Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
A BÍT€TKÖfÍVVI BhLMDhJb JÁN JOHANIDES szín lepte el, mintha cementpor összefüggő, leplező, s áttetsző burka borította volna, s ajkát is összeszorította, mint aki hosszú betegség után első, megerőltető sétáját végzi. Bőrét kemény barázdák lepték el, olyan látszatot keltve, mintha nagy hirtelenséggel az izmaiból serkentek volna, s összeszabdalták az arcát, mint egy rendszertelen repedés-háló, széttördelték az arcát, olyanformán, mint egy telibe talált üveg villámgyors repedései, mialatt megduzzasztották a bőrt szája körül, s arcát remegő, már-már rángó bőrdarabokra tördelték, jóllehet hangtalan zokogás rázta, s szeme olyan fájdalmasan zavarossá vált, mint a kiguvadó szemű bikáké, mikor orrkarikájuknál fogva visszarántják őket. 12 Hallotta, hogy a lépcső és folyosó linóleumán határozott, de könnyű és halkan koppanó léplek közelednek. Nyakkendőiét egy gépies mozdulattal helyreigazította, s futólag maga elé tekintett, mintha egy pályaudvari mosdó tükrébe nézett volna, mielőtt kimegy, vagy azt ellenőrizte volna még egyszer, hogy jól meg van-e borotválva. Divatos, de olcsó konfekciós kabátban, vállán átvetett házi kötésű, hosszú, fehér sállal, fedetlen hajú fiatal nő nyitotta ki lassan a hall ajtaját, s tekintetét hosszú ideig Minőn pihentette: azt a nyílt és természetes, közvetlen és nagyon-nagyon nyugodt tekintetet, azt az alighanem állandóan, bár — meglehet — akaratától függetlenül összeszedett tekintetet, mely mögött egy keservesen megtakarított nyugalom, egy kemény munkával szerzett nyugalom, egy drága áron vett nyugalom két láthatatlan és megközelíthetetlen súlypontját sejthette és találhatta az ember, a nyugalomnak abból a válfajából valót, mely lassan gyarapodik, mint a cseppkő, az ö fáradt, mégis éber, támaszt és figyelmes részvétet nyújtó tekintetét, nagy, mindig csodálkozni látszó, vagy a szüntelen csodálkozástól fájdalomban csiszolt szemének röpke és világos, magabiztos, de szelíd tekintetét. — Lent mindent nyitva találtam. Ezt itt a mama küldi... azzal, hogy most kapták — mondta, s kél rúd magyarszalámit emelt ki a táskájából. Elmosolyodott, és súgva tette hozzá: — Szia! A fiatal nő látta, hogy Minő továbbra is valami visszatartott és fojtott ellenszenvvel nézi, noha érzését egy barátságos arckifejezésbe öltöztette, s közben mintegy önkéntelenül, mintegy akaratlan fedve föl az egész dolgot, valami fennkölt és fölényes engedékenység is megjelent az arcán, mely fölötte áll az időnek. Ügy állt, mint aki azon töpreng, mikor és hol látta először ezt a szempárt, mely most előtte remeg. — Lina vagyok. Azt hiszem, ismerjük egymást — súgta a fiatal nő minden olyan igény és tónus híján, ami régi ismeretségük korából erre vagy arra az emlékre föl akarta volna hívni a figyelmét. — Lina. Aha, Linka! — mondta Minő úgy, mintha valóban csak most ismerte volna föl a leányt, s egy rutinos csábmosolyt is megkockáztatott hozzá, mely viszonzásra vár. — Hiszen nem lélegzik! — sikított föl a leány, Lucához rohant, megragadta a kezét, s cibálta volna fölfelé; mindez egyetlen pillanatban történt — mikor a rézből és nagy, veretlen érmékből fűzött karkötő megcsörrent, mikor Luca jobbján a két arany karperec könyökig csúszott, s nem csendült össze, mintha minden zajcsináló tulajdonságát elvesztette volna, mikor az antik gyűrűn csillogó nagy smaragd elsötétült, mintha észrevétlenül, egyetlen pillantás alatt valami egészen más, az egykori brilliánshoz csak alakjával, csiszolásával