Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-20 / 25. szám
kozottan siklott át a főcímeken, lapozott, és amikor Lonka átment a szobán, azt mondta: — Megnézzük az esti filmet? — Tudod, hogy milyen régen nem néztünk így tévét, egymagunkban? Krisztián bekapcsolta a készüléket, egymás mellé ültek, a férfi átkarolta a felesége vállát és kicsit egymásra mosolyogtak. De valami színpadiasságot éreztek minden mozdulatukban, és ez zavarba ejtette őket. Szerencsére elkezdődött a film, és ettől jobban érezték magukat, nem kellett egymásra figyelniük. Ha társaságban nézik ezt a filmet, időnként elmosolyodnak kis fölénnyel az arcukon, és biztos, hogy lopva meg is szorítják egymás kezét. Na persze nem annyira lopva, hogy a barátok ne bólintsanak rá gondolatban: — Lonka és Krisztián ... A film egy elrontott házasság története volt. A megismerkedés, a suta kedves epizódok a házasság elején, aztán az első összeveszés, az első kibékülés, a második, a harmadik ... Krisztián észrevette, hogy Lonka öntudatlanul rá-rábólint a filmen pergő eseményekre, és először visszanyelte a gyerekes kérdést, jobban a filmre figyelt. Lonka egyszer csak megint bólogatni kezdett. Ez akkor volt, amikor a film hősnője magára rángatta egy estén a ballonját és elrohant hazulról. Akkor már mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: — Szerintea igaza van? — Persze! — A ... férfinak? — Dehogyis! A nőnek! Hallgattak egy sort, a filmen a férfi az ablakhoz ment, és a következő kép az utca volt. Néma, sötét belsejü autók a járda mellett, az utcai lámpák fénye fehérre meszelte a környéken a házfalakat, és a filmbeli nő eltűnt egy távoli sötét kanyarodóban. A férfi elfordult az ablaktól, az arca feszült volt és kemény, odament az íróasztalhoz, is kivett egy pisztolyt a középső fiókból. Krisztián egy gyors oldalpillantást vetett a feleségére. Egyrészt jólesően állapította meg, hogy sokkal bajosabb, kívánatosabb a filmbeli nőnél, másrészt egy kis idegesség kúszott a gyomra felé, amikor Lonka feszült tekintetét, beharapott száját meglátta. — Kár volt! — mondta. — A pisztolyt elővennie? — Nem ... Elrohanni hazulról. Lonka egészen feléje fordult. — Miért? Mit kellett volna tennie? — Meg sem próbálja megérteni azt a férfit. — Haha! — nevetett fel gúnyosan Krisztián felesége. — Mit lehet ezen megérteni? Hogy utálatos? Hogy mindig veszekszik valamiért? — ö? Ö veszekszik? Krisztián elhült, úgy bámult Lankára, mintha először látná. — Nahát, hogy te mennyire félreérted ezt is — ingatta elszomorodva a fejét és elhúzódott a feleségétől, anélkül, hogy tényleg ezt akarta volna. Cigarettára gyújtott, rámeredt megint a képernyőre. Most már olyan együttérzéssel figyelte a filmbeli férfi minden mozdulatát, mintha a testvére volna. Az akkor már visszazárta a pisztolyt a fiókba, pizsamába bújt, lefeküdt. Nem aludt, nyitott szemmel figyelt minden kis hangra, láthatóan arra várt, hogy a nő hazajöjjön. — És még mit? — szólalt meg Lonka hirtelen. — Mi az, hogy mit? — Még mit értek félre? Azt mondtad ... — Figyelj! Kinyílt a filmbeli szoba ajtaja, a nő visszajött. Azt hitte, a férfi már alszik az ágyban, csendesen mozgott, levetkőzött, hálóinget vett fel. és óvatosan melléje feküdt. Lonka és Krisztián feszülten figyeltek. A férfi hirtelen a nö felé fordult az ágyban, átölelte, és csókolni kezdte. Ok ott a rekamién kicsit megkönynyebbülten sóhajtottak, de akkor a filmbeli nö kitépte magát a férje öleléséből, az ágy szélére ült, meggyújtotta az ágy melletti kislámpát és öszszekócolt haját hátrarázva azt mondta: — Beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Krisztián gyűlölni kezdte a filmbeli nőt. — Látod? — pillantott a feleségére. — Mit? Igaza van. Lonka felhúzta a szemöldökét s valami fensőbbséges, gúnyos kifejezés jelent meg az arcán. Krisztián arra gondolt, hogy az egymás mellett eltöltött két éve jóformán soha nem voltak egymagukban. Ugyanabba a társaságba tartoztak, a házasság után úgy folytatták az életüket, mintha semmi nem változott volna, legfeljebb azontúl ugyanabból a lakásból léptek ki, hogy találkozzanak a barátaikkal, vagy itt fogadták őket. — Lonka ... szeretsz te engem? Nem ezt akarta kérdezni. Valahogy kicsúszott a száján. Az asszony feléje