Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-10-21 / 43. szám

Anyukáin

meséi

Kiskoromban édesanyám rengeteget mesélt nekem. Legmélyebben az igaz meséi maradtak meg az emlékezetemben, mert ezeknek a történeteknek én voltam a főszereplője.

KUCKÓ

KEDVES BARÁTAIM!

íme a további nyertes pályaművek. Ismételten tiétek ez az oldal.

Hallgassátok csak! Hol volt, hol nem volt, Európa kellős közepén, Somorja város nyolcemeletes betontömbjének tetején, a Hold és a csillagok szomszédságában élt egy icipici kicsi lány. A lányka ugyan pici volt, de annál nagyobb volt a lelkében a vágy, hogy a világ dolgait megismerje. Kedvenc kirándulóhelye a csodálatos virágos rét volt. Egyszer régen, amikor lemenőben volt a Nap, a Duna mentén, a Kis-Kárpátok legnyugatibb lejtőjén felejtette sziporkázó sugarai özönét, s menten pici napocskák ezrei borították el a rétet. így születtek a héricsek. Meglátta ezt a Hold egy borongós alkonyaton, s rögvest felderült a képe; elhatározta, hogy ő is megajándékozza a rétet. S lám, csodaszép kökörcsinek nőttek! Mélylila színükben hordozzák az éjszaka bársonyos sötétjét, s szirmaik külsején a Hold ezüstje csillog. A csillagok; sem maradhattak ki a nagy adakozásból. A rét peremét körben mogyoró- és sombokrok szegélyezik. Egymással versengve telepedtek meg a bokrok ágain. Legügyesebbek a vörös fényű csillagok voltak, belőlük lettek a mogyoró virágai. Utánuk nagy sietve a sárga fényű csillagok sziporkázó ragyogással hintették be a sombokrok ágait. Hogy-hogynem, a kék fényű csillagok úgy lemaradtak, hogy nekik már egyetlen bokor sem kínálta ágait. Bánatukban a kövek közé rejtőztek, s onnan pislognak ki sután, szánalomkelt ően.

így lett hát az ébredő természet valóságos csodája ez a rét, a mesék birodalma, ahol a zenét a Duna csendes folyása és a rovarok ezreinek zümmögése szolgáltatja. Szomszédságában, egy kőhajításnyira a réttől, a kőbánya mélyén még ennél is nagyobb titkok rejlenek. A hajdan volt tenger teljes élővilága tekint a kíváncsi szemlélődére, megkövülve, a kövekbe zárva.

Sok ehhez hasonló történet él még bennem: a helmeci vendéglátó tulipánról, az egércsalád nagy öröméről, pillangókról, madarakról, a közeli és távoli világ csodáiról.

Ha kíváncsiak vagytok, legközelebb újra mesélek nektek, de addig is aki akar, kora tavasszal járjon utána, igaz-e a mesém!

ARANKA

Majoros László, I. osztály Gömöralmágy (Gém. Jablonec)

Vendégh Mária Komárom (Komárno)

Furcsa

álom

Jaj, de furcsát álmodtam!

Eper voltam álmomban.

Egy kiskertben nevelkedtem, luissan-lassan kizöldültem.

Virágszirmom egyre hull,

Bimbóm májusra virul Heggel prüszkölve ébredek,

Szememben, számban permetek.

Félálomban étem át a napot.

Estére finom friss vizet kapok.

Arcom rózsaszín, hamvas, szöszke Irigykedve néz rám a fakó ribizke.

Bámulok a botra futó habra,

Nagy kosárral jön felém a gazda. Megijedtem és tán pirosabb is lettem, Csrr... csörög az óra, de jó, hogy felébredtem.

Fulajtár Ivett, VI. osztály Somorja (Samorín)

Tűnődéseim

— Ülök a villamosszékben! Már kényelmesen elhelyezkedtem.

— Ha jobban belegondolok, visszaidézem az életem, nem is voltam én olyan rossz, pedig mindenki azt mondta rám.

— Mire jutottak vele, mégis ide kerültem, a villamosszékbe.

— Még másfél percem van hátra.

— Aztán vége...

— A nagy-nagy utazásnak.

— Hogy is kerültem én ide?

— Hát persze . ..! De nincs értelme, hogy a múltat hánytorgassam fel.

— Még egy percem van hátra.

— Mit is akarhatok én még az élettől?

— Semmit!

— Amit akartam, azt megkaptam. Lehet, hogy nem a legjobb, de legegyenesebb úton, de megkaptam.

— Valakitől egyszer azt hallottam, hogy minden térben és időben játszódik le.

— Kérdés: hogy az én életem hol játszódott le.

— Még 15, jaj nem, már csak 8 másodpercem van hátra.

— 5, 4, 3, 2, 1

— Vége.

A villamos megáll és én leszállók.

Szarnák Zsuzsanna, 5/a osztály, Somorja

Kanozsay Péter, Vili. osztály Komárom (Komárno)

A tükör előtt

Tegnap, ahogy a gyerekszobában éppen rakodni készültem, belepillantottam a tükörbe.

— Jaj! Ezek a pattanások! Nézd anyu, itt is egy, itt is.

— Ugyan már, majd elmúlnak. Különben is, nem azt mondtam, hogy rakodj el?! — felelte édesanyám.

— De, de. Már rakodok! — válaszoltam szomorúan.

Aztán mégis ott maradtam a tükör előtt. De most már inkább magamban gondolkodtam.

— Hát a hajam! Ez födelem. Nem tudom, mit kéne csinálnom. Minduntalan a szemembe lóg. Hát az orrom! Tegnap óta megint mennyit nőtt. És ez a szemüveg! Hát erről jobb, ha nem is beszélek. Mindig útban van. Tegnap is. Tornán állandóan le kellett vennem, mert fejen álltunk, és persze galibázott. De nini! Nöl a bajszom. Nézd anyu! — kiáltok fel. Női a baj... — ekkor eszembe jutott, hogy nekem, rakodnom kéne.

— Mi női, Marcsikám? — kérdezte kíváncsian anyukám.

— Hát! .. . Nő itt a ... virág a vázában — feleltem izgatottan.

— Ugyan már! Miket beszélsz? Hiszen az száraz virág.

Hű! Tényleg! Éreztem, hogy vörösödni kezdek, mint a rák. Mi lesz ebből? — kérdeztem magamból.

— Most látom! Itt még mindig ugyanolyan rendetlenség van, mint volt. Ugye, még hozzá se fogtál a rakodáshoz? — kérdezte anyu roszszat sejtve. — Biztos megint a tükör előtt álltái — tette hozzá.

— Hát! Az a helyzet, hogy igazad van — válaszoltam félénken.

— Na, jó. Nem történt semmi — felelte anyukám, és vidáman megsimogatta a kobakomat.

Móricz Mária, 6. osztály Komárom