és színével hasonlító kővé alakult volna át, mikor a vastag gyűrűbe ültetett aranypénz teljes fényével csillogott-villogott, s a szél nekifeszült az ablakoknak, mikor Luca szája az alvásban föllazult ajkak formáját vette föl, mikor arca a frissen nyírt báránygyapjú színébe bújt, mikor szemhéja a hosszú, fölívelt és festett pillákkal a sápadt bőr háttere előtt a szokottnál is élesebben és domborúbban kirajzolódott, s a nagyobb játékbaba szeméhez kezdett hasonlítani, a nagyobbikéhoz, mely a tudatlan tárgy gyárilag csinált édes, köszöntő és ártatlan arckifejezésével ült az ablakkönyöklőn, mikor Minő arcán átsuhant egy villanás, bőre megmerevült és összefonnyadt, mint aki egycsapásra megöregedett, mintha a felgyorsult idő ereje készítette volna ki, bőrét tompán fénylő sápadt Lina még ugyanabban a pillanatban átkarolta Lucát, arcát arcához szorította, magához ölelte, akaratlanul lelökve parókáját, de a sírást sikerült visszafojtania. Kiloholt a folyosóra, forró, de idegen arccal, amit egyegy túlzottan kontrasztos fénykép mutat, s amíg a számokat tárcsázta, hallani lehetett, hogy beveri valamibe a könyökét. Vad hangja, telve az őszinte gyász kitörő és vérszomjas kényszerével, valószínűtlenül hatott Lina korábbi hangjához képest, mikor az orvosi készültséggel meg az anyjával beszélt. — Mindjárt itt lesz... a mentő — mondta, mikor visszajött, s vállát a szekrény sarkának támasztotta. — A mentő! — fordult hozzá Minő egy sóhajjal, de közben Lina maga elé bámult, mintha nem érzékelte volna, ami jobbra és balra folyik, Lucához ment, pár pillanatig még nézte, de úgy, mint aki rajta keresztül valami más helyre bámul, lehúzta az abroszt az asztalról, föl borogatva közben a kávéüledékes csészéket meg a papírnehezéket, s lefedte vele Luca arcát. Л szőnyegre kuporodott, s apránként, hosszú, nyugodt, figyelmes pillantásokkal, mint aki a hall minden részletét emlékezetébe akarja vésni, megvizsgálta a körülötte levő tárgyakat. Mikor tekintete a télikertre s a parketten gubbasztó, egy almacsulkál bámuló, de magába süppedi Minőm tévedt, szemöldöke alatt egy alig észlelhető finom rezzenéssel megrándult a bőre, lassan, nagyon halkan levegőt vett, mintha nem lett volna szabad halhalöbban lélegeznie, és súgva nagyon szárazon s talán fáradtan is megkérdezte: — Mi volt itt azelőtt . . . hogy erre az egészre sor került? Minő nem felelt, csak megborzongott, s az egérutal nyert és idomíthatatlan vadállat vagy a sok kilométer! megtelt futó hajszolt tekintetével nézett Linára, s úgy mintha csak most kezdett volna a tudatáig jutni, hogy ül, hogy már Iát, s hogy átesett a versenyen, míg Lina szeme visszanyerte egyensúlyi állapotát, de ez csak megsokszorozta s le is csupaszította fájdalmát tekintetében, s úgy nézett vele, mint aki azt a fájdalmat, ezt az ítélő, minősítő, vagy adagoló, mérő fájdalmat rejtegetni igyekszik, s újra kérdezte: Mi volt itt azelőtt.. . hogy erre itt sor került? — Én izé... én ugyanis... fel akartam őt húzni, mielőtt jöttél — mondta Minő halk, a helyzethez nem ülő nyugodt hangon, amiben fájdalom forrt, de mintha ez a telített fájdalom nem bírta volna átszakítani a magáról évekig formált, megrögzött képzetek rétegeit, megerősített és megerősítő képzeteinek rétegeit, amikre építette magát s amikből vasformát öntött magára, s ettől olyanná vált, mint aki végképp nem tud már érezni, érzékelni, viszonylatokat fölismerni, osztályozni, rangsorolni enélkül az igába szorító, kérlelhetetlen derékfűző nélkül, mely védelmet