fordult. Nem lepődött meg, mintha már várta volna ezt a kérdést. Mert a válasz a szemében bujkált már, mint egy jégzátony a békésnek látszó tengervízben. — Már majdnem szerettelek. Krisztián. A férfi először tréfára akarta venni. El is mosolyodon. — Végül aztán mégsem? — Azóta nehezebb. Te is tudod. Lonka a filmbeli sötét szobát nézte, ahol álomtalanul feküdt két ember, egymás mellett az ágyban. Krisztián viszont öt bámulta, jól ismert profilját, a középen elválasztott, egyenes szálú szőke haját. — Mióta? Eszébe jutott az elmúlt szilveszter éjszakája- Náluk volt az egész társaság, és úgy egy óra felé, alkoholmámorban ö lefektette Didit a fürdőszobában. Negyed óráig sem tartott, senki nem vette észre. Lonka a konyhában volt éppen akkor, friss kávét tett fel, meg szendvicseket készített, a többiek táncoltak a szobában. — Mióta? — ismételte meg a kérdést. — Nem emlékszel? — Az asszony ránézett, komolyan. — Hát tudtad? Akkor miért nem szóltál eddig? — Mit tudtam? Te miről beszélsz? Krisztián ideges lett. — Hát beszéljünk nyíltan! Te tudtad, hogy én Didivel bezárkóztam a fürdőbe szilveszterkor, de eddig nem szóltál erről egy szót sem. Sőt. Azóta kedvesebb vagy Didihez, mint bárki máshoz a társaságban. Miért hallgattál, ha tudtad? Elhallgatott, mert Lonka felállt. — Milyen aljasok vagytok! — mondta undorral. — Csak nem akarod ... azt mondani, hogy... — Én ezt nem tudtam. Amilyen hülye vagyok. Krisztián, én ezt fel sem tételeztem rólad. Kifelé indult, de a férfi felugrott, megfogta a kezét, i'isszatartotta. — Szivem! Ne menj ki! Ülj vissza, beszéljük meg! Ha már belekezdtünk ... Lonka vonakodva visszaült, a szeme tele volt könnyel. Rábámult a képernyőre. de csak homályosan látta a napfényben fürdő reggeli utca képét. — Most mondd meg, légy szives. fordulat mielőtt az előbbi témát folytatnánk, mondd meg, te mire gondoltál, amikor azt mondtad: azóta? — Azóta, hogy mellhártyagyulladásom volt. — Tessék? Akkor mi volt? Krisztián bután meredt a felesége könnyes arcába. — Nem emlékszel? Naphosszat magamra hagytál, lázasan, egyedül, itt a lakásban. Először voltam komolyan beteg, amióta a feleséged vagyok, és volt alkalmam meg időm elgondolkozni azon, mennyit jelentek neked. Nem is hiszed Krisztián — az asszony az ujjaival törölte le a szeme alól a könnyeket —, nem is hiszed, milyen sokat jelent az embernek, ha ilyenkor mellette vannak, ha érzi, hogy szeretik ... — De hát... akkoriban kellett anynyit túlóráznom, szívem! Nem emlékszel? És mindent felhajtottam, a boltokban, amit csak megkívántál. Te magad mondtad, hogy maradjak bent nyugodtan, fel tudsz kelni, ha szükséged van valamire ... — Mit mondhattam volna? Tehetetlenül nézték egymást. A pisztolydörrenésre felriadtak, megpillantották a filmbeli nőt, a földön feküdt, nagy tömeg gyűlt köré je az utcán, a férje meg csak állt, nem messze tőle, és a pisztolyt tartó kezére bámult eszelősen. A mentőautó szirénázva kanyarodott a járda mellé, de a filmbeli nő már halott volt. Aztán az ég látszott, annak a városnak az idegen tornyai, meg valami szomorú zene szólt. Krisztián elzárta a készüléket. A hirtelen csendben kellemetlenül kattogott a villamos óra a falon. — Sokat kellene beszélgetnünk — szólalt meg végre. — Nem hiszem, hogy érdemes — állt fel Lonka megint —, hacsak azt nem még, hogy ma orvosnál voltam, terhes vagyok. Ki akart menni a szobából, de Krisztián eléje állt. — Szivem! Bocsáss meg nekem! Átölelte és sírni tudott volna, anynyira szerette abban a pillanatban a feleségét. De Lonka kibújt az öleléséből. — Most nem tudok. Egy ideig a kisszobában alszom, nem tudom, meddig. Átment a másik szobába, csendesen behúzta az ajtót maga után. Krisztián visszaült az előbbi helyére, a televízió kihunyt, szürke szemcsés képernyőjére nézett, aztán még egy cigarettára gyújtott. A társaság beszélt még róluk egy ideig, aztán, hogy sem ők nem mentek velük, sem magukhoz nem hívták többet egyiküket sem, lassan elfelejtették Lonkát és Krisztiánt. Ha mégis szóba kerültek, nagy ritkán, ezt mondták: — Olyan szépen indult a házasságuk, ki gondolta volna, hogy néhány év múlva már úgy élnek egymás mellett, mint a kutya meg a macska. Azt mondják, Krisztián iszik, Lonka meg csak a gyerekkel törődik .. CE 7]
