Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-29 / 44. szám

Csibrey Zsuzsával, a dunaszerdahelyi (D. Streda) jnb gyermekvédelemmel foglalkozó dolgozójával irodájában beszélgetünk.

— Az alkoholizmus egyre nagyobb gondunk — mondja a gyermekvédelmis. — Mindenkinek az az érdeke, hogy a családok együtt maradjanak, hogy lehetőség szerint minden gyermek családi környezetben nőjön fel. Megpróbálunk mindenkin segíteni, de sokszor kudarcba fullad minden igyekezetünk. Ha minden segítség, intézkedés ellenére sem képes valaki gyermekeinek nyugodt, biztonságos körülményeket teremteni, akkor közbelép a gyermekvédelem, s javasolja a gyermek állami gondozásba vételét. Van például egy család, ahol az apa és az anya is iszik. Most csak az egyik kislányuk van náluk. Segítettünk nekik bevásárolni, paplant, takarót vettünk nekik, felruháztuk őket. Egy hónap múlva, mikor meglátogattuk őket, kenyerük sem volt. Nehéz munkánkban segítséget kapunk a bizalmiak testületétől, a nöszövetség tagjaitól is, akik figyelik a családokat, jelentik nekünk, ha valahol valami nincs rendben.

Miközben az aktákat lapozgatom, Csibreyné és munkatársa sorolják a megrázó eseteket, név szerint említik a gyerekeket, kapásból mondják adataikat. Szavaikból együttérzés, segíteni vágyás árad.

— Karácsonykor a rádióban egy gyermekotthon lakóival készítettek riportot — meséli Horváthné. — Tudtam, hogy kik beszélnek, megismertem a hangjukat. Azt mondták, azért nem mehetnek haza, mert a szüleik isznak. Majd a szívem szakadt meg!

A sok szomorú eset között egy olyanra bukkanok, amely megcsillantja a remény halvány sugarát, hogy itt talán még lehet segíteni. A család hét gyermeke közül hat állami gondozásban volt. Most mind a heten otthon vannak. Próbaidőre.

Dél körül érkezünk Sámotra (Sámot). Méryék az állami gazdaság szolgálati lakásainak egyikében laknak. A földszintes ház udvarán gyerekruha van kiteregetve. Nadrágok, blúzocskák, fehérnemű szárad a szélben. Hátrább láncra kötve kutya alszik. Az ajtó zárva. Hosszasan kopogtatunk, zörgetünk az ajtón, ablakon, míg végre gyerekhangokat, majd kulcscsörgést hallunk. A kutya felriadva vad ugatásba kezd. Méryné nyit ajtót. Szabadkozik, egy kicsit elszunditott. Váratlanul jöttünk, de arcán nincs meglepetés, szívélyesen beljebb tessékel. Nyomában két apró gyerek, két hatalmas szempár figyel bennünket. Eszti két és fél, Péter négyéves. A konyhában értelmes tekintetű, komoly, szép arcú kisfiú. Zolika öt és fél éves. Keze, lába születése óta nyomorék. Ül a földön. Időnként helyet változtat, bámulatos gyorsasággal csúszik, löki magát tovább. A kétszobás lakás egyszerű, de tiszta, rendes. A konyhában a falon színes mesefigurák. Magda asszony harmincéves. Nem kell sokat biztatni, magától beszélni kezd.

— A férjem nem törődött a gyerekekkel. Összeadta magát mindenféle nővel, és ivott. Itt dolgozott az állami gazdaságban, de aztán egy nö miatt elment a vasúthoz. Sokat

küszködtem. Napokig nem járt haza, nem adott pénzt, vert. Volt mit szenvednem mellette tizennégy év alatt. Három gyerekemet itt hoztam a világra, magam, mint kutya a kölykét. Nem mehettem orvoshoz, a férjem nem engedte. Ráadtam magam én is az ivásra. Járok kezelésre, most már jó, nem iszom.

A gyerekek tavaly kerültek állami gondozásba. Az anya nem beszél arról, miért vitték el elsőként Péterkét. A gyermekvédelmistöl tudjuk, hogy kínzás miatt vették állami gondozásba a kisfiút. Azon a bizonyos napon az anya nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztott. Nem tudta, mit csinál. Utólag — kijózanodva — megbánta tettét. Négyoldalas levelet írt a gyermekvédelmisnek, s hetente járt a hivatalba, hogy a gyerekeket visszakapja. Jó lenne fátylat bontani a múltra.

Miközben fájdalmak, panaszok törnek elő az asszonyból, megérkeznek az iskolából a „nagyok" is, a nyolcéves Kati, a tízéves Laci, a tizenegy éves Mónika és Magdi, a nagylány, aki már tizenhárom éves. Pillanatok alatt tele van velük a konyha, nem sokat törődnek velünk, idegenekkel. Laci nagy hangon újságolja anyunak, hogy ő is az iskolában fog ezentúl ebédelni. Mikor megpróbálok kapcsolatot teremteni velük, bezárkóznak. Kérdezgetem őket. nem válaszolnak. A szőke hajú Magdi elpirul, Móni (anyja szerint a legélénkebb) lesüti a szemét, a mosolygós Kati nagy szemekkel néz ránk.