adó durvaságba bújtatta, s nem bocsátott át minden érzést, vagy ha mégis, hát csak a fűző vasbőrének előre kijelölt pórusain keresztül, mely előre megszabta, előre körülhatárolta érzelmeit, s neki már csak a végleges formával kellett éllátnia az érzést, mely a fűző bőrén át belehatolt, az érzést, mely rá is törhetett, s talán ezért volt a hangja most is természetellenes, s hatott megint a fennhéjázón vagy kérkedőn durva hazugság erejével, jóllehet maga Minő még mindig a lehető legsápadtabban gubbasztott a helyén, s ideges és reszkető ujjhegyeivel úgy tapogatta arcbőrét, mintha önkéntelenül is azt kutatta volna, hogy egész-e még az arca vagy sem. Lina megkérdezte: — Szeretted őt? — Minő nem válaszolt. Lina újra föltette a kérdést: — Szeretsz te valakit? — Pár pillanat múlva megint kérdezett: — Szerettél-e valaha is valakit? — Minő erre sem válaszolt, összeszorította a fogát, s a szél ismét az ablakoknak feszült. Lina a fiúra függesztette szép, tiszta, nagy és mély szemét mintha szeretett, de félt is volna segíteni rajta, s arckifejezése olyan lett, mint azé, aki a peronon áll, s a leszálló utasok közt kutat valaki után, de hirtelen földerült, s akadozva mesélni kezdett. (folytatjuk) Як autóbusz kigördült Bratislavó- ЖЖ7 bál. Fütetlen járművel indultunk útnak (tizenöt cseh és szlovák Író, költő, műfordító), hogy viszontlátogassuk magyar íróbarátainkat. Bazilika gömbje kersztjét zord ökölbe szorítva emeli. Igen, ki más, mint a Bazilika (Babits soraival) köszönthetett bennünket? És a következő pillantás már odaátról hazafelé . . . Köztük a löléberdt csillagos löldi égnek tejútja a Duna. Esztergom — Párkány (Stúrovo). Közöttük a csonkahíd, a Duna vizén motoros komp. Elválaszt és összeköt. . . Aztán még egy Babits-emlék, amely végigkíséri a látogatót: Tízen vagy tizenegyen az esztergomi dóm-hegyről jövet az országúira érve egy percre megállt egy lámpa alatt, ottan áll ma is szélén Babitscsal, hajadontövel kockás kabátban haladt Bennem is ez az „illyési" Babits-emlék, „nem a győzelem lebonthatatlan szobraként" él, hanem „csak az a kis útdarab maradt meg emlékemben". Babits nyári lakhelye, az emlékszoba — és versek hosszú áradata. Visegrádot érintve, a Dunakanyar utón érünk Szentendrére. Történelmi városrész, hangulatos (szerb és nemszerb) kocsmáival, csalogató (mini) antikváriumával. De az idő sürget, már integetnek a pilisi hegyek. Rőt hegyek. Rőt Pilis, szüretelő októberben rőt hajú emberek Gregor Papucek, Pilisszentkereszt szlovák nemzetiségű költőjének verssoraival fogadnak bennünket. Pilisszentkereszt VOJTECH KON DRÓT „Fölénk számunkra „Mlynky” marad, ahogy az itt élő szlovákok nevezték el egykor apró vízimalmairól. Azóta a hegyoldalak vize csak tiszta forrásként zubog, nem hajtja már a malomkerekeket. Az új népművelési otthonban szlovákul csendül a dal a lányok, fiúk ajkán. Őseik még a törökdúlás idején telepedtek itt le, a mai Nyugat-Szlovákia területéről. Mindmáig megőrizték nemzeti jellegzetességeiket... Kiváló énekkarukat előzőleg már hallhattuk Martinban is, a budapesti televízióban is. Honismereti köreik népdalokat, meséket, szólásokat, néprajzi tárgyakat gyűjtenek, céljuk egy mindent átfogó néprajzi múzeum megalapozása. Könyvtárukban irigylésre méltó készlet, iskoláikban a mai gyermeklapjaink segítik a legfialalabbakat, hogy elsajátíthassák a szlovák irodalmi nyelvet. Nyári olvasótáboraiknak szép hagyománya van, követendő példa. Nyelvünk szép, akár a természet maga, tarka virágok szállongó illata,
