Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-24 / 30. szám
nyelv, mely véremmé vált, holtomiglan. Sokat megtudtam az életükről, de a kastély belső titkairól is, a földbirtokos-család viselt dolgairól. Az udvar melletti bekerítetten telken volt Tyukodi bácsinak, a furfangos, tréfás kedvű kovácsmestemek a műhelye, melynek füstös mélyén misztikusnak tűnő lángok lobogtak, fújtató zihált, kalapács csengett. A műhely előtt — tüskön ülve, palánknak támaszkodva — sokszor néztem végig lovak patkolását, a kovács ízes élcein mosolyogva. Dédapámék háza volt mezei csatangolásaim kiindulóhelye. A dűtőút, magas dohánypajták között, egyenest a nagybirtok földjeire vezetett. Úgy éreztem, a pipacsos búzatáblák, a kazlak (melyek tövében oly kellemes volt pihenni), a bajszos kukoricacsövek barátként üdvözöltek. A cséplőgépet hajtó dohogó, zakatoló gőzmasina ugyanúgy izzadt, erőlködött, mint a cséplést végző emberek. Hát igen, e városban valahogy „minden együtt volt" köröttem, kicsire zsugorítva a nagyobb világ, dióhéjba foglalva az egész társadalom. A Berek utcán régen is mindig meglassítottam a lépteimet, hogy a házikókban, udvarokban gyönyörködni tudjak. Szegények laktak ebben a hosszú utcában, mely a Sajóhoz, vízimalomhoz vezetett, ahová fürödni jártunk. A házak kicsikék voltak, de a lakók tetszetősre meszelték a falakat, s a tenyérnyi udvarokat is igyekeztek virágokkal, futónövényekkel széppé tenni. Csaknem mindegyik udvarban állt legalább egy terebélyes fa, amely alá délutánonként kiültek a családtagok, szegényes, kopott, de gondosan kivasalt ingben, ruhában. A szegénység tisztasága, szépség utáni vágya áradt ezekből az udvarokból, kellemes hangulatot keltve, vonzó harmóniát sugározva. Éjszakai álmaimban időnként még most is megjelenik a Berek utca. Nem a mostani állapotában, hanem úgy, ahogyan régen festett. Ennek az utcának a mai képe szivfacsaróan elszomorító. Az udvarokat sűrű gaz verte fel, a házak elhanyagoltan roskadoznak. Sok helyütt a kerítés, a kapu is hiányzik. Nyilvánvaló, hogy az egész házsort te fogják bontani, némely porta már lakatlan, s a többivel sem törődnek a mostani lakók. Ezt az utcát halálra ítélték. Tudom, ez a világ sora, nemcsak az élőlények halnak meg, számos esetben az utcák i.s. A Sajó főágának a hídja nincs meg, a meder sincs sehol. A hídról már hallani lehetett a malom dongását, a zsilipről lezúduló víz zúgását. A malomágnak is nyoma veszett, a zsilip is odalett. Úgy látom, a malmot raktárnak használják. Ahol a zúgó alatt a malomág kiszélesedett, s oly jól lehetett fürödni, most piszkos állóvíz bűzlik, szemétgödör éktelenkedik. Lehangoló ez a rendetlenség. Amarra, tovább, ahová most át se juthatunk az elvadult növényzet miatt, nyaranta lányok, fiúk lepték el a bokros, füves partot. A több ágú Sajót egyetlen mederbe terelték, s „odább tették", csak az új meder töltése látszik innen. Azt mondhatnák, hogy nem kár ezért a fürdőzöhelyért, hiszen egy urgásnyira. Királyiban (Kráf) ott a tó nagyságú, kibetonozott strand és a kemping, hatalmas autóparkolókkal, gépzenével, hangszórókkal. S a romantika? — kérdezhetném viszont én. Talán nem szabadna hagyni, hogy teljesen kivesszen az életünkből. Minden évben niegkoszorúzzuk a házat ahol egykor Petőfi járt De közben forduljunk egyet, keltsük életre a futballcsaták emlékeit... A labdarúgás szeretete családi tradíció volt nálunk. Apám és nagyapám