköztették, és szörnyűségesen undorító, visszataszító volt, de hát visszamehetett, ö a katonaváros csillaga, „a mi színésznőnk", ahogy ott hívták, abba a borzalmas bakafészekbe ? És csak egy kiút volt, és ö kihasználta, és felvették és végzett és... Hogy is nevezte öt a pénzügyi osztály szomorú vezetőjének felesége, két hegyes orrú leányzó anyja, akikre még a második éve szolgáló katonák se vetettek egyetlen pillantást sem? „Leégett színház primadonnája?" Buta dolog, de így lett. És ismét éttermek, vacsorák és idegen ágyak, amelyek mindig ragacsosaknak tűnnek. És Kudrjasov. Igen, összetörte magát. Tőle, Nágyától menekült, ahogy Goga mondta, és az igaz, hogy tőle nehéz elmenekülni. Tehetségtelen színésznő? Egyáltalán nem igaz! Egész életében fülig szerelmes fiatal libákat játszott, őszintén, odaadással játszotta, és hittek neki, mert akarta, hogy higgyenek, mert egyfajta tehetsége mégiscsak van. Istenadta tehetsége: az ígéretes női vonzereje. Mindenkire ható vonzereje, és még senki sem tudott ellenállni, ha ezt bevetette. Segítségével mindig elérte, amit akart, mindig ... Állj, ezt Goga mondta. Állj. Istennő! El kell oltani a cigarettát, és a tükörbe kell nézni. Nem, nem, semmiféle kikészítés, egy pici parfüm. Hogy hideg a teste? Nagyszerű: sírni kell egy kicsit, hozzábújni, kérni, hogy melegítse meg. Igaz, ma_ nem az az éjszaka van, ez a szigorú rend megsértését jelenti... De az ördög vigyen el mindenféle rendet! — Nagyusa? — Félek. Félek, Szerjozsa ..., annyira félek, kedvesem, és úgy fázom ... Az arcán végigfolyt a könny. A férfi meghatottan csókolgatta, ö meg gyerekesen szipogott, mocorgott. kényelmesen elhelyezkedett, fagyott testével a férjéhez simult. A fele már sikerült: a férje ágyában van, s az végig se tudta gondolni, csodálkozni sem maradt ideje. Most egy icipici kedvesség: szórakozottan, mintegy véletlenül, mintegy akaratlanul. Aztán még egy kicsi, aztán pedig az őrültségek sorozata, szenvedély, túláradó érzelem. És ... És Nágya csendesen sírt a fürdőszobában, anélkül, hogy a helyéről elmozdult volna. Nagyon világosan tudta, félelmetesen világosan tudta, hogy sohasem teszi meg. nem tudja, nem meri lealacsonyítani a szerelmét, akárcsak egy éjszakára is játékká, hazugsággá, a cél elérésének eszközévé tenni. Az nem arra való: Nágya most már tudta, mit jelent szeretni. Egyáltalán nem aludt, semmit se, de aznap reggel korábban kelt a szokásosnál, jól alkalmazott árnyékolással próbálta elrejteni a nyugtalanító álmatlanságot, gyöngéden — gyöngédebben, mint bármikor — ébresztette a férjét, a konyhában reggelizés közben pedig megkérdezte: — Miféle gépet ajánlott neked ez a, na, hogy hívják? — azt hiszem, Igor Antonovics? Teljes női gondtalansággal kérdezte, mivelhogy szigorúan vett férfidolgokról volt szó. Szergej Alekszejevics nem érezte meg a különleges kíváncsiságot, és röviden felelt: — Kontármunka. — Kontármunka? — Nágya természetellenesen felnevetett. — így hát nemcsak a színésszel fordul elő, hogy ripacskodik? Tudod, olyan ellenszenves ez az Igor Antonovics, a lányunknak nagyon nem tetszik ... Úristen, de hisz Lenka nem volt itthon, amikor Goga itt járt! Nágyát elöntötte a forróság, vihogni kezdett, s valami teljesen oda nem illőt fecsegett. Csak észre ne vegye a férje az elszólást, csak rá ne kérdezzen! — Tudod, Nagyusa, ez inkább társadalmi, semmint személyes kérdés — arra a szerencsétlen aggregátra gondolok, amelyiket Igor Antonovics annyira ajánlgat a gyárunknak. A felelősség hiánya, az a törekvés, hogy a munkát bármi áron határidő előtt leadják, valamiféle társadalmi rákfenévé vált. És itt egyáltalán nem Igor Antonovicsról van szó, hanem arról, hogy erkölcstelenül kezelik a munkát, az életet, egész társadalmunkat... A férfi csak mondta, csak mondta a nagyon fontos és szükséges szavakat, az asszony meg semmit sem értett, s ettől csak növekedett az elkeseredése. — És én? — tette fel váratlanul, könnyektől elfúló hangon a kérdést. — Ez az állam, a munka, a gyár. És nekem, nekem mi marad? Nekem, a senkinek sem kellő, kicsi asszonynak, nekem mi marad? (folytatjuk) Száz éve született ÁPRILY LAJOS költő, műfordító. Költészetét, amelynek a család, a Túl ötven erdőn szülőföld, az erdélyi táj, a változó természet az ihletője, csiszoltság, formai tökéletesség Fogy az ösvény, fogy a napfény. jellemzi. Születésének évfordulóján verseivel hideg árnyék hull a hegyre. emlékezünk a költőre. Napló Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem. Ma nem gondoltam rád, kedves fiam. Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistöl vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, Homályban ültem, hangulattalan. az ha megismerne engem. nagy seb-bilinccsel, — bénán, mint a rab. Sűrűségen átfutottam, vártam, mikor lop sugarat reám avarának vért is adtam. egy könyörülő, keskeny ég-darab. ami bennem fiatal volt. De a tavaszból nem jutott öröm. rohanásban elhullattam. A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm. Szívem szárnya, szemem fénye. Király, ki koldus-kézzel érkezett... kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje Egy nap — megint egy nap, mely elveszett. elveszett a rengetegben. S mikor — fiam — kész volt a számadás. Csudaváró esti lázban eszembe villant a kirándulás. fekszem itt a ritkulásban Az ég feletted genciána-kék. meglazulva, szerteesve. ragyog reád a végtelen vidék. s nincsen, aki megkeresne. A hátizsákodat büszkén viszed. Járna értem, mint a hangya. kövek közül szürcsölsz forrásvizet. mint a Lemminkejnen anyja: Bokor tövében elrejtőzve vár addig járna; felkutatna, tündér-virág: tarka rigó-pohár. kicsi méhvel írt hozatna, Az erdő száz kincset kínál neked: varázsszókkal összerakna, arany bábrablót, hőscincéreket. úgy siratna, úgy szeretne ... Prairie-k fiának álmodod magad, kalandjaidban könnyű szárny emel, Fekszem itt a szürkületben. nomád és hős vagy, szertelen, szabad! túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő. Ezt a napot mégsem vesztettem el. ötven évem rengetegje.