— Magduska és Móni a jobb kezem. Vigyáznak a kicsikre, addig tudok főzni, mosni. Míg a gyerekek az otthonban voltak, minden héten meglátogattam őket, Zolikát vittem magammal a karomon. A négy nagyobb gyerek egy helyen volt, minden pénteken hazahoztam, hétfőn visszavittem őket. De nincs igazság — jön indulatba. — Ha én olyan alkoholista lettem volna, miért hagyták nálam éppen Zolikát, aki rokkant? Én nem kértem senkitől pénzt! Mentem volna dolgozni, de nem mehetek tőle sehova. Ápolni kell öt, etetni, vécére hordani... Nem kérdezte senki, van-e miből eltartani őket. Én mindig tisztán, rendes ruhában küldtem őket az otthonba is. Volt úgy, hogy legközelebb kopott ruhában, cipőben jöttek haza. Egyszer panaszt is tettem!

Mig az asszony beszél, a kicsik körülöttünk játszanak, a nagyobbak csöndben figyelnek. Arcuk nem tükrözi gondolataikat. Látszólag közömbösen hallgatják anyjukat. Pedig sok mindent megértek, sok mindent láttak, amit nem egykönnyen tud a gyermeki lélek feldolgozni.

Az anya és az apa tavaly elváltak. A férfi alkoholelvonó kezelésben vett részt. Június végén az anya a szünidőre hazahozta mind a hat gyermekét. Majd kérvényt adott be, hogy nála maradhassanak végleg. A gyermekvédelmi hatóság támogatja az anya kérését. A gyerekek próbaidőre kerültek haza, mig a bíróság dönt.

— A férjem azt mondta, közöttünk akar maradni. Egy hete jött haza a kezelésről. Most nem iszik, jár a vasúthoz rendesen dolgozni. Hogy nem fogja-e folytatni az ivást? — gondolkodik el. — Nem tudom. A gyerekek szeretik őt. Néha hamar megdühödik, s akkor rájuk szól. Mikor délután megjön

(nőij)

a munkából, itt van velünk. Nem csinál semmit. Azt mondta a sógornőm is, hogy várjak még, milyen lesz. Lehet, hogy újra összeházasodunk. Én nem bírom a hét gyereket egyedül ellátni, ha nem segít. El kellene mennünk ebből á lakásból. Mehetnénk tömbházba, de egy keresetből azt fizetni nem lehet. Esetleg ha elmennénk egy helyre dolgozni, fejőnek.

Csupa kérdés, megoldatlan gond. Vajon sikerül-e mások segítségével mindent megnyugtatóan elrendezniük? A gyerekek most mindebből keveset fognak föl. Őket pillanatnyi helyzetük foglalkoztatja. Zsibongnak, Laci éhes, Zoli szomjas és anyu ölébe kívánkozik, Péterke az idegen nénivel barátkozik. Kis gumifigurát szorongatva a kezében hozzám törieszkedik, mint egy kis cica. Mosolygó szemmel, bizalommal néz föl rám.

Az édesanya gondolatai össze-vissza csapongnak.

— Mikor a gyerekek még az otthonban voltak, Magduska mindig megírta, hogy vannak. Tőle tudtam meg azt is, hogy Laci kórházban van. Odamentem, s akkor azt mondták nekem, semmi közöm hozzá, hol a gyerek. Akkor mondhatták volna, ha nem látogatom őket, ha nem törődök velük. De így? Anya vagyok! Többet oda a gyerekek vissza nem kerülnek!

Elbúcsúzunk. A gyerekek mind kitódulnak a lépcsőkre, még Zolika is. Nehéz szívvel csukjuk be magunk mögött a kaput.

Mielőtt tovább mennénk, hogy megkeressük a gyerekek tanítónőjét, néhány szót váltunk a szomszédokkal. Az idős házaspár ismeri Méryék sorsát, bár nemigen ártják bele magukat az ügyeikbe. Sajnálják a gyerekeket. A férfit dolgos embernek ismerték meg. „Nagyon tud dolgozni", jegyzi meg Anna néni, „csak mikor ivott, nagyon goromba volt". Az asszonyt nagyon megrázta, mikor elvitték a gyerekeiket, mesélik, szinte megbolondult. Most, úgy látják, megnyugodott már. Mindennap korán reggel biciklivel hordta négy kilométerről a tejet a gyerekeknek. „Nagyon törődik velük", erősíti meg felesége szavait Károly bácsi.

Következő megállónk Somorja (Samorín). Egy öreg épületben találjuk meg a kisegítő iskolát. (Bár a kétnyelvű táblán helytelenül „Különleges" iskola áll. Mint az igazgatónő később elmondja, két éve küzd azért, hogy helyes felirat kerüljön az iskola falára.) Az iskola igazán nem mondható korszerűnek, az osztályokban a falak penészednek. A két magyar nyelvű osztályban összesen harminckét gyerek tanul, köztük Magdi, Móni, Laci és Kati is.

Svinger Istvánná igazgatóval beszélgetünk.

— Elég gyakran jártam Méryékhez. Az apa szóba sem állt velem, sem otthon, sem az utcán. Szerintem nincs benne felelősségérzet a családja iránt. Amikor még mind a ketten ittak, előfordult, hogy a kislány bort vitt nekik haza a boltból. Ha észrevettem, kivettem a táskájából, s vajat, lisztet tettem bele helyette, úgy küldtem haza a kislányt. Akkoriban biztos éheztek is. Az asszony, miután elvitték a gyerekeket, nem ment ki az utcára, úgy szégyellte magát. Idegileg össze-