Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-15 / 20. szám
András, a harmadik testvér 1895-ben született. Vöröskatona a képen. Adakozó természetű, barátságos ember volt. Alapító párttag, jó szervező. Búcson ö volt az első szövetkezet elnöke. Lajos, az édesapám 1899-ben született. Mestersége ács. Hányatott életet élt, nemkívánatos személy volt a faluban, mert mindenki tudta, hogy ízig-vérig kommunista. 1948-tól a bácsi pártszervezet elnöke volt, s élete végéig hü maradt a párthoz. Bennünket, négy gyermekét, becsületesen felnevelt... András és Lajos nyugtalan vérű gyerekek voltak. Nem minden szegény családban jártak ilyen nyitott szemmel a férfigyerekek. A legtöbben megelégedtek a nincstelenséggel, az egyik napról a másikra való élettel s az állandó megaláztatással, amikor kínálkozni kellett napszámba a parasztnál, hogy legyen miből élni... Az apjuk sokszor elmesélte nekik a régi történetet, hogy a gazda elkergette öt, amikor koporsóért ment hozzá. De a két fiú maga is látta az igazságtalanságot, hogy hiába dolgoznak, ha szorult helyzetbe kerülnek, senki sem segít rajtuk. Látták, mennyivel könnyebb az élete annak, akinek van egy kis földje, vagy a gazdag parasztoknak, akikre úgy marad a föld, mint szamárra a fül. S nemcsak látták mindezt, hanem tapasztalták is a saját bőrükön, hiszen fiatal koruktól kezdve dolgozniuk kellett. Először a dunaradványi és a mocsi malomban dolgoztak mint zsákolok. Az első háború vége felé mentek el Pestre, ahol kifutófiúkként vállaltak munkát. Később ott léptek kapcsolatba először az illegális kommunista párttal. András személyes ismerőse volt Kun Bélának, s később mesélte el nekünk a következő esetet : Kun Béla egyszer egy szobortalapzaton állva szónokolt az egybegyült munkásoknak. Nagyon hideg volt, a sok proletár micisapkában, kiskabátban, majd megfagytak, Kun Bélán meg prémes, meleg kabát volt. Amint ott buzdította az embereket, közbekiáltott egy munkás: „Könnyű neked szónokolni a prémes, meleg kabátban, mert te nem fázol! Ha neked is ilyen könnyű zakód lenne, te se beszélnél!" Azt mondta neki erre Kun Béla: „Tévedsz barátom! Azt hiszem, ha neked lenne ilyen meleg kabátod, te nem szónokolnál itt, ahol én állok most... Én meg azért szónokolok, mert azt akarom, hogy nektek mindnyájatoknak, akik itt vagytok, jó meleg kabátotok legyen!" András 1919-ben vöröskatona lett, majd a Tanácsköztársaság bukása után a párt Esztergomba irányította őt és Lajost, az öccsét is. Esztergomban volt egy kommunista suszter. Nála volt a titkos nyomda. András lázító, sztrájkra buzdító röpcédulákat szerkesztett, a suszter kinyomtatta, a többiek — köztük Lajos, az édesapám is, aki akkor a Szerecsen kávéházban volt kifutófiú — pedig terjesztették. Édesapám Esztergomból Köbölkútra hordta a röplapokat, ahol már várták az összekötők, és továbbították Szőgyénbe, Búcsra, Bátorkeszire és a többi környékbeli faluba, valamint a lábatlani cementgyárba, Kesztölcére a bányába. Nyergesújfalura és a dorogi bányászoknak. Ha valakit rajtakaptak a csendőrök, jól agyonverték. Az édesapámat is nemegyszer... Volt a suszternak egy nagyon ügyes, nagyon szép, Róza nevű lánya. Olyan dús haja volt, hogy nem tudta kontyba tűzni, mert nem fért el a fején. Ez a Róza kötözte be és ápolta az összerugdalt, agyba-főbe vert elvtársakat, sőt maga is terjesztette a röplapokat. Hol szatyorban, hol meg kosárban. A csendőrök a nőket akkor még nem figyelték ... Végül András elvette feleségül a szép Rózát, s amikor már enyhébb idők jártak, az