Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-28 / 9. szám

[dós munkás siet a gyár felé. * — Fiam, hány óra? Dudáltak már kettőre? . . . Ügy látszik, hogy har­mincöt év óta először kések el . . . Azok az átok malacok kiszakították az ólaj­tót. Későn vettem észre. Alig volt időm beszögelni. — Még nem dudáltak. Két óra lesz tíz perc múlva. Szemmel láthatóan megnyugszik, s amikor a hegy oldalára ragasztott síne­ken feldübörög a „háromnegyedkettes’' személyvonat, lelassítja lépteit. Este újra találkozunk. — Nem késett el? — Az ilyen kérdé­seket a köszönés mögött megbúvó tisz­telet mondatja az emberrel. Azt hittem, tudora a választ. — Tudod fiam, a magamfajta mun­kásnak csak egyszer dudálnak. Amikor a munka megkezdődik. Akkor sietni kell. Hazafelé már csak így, ráérősen. Д Gömörhorkai (Gemerská Hörko) ** Cellulózgyár „dudája" — a gőz­kürt — nemcsak a műszak kezdetét je­lenti. Naponta helytállásra szólít, jelzi a megismételt próbatétel végét. Az első fél hatkor, ébresztőként röppen a falu fölé. A második fél óra múlva követi. A harmadik délben. A negyedik dudaszó délután két órakor harson fel. Évek óta erekhez igazodik a gyár, a falu. A pontosan érkező munkásbuszok­hoz, az időnként félórás késéssel befutó murtkásvona tokhoz. Este a népi együttes próbáját néztem végig. Többsége munkásfiatal. Fáradt­ságnak nyoma sem volt rajtuk. A lányok pörgő karéjt formálva daloltak. Megcsen­dült az este. Különös hangulat késztetett csavargásra. Az állomáson megvártam az érkező munkásvonatot, amely alulról fe­ledetett a völgy fölött magasan futó test­vérének. Nem tudatosítottam az időt... De itt a jelzés: Jönnek a gyárból. Tíz óra múlott. Munkások beszélgettek, nevettek az ut­cán. József Attila verseit vágytam .. . „Rám csapott, / amiből eszméletem, nyel­vem/ származik s táplálkozni fog"... Azon a hajnalon ébren talált a fél ha­tos dudaszó. A gyárban több-kevesebb rendsze­­** rességgel huszonöt-harminc nyug­díjas dolgozik. A gyár élő történelem­­könyvei ők. Forradalmi harcok tanúi, sztrájkok résztvevői és szervezői. Nemze­dékük itt hagyta erejét, fiatal éveit, s a munka nemegyszer megtörte derekukat. Sokukét nemcsak a gyári munka, hanem a szegénység, majd a megszokás. A földhöz való ragaszkodás, kötődés szab­ta ruha: a kétlakiság. Dusza Bálint nyugdíjas szintén így élt. Nyolcgyermekes munkás-paraszt család­ban nőtt fel. Legényként a gyárban és a csekélyke földjükön dolgozott. A szö­vetkezet megalakulása után is segítette a közöst. Életében elválaszthatatlan a gyár és a föld, a mező. Nincs ezzel egyedül. A falusi munkásember ilyen mentalitása nem maradiság. Az ésszerű­ség diktálja, hogy amit maguk kitermel­hetnek a háztájiban, vagy az amúgy is kidobásra ítélt konyhai hulladékon, nem veszik el a közös asztalról. Ö az, akinek neki szegezem a kér­dést: — Milyen a mai munkásöntudat? Visszakérdez: — Azt mondjam, amit az újságíró vár, vagy azt, amit te is jól tudsz? A kettő nem ugyanaz? Nem. Biztos, hogy szép dolgokat akarsz írni, de az igazság nem ilyen egy­értelmű. — Akkor milyen? — A mi öntudatosságunk eltért és el­tér a mai fiatalokétól. Az állandó ke­nyérharc, a forradalmi helyzet, amelyben mi voltunk fiatalok, másfajta embereket nevelt. Tudtuk, mit akarunk, hol állunk és miért. Vegyük példának 1948 február­ját, amely számunkra az eszme gyakor­lati megvalósulásának kezdetét jelentet­te. Ezért mindig együtt dolgoztunk és harcoltunk, kommunisták és pártonkívü­­liek. Számunkra, csehszlovákiai magyar munkások számára kétszeres volt az öröm. Magunkénak tudhattuk a gyárat, beleszólhattunk saját sorsunk alakulásá­ba. Magyar újságokat olvashattunk, ma­gyar tanítási nyelvű iskolába járathattuk gyermekeinket. A kor légköre volt lelkesebb, vagy mi tettük azzá? Ez így volt Prágában, Kladnóban, Ost­­ravában, Bratislavában, Komáromban és Gömörhorkán. A cél, a szándék, a mun­ka egyenlővé teszi az embereket, bármi­lyen nemzethez tartoznak is.. . Ma a for­radalmi helyzetet a naponta feltornyo­suló feladatok elvégzése teremti. De eh­hez a lelkesedésen kívüf tudás is keil, erős