minden mérkőzésre kimentek, s már totyogó kisfiú koromban magukkal vittek engem is, sőt — minthogy a régi pálya a közelben volt, a sorompónál, a temetőút elejénél — apámmal a csapat edzéseit is gyakran megnéztük. Az öltözőbe is beengedtek, a játékosok mezéhez, cipőjéhez is hozzányúlhattam. Nem csoda, hogy amint az ábécét megismertem, azonmód bújni kezdtem a sportújságokat, a hírlapok sportrovatait, s szenvedélyesen gyűjtöttem a képeslapok futballjeleneteket ábrázoló fotóit. Mikor a budapesti meccsek közvetítését hallgattuk a rádióban, a család nőtagjainak lábujjhegyen keltett jámiok, nehogy megzavarják szurkolásunkat. A negyvenes évek legelején a füves templomtéren cimboráimmal „terepet foglaltunk" magunknak, kineveztük saját futballpályánknak, s napestig rúgtuk a labdát. A labda amolyan közös tulajdonnak számított. Borkülsőjének varrata hol itt, hol ott festett szét, így gyakori vendégei tettünk F. bácsinak, a fehér bajszú, öreg suszternek. A megvarratás árát spórolt fillérekből adtuk össze. A plébános úr (a téren lakott) nemigen örvendett meccseinknek, de keresztényi belenyugvással, szó nélkül eltűrte zajos jelenlétünket. Csak egyszer gurult méregbe, s akkor pár napra elkobozta a labdánkat is: amikor az Gy. barátom lábáról a nyitott ablakon át berepült a templomba, éppen az oltár elé. Az idő tájt a régi pálya már nem létezett, a város csapata ezen az új pályán játszott, melynek puha gyepén ma futballoznak. Persze, a negyvenes években sokkal silányabb volt a játéktér talaja, de a csapat jó volt, idehaza még Rimaszombatot, Rozsnyót is legyőzte. S a csapat lényegében a háború után is együtt maradt, csak azok hiányoztak a gárdából akiket a vérzivatar végleg elsodort. Az alacsony, hosszúkás épület is 1945 előtt készült el, mozinak rendezték be, itt a sporttelepen. Jó messzire keltett talpalnunk a barátokkal, hogy filmet láthassunk. A háború utáni években már inkább lányokkal jártam a moziba. A futballpálya tőszomszédságában levő ruhagyár mintegy húsz évvel ezelőtt kezdett üzemelni, a volt kaszárnya épületében. Azóta a városban nincsenek katonák, s a gyárat új épületekkel bővítették. Ma többszáz személynek nyújt munkalehetőséget, főként lányoknak, asszonyoknak. Valamiképp jelképnek és példának érzem — holott nagyonis egyedi és ritka jelenség —, hogy ama pavilonok között, ahol valamikor nehéz bakancsok csattogtak és fegyvercsövek villogtak, most munkahelyükre, gépeikhez siető csinos nők haja lobog a nyári fényben. Tudom, a világ nagy dolgai iszonyúan bonyolultak, ezt a ruhagyárat látva mégis remélni merem, hogy egyszer eljön az az idő, amidőn majd minden kaszárnyát termelőüzemmé, kulturális intézménnyé alakíthatnak ét az emberek, szerte a földgolyón... Pihenjünk meg kissé ennél a sarokháznál, pillantsunk be a kertjébe. Lényeges rendeltetése tett életemben a háború utáni első tavaszon-nyáron, a hadak elvonulását követő időszakban. A ház üres volt, szobáinak padlóján szemét és szalma hevert szanaszét, lakóit elhurcolták a németek, s nem tértek vissza, ottvesztek a háború valamely pokolbugyrában. Én a bizonytalanság vákuumában tengtem-lengtem azokban a hónapokban, sejtelmem se lévén róla, hol folytathatom majd (s mikor) a gimnáziumi tanulást. A jövő sűrű homályba burkolódzott. S akkor, a kiúttalanság és távlatnélküliség mélypontján, tizenöt éves fejjel, ezt a kertet Könözsi István felvételei szemeltem ki magányos töprenkedéseim azilumául. Nem tudom, mi késztetett rá. hogy éppen e helyre próbáljak elbújni keserű gondolataimmal. A gazdzsungelen áthatolva egy kevésbé benőtt zugra teltem, ahol leülhettem a fűbe. Nap mint nap eljártam ide, olyan gondokon rágódni, amelyekről szüleimmel, barátaimmal nemigen beszélhettem. A család terheit nem akartam növelni velük, a társaknak pedig megvolt a maguk baja. Sokan szét is széledtek közülük, vagy épp készülőben voltak, hogy a határon túli iskolákban kíséreljék meg a továbblépést. S ehhez a kerthez fűződnek azok az első komoly olvasmányélményeim, amelyek valami módon azután egész életemre kihatottak. Merthogy könyveket is hoztam magammal a szomorú kertbe, méghozzá a véletlen folytán olyféléket, melyek döntöeknek bizonyultak szándékaim kikristályosodása szempontjából. A könyvek zömét egy öreg orvostól kaptam kölcsön, aki sok viszontagság közepette vetődött haza a hányattatások labirintusaiból. Beteg volt már szegény, de bútorainak és könyvtárának egy része épségben megmaradt. Mindegyik könyvre nem emlékezhetek, sok év szeleit el azóta. Az azonban bizonyos, hogy Ady, József Attila, Szabó Lőrinc verseivel, Márai, Karácsony Benő regényeivel itt ismerkedtem meg, s műveik egybeötvözödtek bennem a palóc ősöktől jussolt javakkal, a szülőföld mikrokozmoszával, a rimaszombati gimnázium négy alsó osztályában addigra összegyűjtött útravalóval. Némely könyveknek még a betűtípusait is élesen magam előtt látom, s lapjaik simaságát-érdességét is érzem ujjaim begyén. A sors ezt a kertet jelölte ki iskolámul, kezembe varázsolva a könyveket is, mintha már tudta volna, — amit én még nem —, hogy itt és ekkor kell egymáshoz illesztenem a fundamentum köveit. Utóbb bizony valóban úgy alakultak a dolgok, hogy igazi iskolában nem tanulhattam többé sem irodalmat, sem más tantárgyat az anyanyelvemen. És végül, fokozatosan átsegítettek minden nehézségen és akadályon a könyvek, s a fiatalság porcikáimban „fickándó" tüzei. Egy másik ház, az az emeletes, kicsit különös formájúi Nem is a ház az emlék lényege, — hiszen az csak hideg tégla —, hanem egy diáklány, aki a következő esztendőkben az emeleti épületrészben lakott. Akit egy messzi nagyvárosból avégett repített a fátum ebbe a házba, hogy az első komoly szerelem varázslatos élményével ajándékozzon meg engem. Nem itt született, de az a néhány év hozzánövesztette szülőföldemhez, az ő arca nélkül az évtizedek távolából csorba volna a múlt freskója, hiányos az emlékek összhangzata. Ha azt olvasom valahol, hogy „csókolódzás", ez a kapu jelenik meg képzeletemben, ha azt, hogy „esti séta", az ő szandáljának sarka koppan a járdán. írtam-e verset, elbeszélést a szülővárosomról, melynek a város egésze volna a témája? Eddig még nem. De jó néhány versembe, írásomba bekerültek itteni emberek, utcák, házak, az itt szerzett élmények, nemegyszer központi modellként. S hadd tegyem még hozzá: az erdő, iskola, tér folyópart, temető szavak hallatán (s leírásakor) mindenkor a Pusztaoldal, egy olajos padlójú tanterem, a kockaköves egykori piac, a Sajó bokros kanyarulata, egy hárs-ámyékolta alacsony sírkő vetül a szemembe ... A körülsétált „bölcsöhely" csupán szép szimbólum, bölcsöt a Felvégen esetleg csak padlásokon tehetett találni, amikor én megszülettem. De az ismert Ady-verset idéző szelíd dombok és méla lankák igaziak; gyöngéden fogják koszorúba a sugárözönben fürdő tájat.