apósa beszerezte öt ispánnak Ullmann báróhoz, az Esztergom megyei Béla községbe. Jó dolguk volt itt a fiataloknak, és András is kipróbálhatta és fejleszthette a szervezőképességét, mert a báró mindig utazgatott, és az ő vállán volt a- birtok. Később hasznát vette az itt szerzett tapasztalatoknak. Négy gyereke született. minden évben egy. Közben építtetett egy kis házat Búcson, és 1939-ben, amikor a báró eladta a birtokot, András hazajött a gyermekeivel. Róza közben meghalt. A nagybátyám újra megnősült, és született még három gyermeke. Voltak lovai, bérbe vett földeket, azokon dolgozott, úgy tartotta el a családját. Az édesapám 1921-ben lépett be a kommunista pártba. Ekkor ácsinas volt, mestere, a bátorkeszi Pecena György is aktív, agilis kommunista. A köbölkúti központhoz tartoztak. Sok munkás és vasutas tartozott ide. Édesapámat néhányszor becsukták röpcédula-terjesztésért, de ő a végtelenségig bízott abban, hogy egyszer megváltozik a világ, ezért semmi sem szegte a kedvét. Szónokolt a gútai, komáromi és sellyei munkásoknak, meghallgatta Major István és Steiner Gábor beszédeit. Jaromírben volt katona. A cseh fiúk vörös zászlót szereztek május elsejére, édesapám meg, aki mivel ács volt, jól mászott a tetőn, kitűzte a lobogót a kaszárnya tetejére. Reggel a „Gál család vagyunk” sorakozónál ott lobogott a vörös zászló. Ekkor azután jól agyonverték és két hét szigorított fogságot kapott. Sosem felejtette el ezt a két hetet, amikor mezítláb kellett állnia a szennyvízcsatornában, körülötte pedig futkostak a patkányok, de ez sem szegte a kedvét... Később megnősült. Nagyon nehéz volt akkor az élet. A parasztok nem szerették őt, mert tudták róla, hogy kommunista, és ezért inkább hívtak kontárt a szomszéd faluból, mint a falubeli ügyes ácsmestert. Harmincnyolctól negyvenötig meg még rosszabb volt, mert a magyar éra alatt óriási méreteket öltött a kommunistaüldözés. Édesapám nem kapott munkát, így három évig a családjától messze, Harmóniába kellett dolgoznia. Végül azután kapott egy jó megbízást. Kuzmik professzor, orvostanár, akinek Karván volt birtoka, elküdte egyszer hozzánk a parádés kocsisát, hogy szóljon édesapámnak, ácsmunkát szeretne rendelni. Édesanyám nagy izgatottan kereste a mandzsettagombokat, „nagy úr elé mész” — mondta. A professzor filagórt rendelt. Kézzel kellett kifaragni. Az apám nagyon megörült. Megkérdezte a professzort, hogy milyen az elképzelése, milyen legyen a filagór. Az így válaszolt: „Sok jót hallottam már a mesterről, csinálja meg saját elképzelése szerint. Menjen el most azonnal Köbölkútra az Altman zsidóhoz, válogasson megfelelő faanyagot, és lásson hozzá a munkához." Édesapám reggelente biciklivel hajtott át a birtokra, és napnyugtáig dolgozott. Minden tudományát beleadta. A munka lassan haladt, egyedül csinálta. A professzornak Pesten volt magánklinikája, csak nyáron jött el Karvára. A méltóságos úr és a méltóságos asszony ilyenkor kijárogatott sétálni a Laposhoz, és megnézték, hogyan halad a mester. Tetszett nekik a munkája. Mígnem nyár derekán, úgy két héttel a munka befejezése előtt, amikor már a kisajtót faragta az apám, kijöttek a professzorék lóháton, és valamit kifogásoltak. Édesapám erre letette a vésőt és kijelentette: „A méltóságos professzor úr a szakmájában tanár, de az én szakmámban szamár". Az úr erre leugrott a ló hátáról, apám arcába vágta a fizetséget, és kiutasította: „mocskos kommunista lázító, hogy merte nekem ezt mondani, tűnjön az udvaromból!" ... (folytatjuk) (nős)