eszmei meggyőződés, állandó szak­mai igényesség. Csak hát még vannak olyanok, akik oldalra állnak, úgy nézik mások erőfeszítéseit. Az egyik osztályve­zető sértve érezte magát, amikor a fa­vágónál dolgozó munkás bírálta a mun­kaszervezést, a lazaságot. Azóta minden hónapban megrövidíti a munkás prémiu­mát. így gyengítheti a dolgozó ember ön­tudatát, azt, hogy a beleszólási jogát mint tulajdonos, érvényesítse a gyárban. — A vezetőség tud róla? — Pártgyűlésen felszólaltam már. Fi­gyelmeztették is a vezetőt, szankciót hoz­tak ellene. De nem gondolták, hogy tör­vényes úton is megrövidítheti a vélemé­nyét kimondó munkást. — Azért kérdezem, hogy a gazdasági vezetőség, az igazgató tud-e erről? — Nem is olyan rég volt egy időszak, amikor ajánlott levélben „beszélgettem” az igazgatóval. Nem akarta a vélemé­nyemet meghallgatni, hát egyszerűen nem fogadott. Más, ha panasza van és nem fogadják, nem sokat erősködik, hanem elhallgat. Ha elvették a kedvét, néhány hét múlva megnézhetik a munkáját. — Nem egyedi esetről van szó? — De igen, csakhogy évente tíz egye­di eset szenvedője száz munkást győzhet meg arról, hogy nem érdemes szólni, tö­rődni a közösség ügyével. Ez egy hatszáz fős üzemben nem mellékes a légkör szem­pontjából. Igaz emberségű ősök, személyesen * tisztelt elődök munkáját nem le­het, nem szabad félbehagyni. A folyta­tást az utódok teszik olyanná, hogy ne legyen törés, a tovább épített út ne le­gyen ember-zötyögtetősebb a már meg­építettnél. A múlt hagyományainak köz­vetlen folytatóit kerestem a gyárban. Ök a középnemzedékhez tartoznak, s öntu­datuk a legmeghatározóbb a gyár min­dennapi munkájában. — Öntudatos munkást akar találni? Keresse meg Síposnét, — mondták. Találkozásunkkor a . meglepetéstől ugyancsak sokáig hallgatott. Nem szokott hozzá az effajta látogatókhoz. — Talán ahányon vagyunk, annyiféle­képpen állunk a munkához, a munkatár­sakhoz, a gyárhoz. Sokan ezt még ma is könnyen veszik. Hivatkoznak a családra, a gondokra, arra, hogy elég a nyolc órát letudni. — Dehát magának is van családja?! — Igaz... és a munkahelyi gondoktól otthon sem lehet szabadulni, habár ez fordítva is érvényes. Sokszor szóba ke­rül a gyár, a nehézségek . . . Ha egy mun­kásnő huszonegy évet lehúz egy üzemben, minden porcikájában az él. Ki kell állni önmagunkért. Nem mon­dom, akadnak olyanok is, akik bennün­ket biztatnak, szóljunk a hibákról, a mu­lasztásokról. Holott ők ugyanúgy szólhat­nának, csak hát könnyebb arra hivatkoz­ni, hogy „ti vagytok az üzemi bizottság­ban, a nőszervezet vezetőségében, mond­játok meg ti". És az eredmény? — Néha van, néha nincs. . . Soha nem éreztem még valaminek a visszahatását, omit megmondtam. Olyanokba jogom van beleszólni, hogy'a szociális helyisé­günket évek óta építik, szétáztak a be­­fedetlen falak, de még mindig nincs kés z. .. A gyár udvarán találkoztam egy mér­­nők ismerősömmel. Néhány évvel ezelőtt egyszerre több fiatal szakember érkezett az üzembe. Mérnökök, techniku­sok, közgazdászok, akiknek bizalmat sza­vazott a gazdasági vezetés. Köztük volt ő is. Tudták, mit várnak tőlük: a munka megkönnyítését, az elavult üzemrészle­gek felújítását, új technológia bevezeté­sét, amely később egy új üzem alapját jelentené. Lelkesen beszélt az új karton­­dobozgyártó-részíegről, amely már a jö­vőt idézi. A gépek többsége még a régiekből va­ló, de van már néhány új is. A kattogó gépoUók, a drótszálakat fűző varrógépek között lányok, asszonyok. Többségük har­mincon innen. Fiatalok, akik időnként igénylik a segítséget, a biztató szót. — Kicsit még én is bizonytalan va­gyok. Nem tudom mikor szólhatok, mikor hallgatnak meg leginkább. A figyelmet érdemlő tekintélyt nem lehet egyik nap­ról a másikra megszerezni. Ehhez több éves jó munka kell. Ez ad önbizalmat — magyarázza Hatala Mária munkásnő. — Tehát szereted a munkádat? — Igen, de nemcsak én. Mindenki ten­ni akar valamit, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Ez az elvárt figyelem néha azonban még nem rájuk irányul, szétszóródik a hatszáz főt foglalkoztató üzem minden­napos feladatain. Időnként aztán ma­gukra maradnak a fiatalok a SZISZ-szer­­vezetben, vagy akár a munkahelyen két­ségeikkel, kérdéseikkel. Több gondosko­dással még átgondoltabb segítséggel to­vább erősíthetik a Hatala Máriához ha­sonló fiatalok önbizalmát. Munkájukat jól végzik, hiszen az üzem, ahol ők is dolgoznak, túlteljesítette az 1977-es évi tervét. A fiatal munkások jó közérzetének egyik alapja az üzemhez fűződő kapcso­lat megszilárdítása. A bölcsőde, óvoda vagy lakás építésével. De nemcsak az­zal. Hanem munkakedvük, fiatalos len­dületük fokozásával, felelősségük növelé­sével a feladatok teljesítésében. Hogy megteremtődjön a folytonosság, a forra­dalmi hagyományokból kinövő újfajta munkásöntudat. A. egy gyárban dolgozók akarva-, akaratlanul is közösséggé formá­lódnak. Származásuk, koruk, életmódjuk különbözőségei ellenére is közel kerülnek egymáshoz, (gy ismerik fel a közös érde­keket, életük célját, helyüket a társada­lomban, a világban. Vagyis a hétközna­pok nyelvére fordítva: a tervteljesítés tár­sadalmi jelentőségének, gyermekeik, csa­ládjuk boldogságának összefüggését, munkás mivoltukat, erejüket, a havátarto­­zásukat. Olyan munkások ők, akik „tenni akar­nak valamit, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni". Ez a munkásöntudat, mai jólétünk kö­zepette. És hogy még mi, és miben nyilvánul meg, arra riportsorozatom következő ré­szében keresem a választ. DUSZA ISTVÁN !- ; [ t| ‘ I ^ j £ J/ ^ / ^,/ jP ^ ß j ( „Lakodalom van a mi utcánkban... — szól a nóta minden év farsangjának utolsó szombatján a Somorja (Samorín) melletti Tejfalu (Mliecna) ut­cáin. Díszesen felöltözött esküvői menet jár házról házra, énekelve, zenészek kíséretében. A farsangi szokások évezredes hagyományai, a tavasz eljötté­nek, a tél temetésének kultikus üdvözlése ma is élő hagyomány ebben a felső-csallóközi faluban. Mint mindenütt, a farsang Tejfalun is évszázado­kon keresztül a mulatozás, vigadozás, tréfálkozás időszaka volt. Lakodalmakat, vidám összejövetele­ket rendeztek ebben az időszakban. A farsang ki­­csúcsosodása a farsangjárás, ahogy Tej falun mond­ják, a dőrejárás, amelyet évszázadokon át farsang­­kedden, újabban farsangszombaton rendeznek meg. A dőrejárás gerincét a lakodalmi menet alkotja, amely menyasszonyból, vőlegényből, „vőfényből“. valamint a lakodalommal összefüggő mesterségek képviselőiből, a hentesből, két tojásszedőből, tollke­­reskedőből, perselyesből (pénzbeszedő) és zenészek­ből áll. A hagyomány szerint a farsangjárásban csak férfiak vehetnek részt, a női szerepeket is ők játsz­­szák. Mivel valamikor a falu egyetlen közös helyi­sége a kocsma volt, a régi szokás szerint a mai far­sangjárók is innen indulnak. Az esküvői menet tag­jai nem viselnek álarcot; az egész dőrejárás alatt énekelnek. A dőrejárók másik két csoportját a szimbolikus alakok és a „bolondok szánja“ (bolondozó mester­emberek) alkotják. Az előzőekhez a lucák (mesze­­lők), a piros, vagy fekete ruhába öltözött ördögök, a fordított ember (az arca hátra néz, lábai is visz­szafelé vannak fordítva) és a „szalmakunyhó“ (szal­maember) tartoznak. Ez utóbbi egy zsuppból készí­tett ember nagyságú kunyhó, melybe egy legény bújik s a vállán hordozza. A bolondok szánja elöl­ről hátrafelé lejtő ferde lapú szán, amit szamár húz. A bolondok szánjának alakjai: a „szimki“ (bátyus ember), a borbélyok, medvék és medvetáncoltatók, majmok és majomtáncoltatók meg a drótos. A lakodalmi menetet kísérő jelképes alakok és a bolondok szánjának alakjai álarcot viselnek, né­majátékot játszanak az egész dőrejárás alatt. A med­vetáncoltatók nyakukba akasztott dob ütemére tán­coltatják a zsákból varrt, jelmezbe öltöztetett med­véjüket. Aki a lakodalmas menettel járó pénzszedők perselyébe nem dob pénzt, számíthat arra, hogy a borbélyok helyben szappanhabbal kenik be, majd hatalmas faborotvájukkal „megborotválják“. A lakodalmi menet házról házra jár, bemegy a konyhába, vagy a szobába, ahol a háziak fogad­ják. A ház ura megtáncoltatja a menyasszonyt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom